Elfeledett erőforrás 1.

Kedd volt, és úgy döntöttem, hogy ideje van végre, ma tényleg elmegyek a táncórára, nem halogathatom tovább, hiszen tizennégy éve volt, hogy szerelmes lettem a zenébe. Miután végleg kisétált a Földes Gábor utcai lakásunkból és ezzel az életünkből is a mama, nem volt semmi más dolgom csak iskolába járni, és megállás nélkül haragudni rá, meg a papára, a környezetemre, az egész világra. Délután kettőre mindig hazaértem, és nem tudtam mit csinálni otthon, csak bámultam a fehér plafont a nappaliban, míg a papa a konyhában újságot olvasott, vagy az ágyában szundikált. Nem volt többé élet az otthonunkban, semmi jó és semmi rossz sem, nem voltak meghitt közös vacsorák vagy ebédek, még csak kiabálás, dráma, a lakás különböző pontjain elrejtett bontott sörös meg borosüvegek sem voltak.
A semmi pedig még a szörnyűnél is elviselhetetlenebbnek tűnt abban az időben, az üresség, a csend, a papa szomorúságával meg az én dühömmel összekevert lakótelepi ötven négyzetméternyi levegő. Szóval így telt nap nap után, a nagyszobában – ahogy mi hívtuk a nappalit – szólt a televízió, brazil és mexikói szappanoperák, híradó, mosópor és suzuki reklámok váltakozva ígértek jobb életet, kalauzoltak messzire a valóságtól, és olyan jó volt, olyan jól esett a nincs miliőjéből képzelt világokba merülni.
Ahogy kapcsolgattam a különböző csatornák között, egyszercsak megszólalt a zene, besétáltak a nappaliba az akkor híres hollywoodi énekesek és énekesnők, táncoltak, énekeltek nekem, minden nap visszajártak és lassan megtöltötték élettel és álmokkal a kiüresedett világomat. Egy idő múlva elkezdtem velük táncolni, megpróbálni úgy, ahogy ők, a nagyok, aztán később már ismertem minden egyes dallamot és szöveget, kívülről fújtam őket, és álmomból felébresztve is el tudtam járni egy-egy egyszerűbb koreográfiát. Tulajdonképpen ez volt az, ami a mama nélküli első egy-két évben megmentett az elkallódástól, a csavargástóllű. Igen, a zene és a gyönyörű énekesnők és jóképű énekesek táncai, a képzelt világ, amelynek én is szereplője lehettem.
Hogy aztán hogy alakult úgy, hogy soha el nem mentem egy táncórára sem, nem tudom. Vagyis de, pontosan tudom az okát. Az, hogy a papa folyton csak töpögette a kevés nyugdíját, aztán meg a szégyen a testemen, a hírhedt kétbalkezességem, így inkább otthon maradtam a négy fal között szövögettem az álmaim a dallam és test közös játékáról. Teltek az évek, jött az egyetem, egy mindent elsöprő első szerelem, nekem pedig egy–egy éjszakai mulatság erejéig jutott csak ki a passzióm megéléséből, de ott aztán mindent beleadva és olyan nagyon szenvedélyesen, gátlások és elvárások nélkül jártam, újra úgy, mint gyerekként a nagyszobában villódzó tévés fények előtt.
Később aztán kerestem a lehetőséget, hastánc, zumba, salsa, merenge, csak néztem a különböző iskolák honlapjait de elmenni csak ritkán mertem, és akkor is szinte azonnal feladtam a reményt, eltűnt a lelkesedés, nem az a minőség és stílus volt, amire én rátaláltam tizenhárom évesen, nem és nem. Ezért halogattam, és talán el is felejtettem már a vágyam, meg a tánc iránti szenvedélyem.

Itt, tizennégy évvel később a poszt traumás stresszből való gyógyulás jegyében úgy döntöttem, legyőzve a testemen lévő szégyenem, elmegyek egy rúdtánc próbaórára, hogy ne csak erősödjek, de a nőiségem is megtámogassam, hogy kilépjek az életem biztonságosnak tűnő teréből, és kipróbáljak valami nagyon újat.
Tehát kedden este hat órakor megérkeztem az óceánparttól gyalog öt percre megközelíthető stúdióba. A recepciós mosolyogva üdvözölt, és megengedte, hogy várjak egy órát még, mivel az óra kezdete hét órára volt kiírva. Láttam a nagy, akkor még üres, tükrökkel körbevett teremben a hosszú rudakat, azon gondolkoztam, mennyire elképzelhetetlen, hogy én egy napon esztétikusan, egy lábam vagy kezem sem eltörve csúszkáljak rajtuk nőiesen és szálkás izomzattal, és ilyenkor inamba szállt a bátorságom, inkább mentem volna haza, ne csinálj magadból sült bolondot, Léna, de megfogadtam magamnak, hogy ebben az évben kipróbálok és kitartok. Kötött a magamnak adott szó, tehát maradtam és csendesen vártam az első rúdtánc órámra.
Közben megérkezett egy húsz éves forma, csupa izom, izgága fiatal férfi is. Leült mellém, úgy, mint aki már ezredszer huppan rá a nagy terem hideg kövére, és barátságosan rám mosolygott. Gondoltam is magamban, ő biztosan nyújtani jött. Akkor vált azonban világossá, hogy ő a tanár, amikor elővette a mobiltelefonját és élőben bejelentkezett a közösségi oldalon, tisztán hallottam, ahogy az erős bahiai tájszólásával meghívja a rajongóit a hétkor kezdődő órájára.
Ahogy hetet ütött az óra engedelmesen követtem, ahogy átsétált egy másik terembe, közben sorban érkeztek a szép, mutatós brazil nők, és csatlakoztak hozzánk. Az óra lassan elkezdődött, megszólalt a bemelegítéshez a zene, pontosan az egyike azon számoknak, amelyet tizennégy éve a Földes Gábor utcai panellakásunk nagyszobájában hallgattam ezerszer meg ezerszer, és nem tudtam ellenállni, széles mosollyal az arcomon a ritmusra melegítettem én is, fej jobbra billent, fej balra billent, nyak előre dönt, aztán hátra, most törzskörzés és így tovább.
A zene pedig szólt, dübörgött a zsigereimben. Észre sem vettem, hogy abban a teremben, ahol az óra zajlik nyoma sincs rudaknak, csak mi voltunk, meg az óriási földtől plafonig merészkedő tükrök. A melegítés vége felé nyílt az ajtó, a mosolygós recepciós mutatóujjával hívott maga felé, kiabálta a Beyonce szám közben a nevem, hogy menjek oda. Úgyhogy kiesve a ritmusomból odaléptem hozzá. Azt mondja, hogy rossz órán vagy Léna, a rúdtánc kint van a nagyteremben, menj át nyugodtan, még ők is csak melegítenek. Tágra nyílt szemekkel kérdeztem meg, hogy akkor hol vagyok mégis, hová jöttem, azt mondja, stiletto, nem hallottam, visszakérdeztem egyszer, kétszer, háromszor de hiába értettem már amit mond, nincs egy felidézhető, a szóhoz köthető kép sem bennem.
Stiletto, maradhatok, stiletto, biztos vagy benne, stiletto, igen, stiletto persze. Szóval maradtam.
A melegítés után rögtön megértettem, hogy arra az órára érkeztem meg, amire tizennégy éve vágyok, amiről tizennégy éve álmodok. És kinyílt egy régről ismert világ, itt Salvadorban, az új életemben.

Depresszió 2.

Pár nappal később egy másik rendelőben vártam idegesen a soromra. Mások is ültek a klimatizált váróban, mindenki lehajtott fejjel, a telefonját vagy az asztalról felkapott magazint bújta. Én a sarokban csücsültem és néztem az arcokat, elképzeltem az életeiket, történeteket szőttem magamban róluk, arról a pár középkorú és idősebb nőről és férfiról akik velem egyetemben pszichiátriai rendelésre kényszerültek. Közülük egyiküknek sem volt üveges, vagy zavart a tekintete, ha az utcán jöttek volna szembe, vagy egy kávézóban a szemközti asztalnál ültek volna, csakolyan hétköznapi és egészséges embereknek ítéltem meg volna őket, mint bárki mást. De így, hogy szótlanul is ilyen furcsa közösséget alkottunk a doktornőre várva, máris mindenki súlyos elmebetegnek tetszett, beleértve magamat is.
Nem, nem és nem. Álltam volna fel, hogy kiforduljak az őrültek klubjából, mikor az asszisztens kedvesen szólított. A doktornő hamar megállapította, hogy enyhe depresszióban szenvedek, én pedig hitetlenkedve kérdeztem, hogyan lehetséges ezt enyhének nevezni, mikor hétköznapi, egyszerű feladatok elvégzésére is képtelen vagyok az esetek többségében. Elmosolyodott, meggyőzően elismételte, hogy higgyem el, ennél sokkal rosszabb állapotban lévő páciensekkel is találkozott már, aztán elkezdte felírni a gyógyszereket.
Elmondta, hogy körülbelül egy évig tart a kezelésem, megkért, hogy ha bármilyen nem kívánt hatást érzek, azonnal jelezzem neki, elmondta, hogy egy olyan gyógyszert sem kell szednem, ami nem a javam és a gyógyulásom szolgálja és az aggodalmaim és félelmeimet látva megígérte, hogy nem leszek leszedálva, sőt, a cél az ellenkezője, az, hogy stimulálja az idegrendszeremet a gyógyszeres kezelés és ismét képes legyek könnyedén ellátni a napi teendőimet.
Nagyon meglepődtem, mikor a hivatalos vényre felkerült napi kétszer egy után egy másik papírt is átnyújtott nekem, amin a következő adagok álltak. Napi egynyolcad, napi egynegyed. Emlékszem, a szorongásgátló és az antidepresszáns kiváltása után az unokanővéremmel közösen roppantottuk nyolc meg négy felé az egyébként is miniatűr méretű pirulákat. És a porszemnyinek tűnő segítség meghozta a várt hatását.
Hamarosan beköszöntött az ősz, jött egy újabb félév az egyetemen, és végre jelen voltam az órákon, éreztem a lendületet, folyt az élet ismét, éreztem az erőt magamban ahhoz, hogy végezzem a kötelességeimet anélkül, hogy minden órában a halálra gondoltam volna. A gyógyszeres kezelés nem mulasztotta el minden bánatomat, nem tűnt köddé a gyász, de elviselhetőbbé tette a mindennapokat, és átsegített egy olyan életszakaszon, amelyhez csupán csak a saját erőforrásaim nem voltak elegendőek.
Elmúlt egy év, közben szépen lassan csökkentek az adagok, a gyakoriság, és addigra megerősödtem annyira, hogy elhagyhattam az összes porszemnyi segítséget. Visszagondolva az életem különböző állomásaira, nem ez volt az egyetlen olyan alkalom, mikor depresszióba estem, egészen kiskoromban is küzdöttem vele, amikor a mama ivott és vert, amikor olyan súlyos mondatokat kántáltam a fürdőszobába menekülve előle, hogy meg akarok halni, meg akarok halni. Nem lenne őszinte, ha elpalástolnám, hogy depresszióra hajlamos vagyok, hogy a poszt traumás stressz időközönkét megpengette azt a húrt az idegrendszeremen, ami aztán aktiválta a depressziót, és igen, egyszer volt olyan éve az életemnek, mikor nem ment másképp, csak tűpontos segítséggel, nem csupán beszélgetéssel, meg terápiával.
Nem tudom megmondai pontosan hogyan alakult volna akkor a sorsom, ha egész gyermekkoromtól kezdve a sok szörnyű tapasztalás ellenére is aktívan sportoltam volna, de az biztos, hogy a test bevonása az egyik kulcsa a depresszió, a pánik és a ptsd gyógyításának. Ma is előfordul még, hogy számomra nagyobb stressz hatására érzem a vitalitás hiányát, de hosszú évek önmunkájával már egyre könnyebben vissza tudom magam hozni a harmonikus állapotba.
Lianával is ezen dolgozunk, tréninget tart az idegrendszeremnek, amit aztán később itthon is gyakorlok, hogy egyre ellenállóbb és erősebb legyen. Továbbra is mozgok, két hónapja már, hogy nem csak a mentális határaimat, hanem a fizikait is feszegetem, izmot építek, erősödöm, és figyelem, hogyan hat a testem a lelkem gyógyulására.

Depresszió 1.

Kétezer-tizenhárom nyara volt. Nekem valahogy úgy tűnt, hogy a forró, száraz júliusnak soha nem lesz vége. Minden nap ugyanolyan monoton kilátástalanságban telt, a Nap ugyanolyan szögben világította be a kis garzonlakásom nappaliját, a hőség konstans volt, úgy, ahogy minden más is. Egy elem nélküli régi falióra pihent a sárga falon, állt az idő, csend volt a majdnem teljesen üres lakásban.
Én a galériáról a parkettára lehurcolt használt matracon feküdtem a szoba közepén. Kiterítve a fehér lepedőn, a gyermekkorom óta féltve őrizgetett, szertartás szerűen nyakamra borított rongyos párnahuzattal pihent a testem, a frissen a papától örökölt pesti lakásban. Nem zavart a csend, nem fájt az éhség, teljesen üres és hangtalan voltam. A kis konyhában a mosogatótálcán az összes tányér és pohár koszban hempergett.
Amikor épp nem csöndben voltam, akkor sírtam, arra gondoltam, hogy a mama meg a papa huszonhárom éve megkötött frigyére, néhai létezésükre, már csak egy fővárosi lakás emlékeztet, semmi de semmi más az ég egy adta világon. Néha arra is gondoltam, hogy én ezt nem élem túl, a szenvtelen ürességet, a minden sejtemet kitöltő magányt, hogy se a papa már, se a mama, hogy nincsen többé még ha botrányos is – gyermekkor, nincsen Földes Gábor utca, eltűntek a szomszédok, Feri bácsik, Marika nénik. Hová lett a legendás túrós tészta pörkölttel illata, a papa a mama, hová lettem nélkülük én és mit csinálok, mit fogok csinálni, ha nagyon fáj, ha oltalomra szorulok? Ha eldőlnék, már csak ez a régi, kopott matrac ami megtart. Sehol, soha többé életem legfontosabb szereplői, létezésem eredői.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok folyamatos váltakozásában teltek a forró nyári napok, erőtlen voltam és gyenge, mint a szúnyog – ahogy a papa szokta mondani. Hiába bűzlött már a harminc négyzetméter a mosatlan tányéroktól és edényektől, képtelen voltam felkelni és kivánszorogni a konyháig és kezembe venni a sárga szivacsot. Voltak olyan órák, amikor meg akartam halni. Végtelenül sajnáltam magam és az életem, eltűnt belőlem az erő, nem voltam többé harcos gladiátor, és mindennek tetejében ezért még végtelen szégyent és haragot éreztem magam iránt.
Augusztus közepe volt, mikor ellátogattam Győrbe, ahol találkoztam azzal a pszichológusnővel, aki két évvel azelőtt felkarolt, és önzetlenül segített nekem azzal, hogy bármikor, amikor szükségem volt rá mehettem hozzá terápiára. Soha azelőtt és azóta sem találkoztam még olyan emberi, őszinte és alázatos szakemberrel, mint ő. Emlékszem, a legelső találkozásunk alkalmával azt mondta nekem, hogy megtanít rendszerben gondolkodni, megtanít olyan technikákat, amelyekkel tudatossá válhatok, tisztábban látni az engem érintő történéseket, és fejleszteni annak a képességét, hogy folyamatos segítség nélkül tudjam irányítani és rendezni a saját életem. Akkor még szinte semmit nem értettem a szavaiból, de végtelenül hálás voltam neki azért, hogy csupán tiszta felebaráti szeretetből segít nekem.
Szóval már két év eltelt, szépen haladtunk bizonyos kérdésekben, de az én gyermekkoromban annyi elmosódott szín, annyi feldolgozatlan trauma és mindenféle mélységű fájdalom volt, hogy még nagyon messze jártunk attól a kitűzött céltól, hogy teljesen erős, harmonikus és a mama-papa mérgező sablonjaitól mentes legyek.
Ott ültem a rendelője egyik kényelmes foteljén, és hamarosan olyat mondott, amit soha nem akartam magamról sem hallani, sem elfogadni. Hogy neve, diagnózisa legyen a gyöngeségemnek, hogy az övétől másféle segítség kelljen, hogy pszichiáterhez kelljen fordulnom, a világ minden pénzéért sem, nem, nem és nem. Olyan erővel és dühvel tudtam mondani a tagadószót. A saját életem és ügyeim feletti totális kontroll elveszítésének legkisebb lehetősége is mérges ellenállást váltott ki belőlem. Hogy gyógyszert kelljen szednem? Hogy depressziós vagyok? NEM. Nem és nem.

“Karácsonyi történet”

Tegnap Ritánál töltöttük az estét. Vacsora idején az asztal mindig gazdagon meg van terítve, különféle süteményekkel, kukoricással és csokoládéssal, mindegyik szigorúan, az itteni ízlés és szokás szerint kuglóf formában sütve. Szeretem a friss, puha tészta illatát, ahogy keveredik a méregerős, gőzölgő fekete kávééval, ahogy minden egyes alkalommal az otthon melegének hangulatát párologtatják az étkezőben.
Szóval ültem Ritával szemben, már kilenc óra is elmúlt, és miközben csipegettem az édességekből hosszú beszélgetésbe keveredtünk. Rita szomorú. Három hete temette el a legfiatalabb testvérét, a kisöccsét. Az elmúlás hirtelen jött, még nem volt idő felfogni, hogy egyszercsak ez a fiatal, ereje teljében lévő ember kiírta magát egy nagy család, megannyi barát, kolléga, szomszéd és ismerős életéből. Ezért aztán nem is lesz igazi nagy ünneplés ebben az évben, csendben fog telni a Karácsony, de abban mindenki megállapodott, hogy enni azért kell -főzni meg sütni- mert a gyomor jobb, ha nem ismeri a gyászt, a szomorúságot.
Tehát átbeszéltük a menüt, lesz hal, csirke dögivel, sütemények édesek és sósak, én krumplisalátával és egy nagy tepsi zserbóval segítem a készülődést. A nagy és részletes tervezés közben egyszercsak eltorzult az én anyósom arca, talán egy régi emlék futott végig gondolatain, hiába is próbálta, nem tudta megállítani, már késő volt, folytak végig a vastag könnycseppek szép barna arcán, az öccse nevét rebegte halkan, áhítatosan.
Ültem ott vele szemben, köztünk a meleg kávé meg az illatos sütemények, szótlan maradtam hosszú másodpercekig. Néztem, ahogy a gyásza egy röpke pillanatra láthatóvá válik, és kikacsint a testéből. Vele éreztem, mindenemmel. Rita csupa szív, csupa kedvesség, mégis végtelenül zárkózott asszony, de most először megmutatta nekem gyöngeségét, a szomorúságát, hogy mennyire ki van szolgáltatva a fájdalomnak. Cserébe én is adtam valamit abból, ami számára teljesen ismeretlen. A múltamról, a gyökereimről sosem esik szó, pedig tudom én, hogy kíváncsi rá, kiféle-miféle lehettem a messzi Európában, hogyan nevelkedtem, de soha nem kérdez, olyan tapintatos asszony, és én végtelenül hálás vagyok neki ezért.
A hosszú másodpercek csöndjét én törtem meg. Valami olyan klisét sütöttem el, hogy majd az idő segít, hogy majd az évek haladtával jobb lesz. Ő egyetértően biccentett, gyorsan letörölte arcáról a fájdalom bizonyítékait. Elmondtam neki, talán csak azért, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, hogy mióta a fiát ismerem ismét szebbek a karácsonyok, és igen, azonnal mosolyra húzódott a szája, majd kérdően felnézett a csésze kávéjából.
Tizenhárom éves lehettem- de soha pontosan nem tudom, nem tudok visszaemlékezni, az is lehet, hogy tizennégy- hogy a mama január 1-én végleg kilépett a közös életterünkből. Már Karácsonykor tudtam, biztos voltam benne, hogy baj lesz, de még tartotta magát pár nap erejéig, aztán az újév apropóján megbontott egy üveg finom habzóbort, és soha többet nem hagyta abba az italozást. A papa szomorú volt, annyira, hogy onnantól nem akarta ünnepelni az addig mindig fényes, illatos, ízes, piros meg arany színpompában fürdő Karácsonyt. Hiába igyekeztem, nem lehetett rávenni többé, hogy igazán megadjuk a módját az ünneplésnek. Teltek múltak az évek, egészen pontosan tíz, és a papa elment az élők sorából. Ő pontosan húsvétkor temettük, és akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy ezentúl számomra már nem lehetnek fontosak az ünnepek. Aztán megismerkedtem egy férfival, aki fölülírta minden a jövőmről szóló elképzelésem. 

Kétezertizenhat december huszonkettedikén a világ végén, egy óceánparti városban az anyósommal szemben ültem a vacsoránál, és elfogott egy érzés, hogy mennyire megszerettem ezt az asszonyt, hogy mennyire szeretném megvigasztalni őt, és nem osztozni a fájdalmában, hanem segíteni abban, hogy kicsit könnyebb legyen. Megosztani vele magamból valamit, megölelni a szavaimmal, megmutatni, hogy átérzem. Rita most gyászol, én pedig úgy érzem egyre inkább felülkerekedek a saját rossz, nyomasztó emlékeimen, a szenvedés nosztalgiáján. Az én gyászomnak vége. Az övé most kezdődött. Rita. A mama neve.

 

Pánikrohamok 2.

Hazamentem. A vényt apró darabokra téptem. Beírtam a keresőbe, hogy pánikbetegség, és elkezdtem elolvasni mindent, amit a témával kapcsolatban találtam. Éreztem, hogy köze van az állapotomnak a viharos párkapcsolatomhoz, de annyi szeretetet és gondoskodást kaptam azokban és aztán majd az követő időkben is tőle, hogy inkább elhessegettem a gondolatot.
Pedig a poszt traumás stressz egyik tünete lehet a pánik, a tünetek meg alhatnak hosszú évekig, évtizedekig is, és néha elég csak egy kiváltképp stresszes időszak ahhoz, hogy belobbanjon és működésbe lépjen. Így történt ez velem is, a folyamatos harcok, a bántás az ölj és ölelj periódusok egyre gyakoribb és erőteljesebb váltakozása, a barátom minden szeretete ellenére odáig vezetett, hogy féltem mindentől: egyedül, az ájulástól, a szédüléstől, a haláltól.Ebből a folyamatos félelemi állapotból nem tudtam hogyan emeljem ki magam.
A tavaszi félévben egyetlen egyszer sem mentem be az egyetemre, mert egyszerűen lehetetlen lett volna, hogy egyedül akár a sarki boltig is kimenjek anélkül, hogy utol ne érne az egész testemet elöntő remegés, a hidegrázás, a verejtékezés, az összeesés. Otthon voltam tehát, és csak akkor mentem ki a lakásból, ha az első szerelmem velem tartott, úgy éreztem magamat teljes biztonságban. A veszekedések, a magas amplitúdók teljesen megszűntek ezekben a hónapokban, helyükbe csak a gyöngédség, a feltétlen nélküli szeretet és figyelem került, én pedig lassan kezdtem felépülni a teljes érzelmi biztonság légkörében.
Meg kellett tanulnom önállóan mozgásban lenni. Emlékszem, azokban az időkben mindig nálam volt egy fél literes vizespalack. Úgy éreztem, hogy ha elérne a szédülés, a víz az egyedüli, ami segíthet. Emlékszem, először csak az utcánkban lévő kisboltba mert egyedül hagyni az első szerelmem, úgy, hogy velem jött, és előre megbeszéltük, hogy el fog tűnni egy másik sorban, nekem pedig egyedül kell egy pár másodpercig a tésztás polcnál megállnom, erőt gyűjtenem és átmenni hozzá rosszullét nélkül.
Egészen sokáig gyakorolt így velem. Egy-két hónappal később aztán otthon fogadást kötöttünk, amit elveszítettem. A tét nagy volt, a vesztesnek át kellett mennie a közeli éjjel-nappaliba egy tábla csokoládéért. Akkor mentem ki először hosszú hónapok után a lakásból teljesen egyedül. Még otthon megterveztem az utat, elképzeltem, hol van a csokoládés polc, elképzeltem, hogyan emelem le a tábla Milkát, hogyan fizetek szélsebesen, és hogyan rohanok hazáig anélkül, hogy bajom esne. Azt hiszem soha életemben nem vásároltam olyan gyorsan, mint akkor, az első pánikroham mentes tavaszi délutánon.
Lassan elmerészkedtem egyedül a barátnőm lakásáig, egy üveg vízzel szorosan a kezemben, a troli háztól házig vitt, ő pedig mindig várt rám a megállóban. A papa sosem tudott ezekről a hónapokról, ahogy a nagybátyámék és a nővérem sem. Teljesen láthatatlan életet éltem a Pestre költözésemtől fogva. Az utca nevét sem tudták, ahol laktam, nem ismerték a küzdelmeim, a mindennapjaim, nem ismerték igazán azt a fiút, aki mellettem volt három és fél évet. Mindenki tudta, hogy a Léna Budapesten jár egyetemre, és ennyi pont elég is volt ahhoz, hogy a legnagyobb nyugalomban legyenek velem kapcsolatban.
Pedig ha tudták volna, hogy az egyetemista bölcsészlánynál sokkal kevesebb vagyok, védtelen, száz sebből vérző éretlen húszéves, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy az otthoniak közül valaki megkérdezze őszintén, hogy hogyan van, hogy hol él, hogy mikor látogathatják meg, úgy, ahogy a többi barátjának a szülei csinálták.
Az első szerelem még sokáig tartott és a pánikbetegség végével visszatért a szokásos őrület, az ölj és ölelj periódusok folyamatos váltakozásai. Mégis, mindennél többet jelentett, hogy velem volt, mert akkor a Budapesten eltöltött első és legnehezebb években, a felnőtt életem kezdetén ő jelentette a családot, a biztonságot, egy személyben forgatta vissza az idő kerekét, és hozta a mama-mintát, a papa-mintát, ez a nagy szerelem volt az egyvelege a múlt minden fontos elemének, egy szép jövő reményével kiegészülve, ami aztán sosem jött el.
Ahogy most írok a pánikbetegségről, a testem elkezdett emlékezni. Éreztem a szédülést, a verejtékezést, éreztem mindent, úgy, ahogy hosszú évekkel ezelőtt. Nem félek már tőle, nem irányít már, tudom, hogyan kell egy ilyen emléket elengednem. Tudatosan figyelek azonban azokra a helyzetekre az életemben, amikor fáradt vagyok, vagy kimerült, és igyekszem távol tartani magam a túl sok stressztől, mert előfordul még nagy ritkán, hogy ilyen napokon bekopognak tünetek.
A pánikrohamok hosszú ideje véget értek az életemben, ahogy egyre inkább megismertem magam és a gyengeségeimet, ahogy felismertem azokat a helyzeteket, amelyekben kitehetem magam a rosszullétnek. Igyekszem egyre jobban megszeretni azt aki vagyok, és gondoskodni magamról úgy, ahogy mindig is vágytam rá, hogy a családom gondoskodjon rólam.

 

 

Pánikrohamok 1.

 

Nem is volt olyan régen, mikor tudatosult bennem, hogy valóban poszt traumás tüneteim vannak. Sokáig nem volt összefoglaló neve a problémáimnak, csak azt tudtam, hogy igen, rengeteg begyógyulatlan sebem van, hogy a mama miatt, hogy a papa halála miatt, hogy a múltam miatt, biztosan azért voltam pánikbeteg meg depressziós is. Volt azonban rengeteg olyan egyéb tünete is a poszt traumának, amiket eszembe sem jutott hozzákapcsolni a gyermekkoromhoz.
Hét éve ilyenkor életem első párkapcsolatának, az akkor igazinak hitt szerelem magasságai és mélységei közötti hullámvasúton utaztam. A folyamatosan kiugró amplitúdók váltakozásában egy teljesen átlagos téli napon fáradtam ki teljesen. Emlékszem, munkából hazafelé menet a szokásos heves gesztikulációimmal meséltem a barátnőmnek valamiről. Ő egyszercsak megállt, és halálra rémült tekintettel arra kért, hogy azonnal üljek le a lépcsőre. Akkor már a metróbejárathoz értünk. Engedelmesen letelepedtem az első lépcsőfokra. Nem mertem kérdezni semmit sem, annyira komoly és szinte parancsoló volt az én mindig szelíd és simulékony barátnőm hangja. Elrohant vizet hozni, meg egy szelet csokoládét, de még hosszú másodpercekig nem éreztem semmit a pánikból, aztán egyszer csak utolért a gyengeség, és soha semmihez nem hasonlítható, egyre erősödő reszketést éreztem a testemben.
Az emberek akkora már körém gyűltek, valaki mentőért kiáltott, én pedig kezdtem megérteni, hogy az öntudatlanság határára sodródtam. Néztem a kezeimet, mind a tíz hófehér ujjam remegett megállíthatatlanul, hiába igyekeztem megregulázni őket, saját életre keltek, úgy, ahogy az érzékelésem is. Hangfoszlányokat hallottam, a barátnőm egyre inkább elmosódó arcát, éreztem, ahogy hideg vízzel locsolják az arcom. Én közben csak arra tudtam gondolni, hogy nem, én nem veszíthetem el az uralmat önmagam felett, nem ájulhatok el, muszáj ébernek maradni, mert csak én tudok igazán vigyázni magamra, nem történhet meg, hogy elengedem az irányítást egy pillanatra is az életem felett. Addig küzdöttem, amíg a legutolsó erőforrásom is összeszedve képes voltam megtartani a tudatosságomat. Nem ájultam el.
Kisvártatva taxiba ültünk a barátnőmmel, és hazaértünk, ahol mély álomba szenderültem. De késő este borzalmas fejfájásra ébredtem, és mikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, hogy az egész szoba forog velem. Egy csapásra megváltozott a világ körülöttem. Bárhogy is próbáltam erőt venni magamon, másnap reggelre ugyanúgy szédültem, hőhullámok gyötörtek, és sokszor alig kaptam levegőt. A szívem százharmincat vert hatvan másodperc alatt, én pedig tanácstalanul figyeltem, ahogy a testem a normálistól teljesen eltérő ütemben működik. Orvostól orvosig jártam, de mindenhol megnyugtattak, hogy egészséges vagyok. A neurológus, a kardiológus és a nőgyógyász is kihúzta a listájáról az összes lehetséges betegséget.
A leletek szerint tehát jól voltam, annak ellenére is, hogy a nap huszonnégy órájában forgott velem a világ. A magas pulzusom és az egyre erősödő halálfélelmem ellenére is jól voltam, jól kellett volna lennem. Emlékszem, amikor visszaértem a háziorvoshoz az összes eredménnyel, rám nézett és azt mondta, hogy minden kétséget kizáróan pánikbetegségem van. Ott nyomban írt is egy beutalót a legközelebbi pszichiátriai ambulanciára és minden jót kívánva kitessékelt a rendelőből.
Akkoriban szinte semmit nem tudtam még a mentális betegségekről, és azokról az emberekről, akik pszichológushoz ne adj isten pszichiáterhez jártak, azt gondoltam, hogy egytől egyig gyöngék, tartatlanok. Én, életem összes megpróbáltatása ellenére mindig is büszkének és erősnek képzeltem magam, a legyőzhetetlen Léna, és most mégis, hetek óta annyira rosszul voltam, annyira tehetetlen a testem erőtlensége felett, hogy szégyen szemre elmentem a fehér kis beutalómmal a pszichiáterhez.
Öreg ember fogadott a rendelőben. Pár perc után tudatosult csak bennem, hogy végülis egy idős doktornővel beszélgetek, mert a fizimiskája alapján a nemét nem lehetett megállapítani biztonsággal. Kis szakálla volt, rövidre nyírt ősz ápolatlan haja és tövig rágott körme. Nem sokat akart megtudni tőlem, végiglapozta csöndesen a magammal vitt orvosi eredményeket, közben úgy tűnt, mintha az óra számlálója minden másodperc elteltével egyre hangosabban ütne. Amikor a leletek tanulmányozásának végéhez ért, alaposan végig mért, a szemembe nézett és megkérdezte, mit érzek. Abban a pillanatban undort éreztem, meg szégyent, hogy hová jutottam, egy erzsébetvárosi sztk pszichiátriai rendelőjének szürreális jelenetébe, ezt biztosan sosem mesélem el a papának, velem süllyedne szégyenében, hogy az ő lánya, a kisleánya ott ül egy ilyenfajta vallatószéken… Ehelyett elmondtam neki, hogy szédülök, hogy félek, hogy képtelen vagyok bárhová is egyedül menni, és hogy nem tudom mikor és mi történt velem.
Nem mondott semmit, és nem kérdezett többet. Megkérte az asszisztensnőjét, hogy írja. Ő pedig diktálta.Anamnézis, diagnózis, javaslat. Rivotril. Javasolt adag napi háromszor egy.

Mi a trauma?

A mai bejegyzésemhez segítségül hívtam Peter Levine-t, azt az amerikai pszichológust, aki több mint negyven éve a trauma tanulmányozására tette fel a karrierjét. Hosszú évtizedes munkássága alatt kidolgozott egy olyan módszert, amivel éppen én is gyógyulok. A ma is aktívan tevékenykedő Levine forradalmár a saját szakterületén, és lenyűgöző sikereket ért el több ezer súlyosan traumatizált páciensénél. Hosszú évekkel ezelőtt megszületett a saját iskolája, a világ számos részén tanítják és alkalmazzák a módszerét. Többek között itt, Brazíliában is.

Azon gondolkoztam az utóbbi napokban, hogy bár sokat beszélek a PTSD-ről, és megosztottam hosszan és őszintén, hogy miképpen nőttem fel, de arról, hogy mi is a trauma, valamint a gyermekkori bántalmazáson kívüli egyéb kiváltó okairól még sosem írtam.
A tudomány álláspontja szerint a trauma eredője olyan rendkívüli stresszt okozó esemény, amely az általános emberi tapasztalásokon kívül esik, és veszélyt jelent az ember életére, testi épségére. Ilyen lehet egy hirtelen bekövetkezett katasztrófa egy közösségen, vagy egy családon belül, a fizikális erőszak, de ezen kívül még rengeteg olyan potenciálisan traumatizáló erejű esemény tartozik ide, amelyről kevésbé gondolnánk, hogy valójában az.
Talán a legjobban ismert és elfogadott traumatikus élmények a gyermekkori és a szexuális abúzus, valamint a háborúban elszenvedett élmények. Azonban traumatikus eseményt akkor élünk meg, amikor a test öntudatlanul is veszélyesnek érzékel egy helyzetet. A trauma fiziológiai eredetű, ezért a poszt traumatikus tünetek tulajdonképpen félelemben ragadt, befejezetlen fiziológiai reakciók. Éppen ezért visszajárni a legfájdalmasabb sebeinkhez, és megbolygatni őket kifejezetten káros, hiszen a súlyos lelki fájdalom traumatizáló erejű.
Hosszú évekig gyötörtem magam azzal, hogy újrajátszottam a fejemben egy-egy horrorisztikus jelenetét a múltamnak. Képes voltam a legapróbb részletekbe menően felidézni mindent ami akkor történt velem, a hogyanokat, a saját hangulatomat, még a mamám lélegzetének ritmusára is pontosan vissza tudtam emlékezni. Hiába telt el sok év, hiába tudtam, hogy a múltbéli horror főszereplője már nem is él, én meg már felnőtt vagyok, a visszaemlékezéseim alkalmával, akkor és ott, minden esetben ismét az a kiszolgáltatott kislány voltam, ugyanazokkal a félelmekkel, a bénító rettegéssel, és igen, a létező legmélyebb fájdalommal, amit valaha már megtapasztaltam életemben.
Tehát az itt és most ereje abban az esetben, mikor a traumából való gyógyulásról beszélünk kardinális. Benne lenni a jelen pillanatban, ismét üdvözölni elveszett részeinket, lelkünk egy-egy darabját a testünkben, és megtartani azt. Ez a kulcs a gyógyuláshoz. A fel nem dolgozott trauma megannyi módon mutatja meg magát az életünkben. Szeretnék egy-két tünetet  felsorolni, a teljesség igénye nélkül. A későbbiekben aztán majd Levine könyve alapján bővebben is írok arról a négy csoportból, amibe sorolhatóak. Tehát vissza a tünetekhez: flashback-ek, pánik rohamok, álmatlanság, rémálmok, depresszió, pszichoszomatikus panaszok, indokolatlan dühkitörések, ismétlődő önpusztító magatartás, erőtlenség, gyenge immunrendszer, immunredszeri megbetegedések, gyulladások a testben, alacsony fizikai energia szint, halálfélelem stb.

Levine az elmúlt negyven év megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy főképpen a következő eseményekkor traumatizálódhatunk:
Magzati trauma
Születéskori trauma
Szülő vagy közeli hozzátartozó elveszítése
Betegségek, magas láz
Fizikai sérülések, balesetek
Szexuális, érzelmi,  fizikai bántalmazás
Természeti katasztrófák
Bizonyos orvosi beavatkozások
Műtétek különösképpen mandulaműtétek éterrel, fülműtétek, szemműtétek
Altatás
Hosszú ideig tartó mozdulatlanság – kisgyermekek lábainak vagy törzsének rögzítése különböző okok miatt (befelé forduló láb stb.)

— Folytatás következik! —

A szirének éneke

Van egy mítosz. Azokról a bűvös hangú szirénekről szól, akik énekükkel megbabonázták az arra utazó hajósokat, hogy aztán zsákmányul ejtsék és megöljék őket. Csupán Odüsszeusz menekült meg a gyilkos csapdától. Erőnek erejével állt ellen a csábításnak. Az árbóchoz kötöztette magát, hogy semmi esetre se tudjon engedni tengeri nimfák hívásának.
Impulzív vagyok. Szeretem a drámát, hívogatnak az olyan élethelyzetek, és sokszor az olyan típusú emberek is, amelyek rácsengenek a gyöngeségeimre. Például hosszú évekig csak olyan férfiak közeledését tudtam fogadni, akik (kicsiben ugyan de) hordozták a mama-féle terheltséget. Már az első találkozások alkalmával, vagy akár az első percekben eldőlt, hogy engem megmagyarázhatatlan erővel vonz az a férfi, aztán persze később kiderült, hogy valójában csak a minta vonz, amit hoz magával, nevezetesen az agressziót, az elnyomást, az uralkodást, a függőséget. Minden esetben jóképű, karizmatikus férfiak voltak ők, tehát a külcsín tökéletes, a kommunikációjuk kiváló, és igen leszámítva azt a tényt, hogy valamilyen módon kivétel nélkül és kegyetlenül bántottak, csodálatos szerelmei voltak az életemnek.
Hosszú időbe telt, míg megértettem, hogy az ilyen kapcsolódások lassan és biztosan mérgeznek halálra, ahogy nyitogatják fel, és boncolgatják újra és újra a gyermekkoromból hozott mély, lüktető sebeimet. Ők voltak az én szirénjeim. Sokáig a vak sötétben tapogatózva hagytam, hogy sodródjak a kapcsolataimban, aztán mikor végre megértettem az összefüggést a régiek és az újak között még akkor is maradtam, a hívás mindennél erősebb volt, így hát azzal próbálkoztam, hogy megváltoztatom őket, hátha, az én kedvemért majd elmúlik, majd nem mond úgy és olyanokat, majd nem vág a falnak, majd nem dönt a fejem felett, majd tisztelni fog, de hiába volt minden próbálkozásom újra és újra kudarcot vallottam. Nem változtak meg.
Hét hosszú évig másztam ki egyik szirénem karjából a másikba, közben elkezdtem terápiára járni, és ahogy nyílt ki a szemem arra a valóságra, amiben igazából éltem, meghoztam azt a döntést, hogy ilyen férfiakra többé nem tartok igényt. Bármennyire is szépek, vonzóak, bármennyire is ellenállhatatlan az énekük, én erőnek erejével mondok nemet rájuk. A hatodik év végére már az első randevúk első fél órájában meg tudtam állapítani, ha csak a szirének éneke csalogat, és egyre rövidebb idő alatt voltam képes nemet mondani a velük való potenciális afférokra. Nem szűnt meg minden esetben a vonzalom irántuk, hiszen régről ismert, gyermekkorom főszereplőitől tanult mintákkal csalogattak, de a saját magam érdekében erőnek erejével fordultam el és mondtam nemet a kapcsolódásra.
Az életnek persze egészen más területein is megjelennek a széphangú szirének, hogy megkísértsenek egy-egy dal erejéig, és igen, előfordul még, hogy néha elérzékenyülök, elgyengülök egy röpke pillanatra. Nem tudom, hogy valaha elmúlhat-e az erős hívás énekük hallatán.
Még mindig dolgozom azon nap mint nap, hogy rögtön észrevegyem azokat a helyzeteket, ahol az agresszió, a bántalmazás, a kiszolgáltatottság legrejtettebb formái megjelenhetnek, és nemet mondjak minden jellegű mérgező kapcsolódásra. Itt Salvadorban, ahogy egyre több mindent tanulok a szeretésről, ahogy egyre gyakrabban tartom magam meg a jelenben, ritkán és egyre halkabban hallom a szirének énekét.

instagramcapture_ffc6c0f5-a000-4c07-8980-bc958a60c0af

Álmok 2.

Álmok 2.

Hiába sírok azonban, hiába toporzékolok, a fel nem dolgozott gyász, a traumám nem ismeri az ész érveket így a következő nap tovább álmodom. Azt, hogy kiönt az ablakunk alatt habosan hullámzó végeláthatatlan óceán, eléri az épület alját, aztán egyre nagyobb erővel és egyre magasabbra nyújtózva belöki magát a második emeletre, tör befelé a rengeteg víz, már az egész lakás egy óriás akváriumra emlékeztet.
Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy most el fogom veszíteni a férjemet, hogy menekülni kell, de előtte meg kell találnom őt a lakásban, meg kell fognom a kezét és soha el nem engedni azt.
A következő pillanatban már a győri Földes Gábor utca paneljének nyolcadik emeletéről nézem a megállíthatatlanul özönlő víztömeget, lerohanok a lépcsőházon keresztül az utcára, a férjem ott vár már, és ész nélkül elkezdünk futni arrafelé, ahová talán nem követ minket a víz. Fogom a kezét, arra kérem, hogy ne engedje el, kiabálom neki, hogy nem veszíthetlek el, úgy mint őket, érzem az egész testemet beborító rettegést és pánikot, ahogy átveszik az uralmat a belső szerveim, az agyam, a mozgásom felett, és remegésre késztetnek, zakatol mindenem, hallom a csontjaim zörgését, miközben erősen szorítom a férjem szép, erős kezét és rohanunk, rohanunk.
Elér a víz, beterít minket, maga alá gyűr egy óriási hullám, nekem az életem nem számít, csak arra tudok gondolni, hogy most elveszítettem őt is, a magány megsemmisítő csapást mért rám megint, sírok az óceán habjai alatt, a könnyeim összemosódnak a tengerrel, eggyé válok vele, a végtelen egyedülléttel, zokogok, zakatolok, zörögnek a csontok, a vízbe kiáltom a mama, a papa, a férjem nevét, de nincsen válasz. Hirtelen felébredek.
A társam nem érti, miért nem szólok hozzá egy szót sem. Rohanok a fürdőszobába, hogy kimossam az álmot a szemeimből, közben erős szorítást érzek a gyomrom felső negyedében, lüktet a halántékom, a torkomban gombóc. Hányingerem van. Nem akarok bokákolni, jól akarok lenni, megölelni a mosolygós szemű férjem és egy egészséges jó reggelt kívánni, de nem tudok visszatérni a valóságba, hiába van nyitva a szemem.
Itt van velem Salvadorban a mamám halálának a napja, a papám utolsó órái, a férjem álombeli elveszítése. Megelevenedik minden érzés, az álom kilökte magát a valóságba, a fel nem dolgozott gyászt, a veszteség traumáját. Haragszom magamra, a helyzetre, hogy nincsen hatalmam az alvó Léna felett, haragszom a mamára, a papára, az óceánra is, arra, hogy nem tudok sírni, mikor lesz már jobb.
Lassan kimegyek a fürdőszobából, odabújok a férjemhez és elmesélem amit álmodtam. Hogy elveszítettelek. Magához húz, megsimogatja a hátam, megölel. Az érintéstől kezdek visszaérkezni a jelenbe. Minden rendben mondja el újra és újra. Biztonságban vagyok. Később a Lianától tanult módszert alkalmazom, tolom bele magam a jelenbe, a nap folyamán egyre többször próbálok ráérezni, hogy milyen is, mikor a testem és az elmém az itt és mostban van. Kondícionálom az idegrendszerem az egészséges működésre. Hát ilyen a PTSD egyik tünete.instagramcapture_9043eac3-bfe4-434a-ba11-aa24f7be2396

Álmok 1.

Van egy álmom. Azt álmodom, hogy a papám haldoklik, hogy ugyanolyan gyönge mint amilyen az utolsó hónapokban a kórházban volt, és én tehetetlenül nézem, ahogy elmúlik. Néha a mama is feltűnik ezekben az álmokban, úgy, ahogy pár napja is.
A Földes Gábor utcában, a szobámba lépve a mama köszöntött, aki ezúttal szép volt és józan, és ahogy betessékelt az ajtón, együttérzően figyelmeztetett, hogy a papa meg fog halni. Ott állt a szoba egyik sarkában, a régi rozsdabarna kihúzható kanapé mellett ő, alig volt benne erő, szürke beesett arcán mosolyra húzódott a szája széle, mikor észrevett. Odamentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Azt mondtam, indulnom kell, csak elköszönni jöttem, de hiába volt minden szó, nem tudtam engedni a szorításból, folytak a könnyeim, sírtam, úgy sírtam, vigasztalhatatlanul sírtam. A mama szinte észrevétlenül surrant ki az ajtón,  és én a következő pillanatban kinyitottam a szemem Salvadorban kétezer tizenhat október tizedikén.
Sokszor olyan nehéz megérkezni egyik világból a másikba. A testem ritmusa  az álombéli jelenetben maradt, erősen ziháltam a nagy franciaágyon, a sírást a szomorúságot , a kétségbeesettséget áthoztam magammal a jelenbe, és ezen a szép trópusi nyári reggelen ismét találkoztam a mélyen alvó fájdalmammal. Az igazság az, hogy a papa halála pontosan úgy zajlott, mint ahogy azt a vele kapcsolatos álmaimban újraélem. Tudtam, hogy el fog menni. Szegény, gyönge volt, mint a szúnyog,  szinte csont és bőr, a napok múlásával, lassan és egyenletesen  múlt el, nem volt semmi meglepő ebben a folyamatban, ő maga is tisztában volt vele, hogy soha sem jön ki a kórházból, hogy ott fogja hamarosan érni a vég. Nem volt benne egy csöpp küzdési iránti vágy sem, többé nem volt kedve megmenekülni vagy túlélni, teste és a lelke teljesen elfáradt és megadta magát a kimerülésnek. Én pedig végignéztem.
Kénytelen voltam elfogadni a döntését és  fejet hajtani az élet ritmusa felett. Talán életemben akkor voltam először igazán alázatos, ott a kórházi ágy lábánál a papám fonnyadt kezét szorongatva nem volt hová nagyhangúnak, rebellisnek vagy dühösnek lenni. Tettem a dolgom, mellette voltam csöndben és teljes döbbenetben, hogy ilyen is tud lenni az élet, hogy az elmúlásban nincs harc, nincs hangoskodás, nincsenek meglepetések sem, egyszerűen történik, engem pedig az apám ágyának lábához köt és arra kényszerít, hogy a tanúja legyek. Kétségbeesésnek helye akkor és ott nem volt, csinálni kellett, kísérni a papát a halál ajtajáig.Ez a fagyott döbbenet és minden, amit akkor ott azokban az időkben nem élhettem meg az ő eltávozásával teret nyertek és megmutatják az összes bennmaradt érzést, a fel nem dolgozott stresszt ami az elveszítésével járt.
Nem tudom mikor lesz jobb. Egy-egy ilyen éjszaka után reggelente azért sírok, mert annyira erős a hiánya, vagy dühömben sírok, hogy miért nem tudom még mindig feldolgozni azt, ami az élet rendje. Elment. Nyolcvan évesen.