Beszélgetések magammal

Félek. Félek a változástól meg az újrakezdéstől, vagy inkább egy hátrahagyott élet folytatásától. Félek -t inteni az éppenhogy csak megszokott titkos világvégi életemnek. Sokszor gondolom,  hogy  úgy tűnhetünk,  ez a távoli ország, s benne én, mint egy üveggömb, amelybe csak egy szép trópusi kókuszfa és a tenger kékje fér. Hiába minden próbálkozásom, nem tudom átadni az otthoniaknak a bahiai lét esszeciáját, az illatokat, a déli virtus hangulatát, nüansznyi, de még a látványos különbségeket sem.  Nem arról van csak szó, hogy az  időzóna és az évszakok váltakozása vagy az emberek bőrszíne más,hanem valami sokkal elemibbről.  A lélekről, a ritmusról. A hétköznapokat meghatározó problémákról, az itt élőket körülölelő áldásokról és átkokról. Ez az én titkos univerzumom, benne új arcokkal, s életekkel,  forró trópusi délutánokkal , a nevem elé biggyesztett szenyórával, vagy donnával. Senhora Léna, Dona Léna lettem. Feleség , családtag, szelídebb és kifinomultabb. Megszerettem a gyümölcsök ízét és formáit, megtanultam másképp észlelni és értelmezni különböző érzéseket, s  látok már színeket,  nem csak feketét és fehéret , hanem megannyi tónust, egész palettát. Micsoda öröm és felébredés , milyen mélyről jövő hála a mellkasom közepén. Néha azt gondolom, hogy ahogy eltűnőben van az elviselhetetlen impulzivitásom, talán én is eltűnőben vagyok vele, s születik helyébe egy más személyiség. Néha nem ismerek magamra az új bőrömben.  Ilyenkor még egy-egy pillanatra megijedek  a tükörben velem farkasszemet néző szenyórától , s újra  felveszem a dráma palástját, hogy megnyugtassam magam , nem vesztem bele az új világba teljesen. És mégis, a haza költözésem okán pont a nosztalgiától félek annyira.  Ahogy majd Dona Léna, ez a szelíd és békés fiatal nő végigsétál  Budapest utcáin, azokon, ahol hosszú évekig  ő volt saját életének első számú tragikája.  Vajon hogy fér meg a jelen a múltban, vajon van-e helyem benne ?  Tudok-e majd fájdalmas visszatekintések nélkül az itt és mostban maradni,  s otthon is szép színeset álmodni,  és színesen élni? Teljesen hátat kell-e fordítani a tegnapnak ahhoz, hogy valami újat építsek, vagy tudok-e a káosz  és az emlékek romjait eltakarítva az maradni akivé itt váltam az én szép Salvadoromban?

19449209_10156910745383644_381155851_o (1)

Trauma a szeretetben- szeretet a traumában

Fogantatásunk pillanatától szeretetre vagyunk programozva. Elsősorban a szüleink feltétlen szeretetére, és ezt a magunkkal hozott mély kötődést még a legpokolibb körülmények sem tudják felülírni. Az én szeretetem a mamám és a papám iránt végtelen. Sőt, a családom azon tagjai felé is, akikkel ennek ellenére is úgy döntöttem, hogy megszakítok minden nemű kapcsolatot. Pedig a történetemet ismerve jogosan merülhet fel a kérdés, hogyan tudok ennyit írni róluk, hogyan tudok gyöngédséggel rájuk emlékezni,  hogyan is?
Talán pont azért ilyen mélyek és súlyosak a traumáim, mert a legtöbb engem ért bántás a szeretet nevében történt. A mama a szeretet nevében láncolt magához és kínzott szinte egész gyermekkoromon át, az ő  eltorzult belső magáról és a világról alkotott képében az abúzus meg a ragaszkodás, az érzelmek kifejezése, a védelmezés és a biztonság megteremtése összemosódtak. Ezzel az egyveleggel a tudatában hozott a világra engem, és ennek szellemében próbált önmaga legjavát adva nevelni.
A papa is a szeretet nevében hunyt szemet a mama viselkedése fölött, az iránta érzett mély kötödés, meg az értem való rajongása tartotta abban a hamis meggyőződésben, hogy a dolgok majd úgyis jobbra fordulnak, hogy  bár nem tökéletes a mi hármasunk, de azért még kezelhető és fenntartható öreg éveire. A családom többi tagja pedig a szeretet nevében  mert csak részben beleavatkozni az életünkbe, de végérvényesen sosem. Úgy gondolták, egy gyereknek, akárhogyan is van a szülei mellet a helye, végülis a mama, mikor nem iszik látszólag szépen neveli a kis Lénát, jó nevű iskolába küldi, főz, kiszolgálja a papát és igen,  minden családban vannak problémák. Így hát valahol a szeretet nevében traumatizálódtam újra és újra gyermek éveim során.
Mindenki a maga módján igyekezett jót tenni velem, csak azt nem vették észre, hogy ennek a  sornak a végén ácsorogva valójában nekem már nem jut igazi törődésből. Szeretni azért nem tudok megszűnni őket, mert ők voltak a legelső tanítóim, nem csak járni és beszélni tanultam meg tőlük de az érzelmi mintáikat is átvettem, sőt igyekeztem mindenáron megfelelni nekik, hogy kiérdemeljem az elismerésüket és elfogadásukat. Ilyen ez a szeretetre való éhség, a csillapíthatatlan vágya annak, hogy életünk elsődleges főszereplői számára elfogadhatóvá váljunk és aztán később ez alapján a belső motiváció alapján válasszunk párt, barátokat, munkatársakat magunknak.
Az egész életemet úgy igyekeztem berendezni, hogy az pontosan rácsengjen a szüleimtől tanult szeretet dallamára. Így hát aztán sokáig és sokféleképpen éltem bántalmazó párkapcsolatokban, konfliktusokkal, szorongással, bizonytalansággal átszőtt bizarrabbnál bizarrabb élethelyzetekben egy olyan, szép árnyalatok nélküli világban – az én világomban -, ahol szeretet és a szenvedés, a szeretet és a szenvedtetés, a szeretet és az elhagyatás, a szeretet és agresszió, szeretet és a gyűlölet kéz a kézben járt.
Tizennyolc éves voltam, mikor ezt a sort írtam  a szeretetről: „Ölelj meg és engedj el, ölelj meg és ne hagyj elfutnom, ne is szeress, csak hangtalanul ölj és ölelj.”Nem ismertem, csak az ilyen módját a kapcsolódásnak.

Két napja ültük az első éves házassági évfordulónkat a férjemmel. Hat éve pedig annak, hogy meghoztam egy döntést, és segítséget kértem, hogy megtanuljak nyugalomban, szépen élni, szeretni és szeretve lenni. Mára nyoma sincs annak a nyers, kiszámíthatatlan, szenvedésre mindig kész Lénának, aki azt a fenti egy sort írta. Valahol a traumák, a szüleim emléke és az érzelmi minták gombolyagában már kezdenek látszani tisztán és elválaszthatóan a szálak, a hogyanok, miközben újakat szövök-szépeket, színeseket, szerethetőeket.

 

Lubov

Kétezer-tizenkettő volt. Egy magyarországi zenekar valahol egy francia kisváros helyi fesztiválján mulattatta a bortól és kiváló muzsikától megvadult közönséget. Léna a hangpultnál figyelt, nézte, hogy rendben alakul-e az extatikus hangulatú koncert. Későre járt akkor, Budapesten tomboló hőség lehetett, de ott hűvös volt, a levegő elmúlás hangulatú volt, készült a vidék az ősz érkezésére.
A nem várt hideg idő miatt, egy farmer rövidnadrágban és egy csíkos matrózpólóban vacogott, így a backstageben talált pokrócot csavarta maga köré, azzal jól bebugyolálta testét. Ez volt a toulousi kosztüme. Ebben a feszült figyelemben és didergő odaadásban lépett mellé Lubov. Hátul a VIP részben már találkozott tekintetük egy röpke pillanatra, de Léna számára nem bírt semmilyen jelentőséggel. Ahogy megjelent mellette, most jobban szemügyre vette. Cigarettázott, hanyagul és elegánsan szívta a philip morrist, és Léna számára ebben volt valami végtelenül karizmatikus és ismerős. Magas, jókora termetű, jó húsban lévő férfiember volt, kopasz kerek fején barna szemei zsiványan vizslatták Lénácskát.
Sokáig csak álltak úgy egymás mellett, Lubov minden pillanatban a megfelelő alkalmat kereste Léna megszólítására. Végül úgy kezdte, hogy elismerően biccentett egy nagyot a színpadon zajló produkció felé, és szóban is méltatta a zenekart, kérdezett felőlük ezt-azt miközben magabiztosan szívta a cigarettákat egymás után. Mozdulatai arról árulkodtak, hogy már egészen fiatal kora óta szerelmes a pöfékelésbe, ahogyan jó mélyeket szívott bele a philip morrisokba, aztán meg amilyen hanyagul, mégis szinte szeretettel dobta el őket, az maga volt Léna számára a tökély, a zsigereiben érezte az ilyen típusú férfi karakterét, a papa féléét.
Beszélgetésük vége felé jött rá, hogy valójában akivel szót vált nem más mint a híres virtuóz, a nagynevű zongoraművész Mr. Lubov. Zavarba is esett egy pillanatra, hogy mégis miért állt mellette olyan rendíthetetlenül ez a férfi, s arra a következtetésre jutott, hogy talán közös projektbe kezdene a zenekarával. Később, a koncert végeztével elváltak útjaik, de a zenekarok részére kialakított öltöző és büfé részen ismét összefutottak, ahol Lubov sietve a kezébe nyomott két albumot a nevével fémjelezve meg a névjegykártyáját, aztán elrohant, hajnalban már indult is tovább egy repülőgéppel a következő koncerte. Többet Léna erre a férfira nem gondolt, szívében csillapíthatatlanul zakatolt egy másik férfi iránt érzett vágy, s két nap múlva hazafelé is utána sóvárgott, tudta, hogy keresnie kell, remélte, hogy most majd dűlőre jutnak mikor újra találkoznak.
Mire újra Budapestre ért, rövid levél várta a postafiókjában. Legnagyobb meglepettségére Lubov volt a feladója. A levél valahogy úgy szólt, hogy meg szeretnélek ismerni téged, szabad-e megismerni, téged téged téged. Léna egy pillanatig sem érzett ellenállhatatlan vágyat Lubov iránt, de kíváncsisága erősebb volt, és mivel az a másik napokkal hazaérkezése után sem kereste, így hát úgy döntött, hogy válaszol új hódolójának.

Lubov elemi erővel tört be Léna életébe. Minden nap udvarolt, minden nap többet akart megtudni Lénáról, egyre hevesebben kereste, s olyannyira, hogy egy hónap leforgása alatt sikerült elegendően megbolondítania ahhoz, hogy fogadja őt Budapesten.
Mielőtt megérkezett, Párizsban adott nagy sikerű koncertet, ahonnan futárszolgálattal küldött ajándékba egy finom, első osztályú parfümöt Lénának, kézzel írt levelében biztosította hirtelen lángra gyúlt szerelmének igazáról. Léna valamiféle álomban érezte magát, ahol a sikeres, és érett férfi első látásra belészeret, repülőgéppel jön érte és magával viszi egy szebb világba, ahol már nincsen szenvedés, sem kellemetlen meglepetések, ahol biztonságban lehet, és gyökeret verhet végre. Az első Budapesten töltött hét csodálatosan telt. Kiváló éttermekben ebédeltek, taxival járták körbe a várost, sétáltak a budai hegyekben és szerelmesen csókolóztak a villamosmegállóban.

Lubov tapasztalt volt és erős, Léna minden pillanatban nőnek érezte magát a közelében, ő volt a híres ember támasza, a fiatal nő, akit minden bizonnyal valóban elvisz szeretője. Hamarosan mindent felégetett maga mögött a szép ajándékok, dicsérő szavak és az új élet ígéretének mámorító reményében.
Egy hónappal megismerkedésük után egy kora őszi, esős napon buszra szállt, és elindult a Balkán felé. Csupán két bőröndöt vitt magával. Akkoriban a papa már gyengéden haldoklott, de Léna erről nem akart tudomást venni. Legbelül érezte, hogy hamarosan egyedül marad, s ettől a magánytól menekült olyan hevesen balkáni szeretője óvó karjaiba. Lubov sokmindenben hasonlított a papára. Cigány ember volt, idősebb, és zenélt, csakúgy mint a papa egykoron. Ugyanolyan szenvedéllyel szívta a cigarettát és kopasz feje meg bogárszemei hasonlóan csillogtak a fényben. Léna úgy érezte, benne tovább élhet a papa, megőrizheti még hosszú évtizedekig, nem kell elengednie és magára maradva tovább küzdenie, nem kell szembenéznie a felnőtté válással, a közelgő gyásszal vagy a haraggal amit iránta érzett, amiért itt fogja őt hagyni, amiért teljesen magára hagyja az élet kegyetlen terepén.

Így vált belőle Lubov nagy szerelme és múzsája aki új zongoradarab írására ihlette a nagy művészt miközben keresztül–kasul szelték a Balkánt, egy nagy sikerű turné kedvéért. Utazásaik során egy égszínkék turnébuszon zötykölődve Léna azon kezdett töprengeni, vajon jól döntött–e, vajon tényleg amellett az ember mellett-e a helye.
Ahogy egyre távolabb került a papától, a barátaitól, egyre erősebben érezte hiányukat, mintha a lassan elhagyná önmagát útkeresése során. Arra gondolt, talán a szláv lélek, a szláv nyelv, a szláv virtus és a Balkánon mindent körüllengő durva, érdes hangulat az amiért ennyire fél, amiért nem hozták meg számára a feloldozást a Lubovval való közös élet első hetei.
Olyan volt ez, mint a belgárdi vasútállomáson elkortyolt első török kávé, keserű és kiábrándító, szinte azonnal visszaköpte a csészébe és vizet kért helyette. Tisztaságra vágyott, nyelvben, gondolkodásban, s érzelmekben. Minél távolabb került a papától, annál értelmezhetetlenebbé vált minden körülötte.
Útjuk során szomorú kóbor kutyák százaival találkozott tekintete. Ők is feloldozásra, megmentőre vártak, biztonságra, csakúgy mint ő ott Lubov oldalán feszesen és tág pupillákkal a vadregényes tájat figyelve, vagy az ötcsillagos hotelszobák luxusában megfürödve.
Hetekkel később az egyik balkáni ország fővárosában telepedtek le egy rövid időre, ahol Léna megismerkedett szeretője egész családjával. Arról nem szólt a fáma, hogy ők nem ketten, hanem többen élnek majd Lubov otthonában. Egy jókora nagy lakásban úgy tűnt, lesz elég hely mindenki számára.

 

 

 

Cigánynak lenni

Cigány vagyok. Magyar vagyok. A papám muzsikus ember volt, olyan úri, fonnyadt kezű romungró, aki a kakaós meg lekváros palacsintát is késsel-villával ette. A mamám magyar asszony volt, aki eltanulta a papától, hogyan kell jó romásan készíteni a túrós tésztát pörkölttel, teli ízekkel, fűszeres szenvedéllyel. A papám fiatal gyerek volt a második világháború kitörése idején, és csak néha, egy-egy  elejtett fél szóból értettem meg, hogy bújkálni kényszerült az édesanyjával meg a testvérével a pincébe, nehogy elvigyék őket is a származásuk miatt. Én nem nevelkedtem úgy, a legtöbb elképzelésnek megfelelően , olyan cigányosan. A saját családomból is kivülállónak éreztem magam, mert jól nevelt, színtelen, élettelen kislány voltam, a hófehér bőrömmel igazán mindennek gondoltak, csak nem roma gyereknek. Nem voltam beazonosítható, a saját fajtám számára sem, ahogy a papa mindig mondta, így én magamat sem tudtam beazonosítani hosszú évekig, és hevesen tagadtam a származásomat. Hogyan is lehetne valaki cigány, ha nem sötét a bőre, ha nincsenek mélybarna szemei, milyen cigány vagyok én ezek nélkül a stigmák nélkül, kérdeztem magamtól megannyiszor , milyen cigány vagyok, ha a sajátjaim sem ismernek fel? A papa büszke ember volt, úgy emlékszem rá, hogy mindennél fontosabb volt neki a tartás, a méltóság,  és mindennél fontosabb az ő legkisebb leánya, az ő szeme-fénye jövője, taníttatása, hogy más legyen mint a fiai, meg a fiainak a fiai, hogy kitűnjön a roma családból, és ne is emlékezzen arra, hogy honan jött,  véletlenül se mondja azt, hogy cigánylány. Ahogy mondani szokta, tulajdonképpen ő sem cigány, csak az anyja meg az apja volt cigány,  de ő bizony már nem az, hát ilyen öntagadásban élt az én papám.  Megértem én, kisgyermekként a dohos pincékben bújkálva jól megtanulta, hogy önmagának lenni hiba, bűn, hogy nem jó ő úgy, ahogy van. Ezt a sok évig érlelt tapasztalást adta át nekem tudattalanul, amit a mamám még kellőképpen megerősített a saját maga elképzeléseivel arról, hogy én ki is vagyok valójában, milyennek is kéne lennem. Tulajdonképpen mostanában jövök csak rá, hogy úgy nőttem fel, hogy nem szerettem magamat. Nem volt jó cigánynak lenni, nem is éreztem létjogosultságát annak, hogy akként azonsítsam magam, mert fehér vagyok, mert még táncolni sem tudok,  mert nincs meg bennem az a virtus, az a tűz. Már tizennyolc éves is régen elmúltam, amikor elkezdtem merni közeledni a sajátjaim felé, alázattal, félve, heves izgatottsággal, hogy milyen is lehet az a kultúra , aminek a közelébe sem mehettem hosszú évekig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel csodálkoztam rá, és kezdtem ráérezni, milyen jó is tulajdonképpen romának lenni, csak úgy habzsoltam a megtapasztalásokat.   Sokáig úgy  éreztem, az én stigmám a fehér bőr , hogy bármennyire is szeretnék , nem tudok elég közel kerülni, mert  minden közösségben magyar lánynak néznek. Nem vettem észre, hogy amint tiszta szívvel be merem azonosítani önmagam, mások számára is beazonosíthatóvá válok. A harc bennem dúlt, a papának meg a mamának való megfelelési kényszer, és az ebből való kitörési vágy hevesen összecsapott,  így maradtam felismerhetetlen mindenki számára. Mára már csillapodni látszanak a harcok. Magyar vagyok. Cigány vagyok. Büszke a papa-féle vérre,  büszke a roma származásomból hozott értékeimre, azokra, amelyek átvilágítanak a fehér meg barna meg mégbarnább bőrszíneken, a sztereotípiákon,

11793358_10154588404378644_1585970991_nmert a zsigereinkben van, a génjeinkben tároljuk az örökségünket.

Változásban

Lassan véget ér a nyár Salvadorban. Hamarosan érkezik az esős évszak, órákig, napokig tartó zuhékkal, a levegőt vadul felkavaró szélviharokkal. Az asztfalt kevésbé lesz majd olvadós,  és nekem sem kell kislábujjtól a homlokom tetejéig megfürdenem a naptejben. Elmúlik ez az intenzív, mindent körbeölelő lüktetés. Remélem, hogy bennem is hasonlóképpen múlik el a mindig égni, elégni akarás, ez a sokszor csillapíthatatlannak tűnő vágy, szinte kényszeresség, hogy a legapróbb történésektől elkezdve egészen a jelentős pillanatokig mindent erősen, nagyon erősen éljek meg drámai amplitúdokkal, kilengésekkel. Vannak olyanok, akik ezért a tulajdonságomért távol tartják magukat tőlem, sokan pont emiatt szeretik a közelségem. Nem volt könnyű a nyár Salvadorban. Talán az ünnepek miatt, a sok, önmagam gyöngeségeivel való találkozás miatt, hogy még mindig hányszor követem a régi mintáimat,hogy még mindig hányszor érzem magam igazán kényelmetlenül az újakban, és pörgetem villámgyorsasággal a régi lemezeim, a régi módokon, égek száz fokon , pompázom a drámakirálynő fényében, aztán meg nagy erőfeszítések árán igyekszem visszafordulni az újonnan megtanult már – már , de még mindig nem elég stabil berögződésekre. Sokat gondolkoztam ezekben  a hónapokban affelől, hogy miért van ez így, megannyiszor feltettem magamnak a kérdést, hogy míg mindenki másnak olyan könnyen megy a középmezőnyben maradás, én miért küzdök ennyire szakadatlanul valamiféle egyensúly, vagy nyugalmi állapot eléréséért. Hibáztattam is magam, hiszen itt van a csodálatos trópusi otthonom, kényelmes lakással az óceánparton, a boldogságtól erős, friss házasságom, a munkám, a  barátaim támogatása, és én mégis megmagyarázhatatlan módon egyre nyugtalanabb vagyok ebben a nagy és szép állandóságban. Aztán hátra néztem. Megnéztem ezredszerre is, hogy honnan jövök, hogy mit kaptam, hogyan neveltek, milyen körülmények közé születtem-  sokszor igazán unalmas, elcsépeltnek tetsző téma- , milyen ingerek éltek életem első három, öt vagy tizenöt évében. Láttam, ezredszerre is láttam a bántalmazásokat, a rendszertelen életet, a kiszámíthatatlan italozások kezdetét, a veszekedéseket, veréseket, és még hosszan sorolhatnám tovább. Lassan, ahogy a rutintól szenvtelenül  ismét végigpörgettem gyerekkorom emlékeit- most más perspektívából szemlélve- megértettem magamat, hogy miért nem komfortos számomra a nyugalom, a balansz. Az idegrendszerem, a lelkem, testem minden egyes porcikája karonülő koromtól fogva a drámára, a kiszámíthatatlanságra, veszélyre és a bizonytalanságra volt kondícionálva. Olyan ez, mintha beleégették volna az elmémbe, hogy így kell, így lehet csak reagálni minden egyes ingerre. Most értettem meg igazán, hogy a valódi minta nem a cselekedet, hanem az érzelmi reakció, amit elsajátítunk, a hogyanok, amiket aztán magunkkal viszünk egész életünk során. Sokáig hittem azt, hogy igazi érdem és a mutatója annak, hogy én más vagyok mint az apám vagy az anyám , az, ha másképp élek, mint ahogyan ők éltek. A mintákból való igazi kiszállás azonban, most már biztosan tudom, hogy akkor kezdődik el majd, mikor megtanulok másképp reagálni, megtanulom szeretni a nyugalmat, a békességet, amikor nem kell már kishalálokat generálnom ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben.  Mind hozunk magunkkal valamilyen elemi mintát, mindenki megtanulta miként kell válaszolni különböző élethelyzetekre, érzelmekre, és a legapróbb pillanatainkban is ezt a tudást hasznosítjuk újra és újra. Én tanulni akarok valami mást, valami szebbet, egészségesebbet. Mi tagadás, nehéz vállalás. Néha még egészen úgy tűnik, mintha a saját bőrömből igyekeznék kibújni.  Salvadorban közeledik az esős évszak. Alig várom. Alig várom a változást. 12746356_10155514071833644_1125279547_n

Más cipőben

Salvadorban közeledik a nyár. Mostantól forróbbak lesznek a délutánok, az óceán víze már most kellemesen langyos,  és lassan az öbölmenti szél áramlása is alábbhagy, megnyugszik, hogy jöhessenek a végeláthatatlannak tűnő negyvenfokos hónapok. Így ünnepeljük majd a Karácsonyt is, kisruhákban,  a ropogós grillhúsok meg a napkrém illatában megfürdőzve. Sehol egy igazi fenyőfa, vagy a didergető tél elől meghittséget adó fahéj meg narancs illatú csendes otthon, nyoma sincs az európai kultúrának. Néha hiányzik a hideg, az esős szürke délutánok, ahogy munka után még összefutunk az Oktogonnál a barátaimmal, azokkal akikkel egészen kisgyerek korunk óta tanúi vagyunk egymás életének. Aztán arra gondolok, hogy most, éppen arról teszünk tanúbizonyságot , hogy tart tovább is a szeretet mint a városon, vagy az ország határain belüli egy-kettő vagy száz kilóméter. Látom, kristálytisztán látom és értem az otthon hagyott kapcsolataim erősségét, milyenségét, hogy kinek mennyit érek én, ha megannyi ország és a végeláthatatlan óceán választ el bennünket. Az igazak mind itt vannak velem,  és itt voltak akkor is, mikor kimondtam a boldogító igent annak a férfinak az oldalán akiről hiszem, hogy képes elfogadni engem mindenestül, a nehéz múltammal, a még mindig magamon hordozott el-elhalványuló sebeimmel, fájdalmaimmal, aki mellett végre látom, mit jelenthet a boldogság megélése. Nem volt könnyű döntés az oltár elé állni, folyton csak a papa járt a fejemben, álmatlain éjszakáimon fel-alá jártam a nappaliban, az alvó lakás csendjében hallottam még a  cigerattától eltorzult, vén dörmögő hangját, ahogy azt mondja, hogy kisleányom,  az intéseit,  és úgy vágytam a bogárszemű, nedves, szerető tekintetét az arcomon, hogy azokban a pillanatokban mellettem legyen, hogy ne legyek olyan végtelenül magányos ennek a trópusi díszlet színfalai mögött. Ahogy álltam, ültem, feküdtem, jöttem-mentem idegesen a lakásban, mind egyre megbotlottam a legszebb, legfényesebb és legkényelmesebb cipőmben, amit mindig mindehová magammal vittem életem, utazásaim során. A nyúlcipő hívogatóan pihent a hideg fehér járólapon, arra várva, hogy újra felhúzzam és kényelembe helyezzem magam egy hamarosan induló, Budapest felé tartó repülőgépen. Olyan egészen hihetetlennek tűnt annak az igazán valós lehetősége, hogy végre családot alapítsak megannyi év után, a gyötrő magány fájdalmával, hogy nincsen  igazán kihez tartoznom, hogy én senkinek nem vagyok az első, az egyetlen a legfontosabb, hogy nem lehetek, mert mindenkinek van valaki kedvesebb a szívéhez, így aztán megszoktam azt is, hogy nem érdemes igazán közel engednem magamhoz sem családtagokat, sem barátokat, hogy kell egy határ amit időnként meghúzok mutatva ezzel a saját erőm, vagy függetlenségem, elpalástolva az elutasítástól való mélységes, csontig hatoló félelmem. Azokon az álmatlan éjszakákon jöttem rá arra is, hogy legalább annyira tehettem erről a magányról, mint azok, akiktől elvártam volna a teljes  örökbefogadást, hogy végeredményben is számomra nincsen annál félelmetesebb, mint kötődni, igazán szeretve, elsőként számon tartva lenni. Pár nappal az esküvőm előtt még mindig volt tervem arra, ha meggondolnám magam, a fejemben készen állt a forgatókönyv,milyen taxit hívjak és mikor, mennyi idő alatt a repülőtérre, a gépen töltött órák, a megérkezés, a nyúlcipőm kényelme, aztán a mindent felemésztő magány…  Nem lehet mindig futva élni, nem lehet megállás nélkül rohanni az élet elől, az nem lehet, hogy a jól ismert régi mintáimban maradva játszom újra és újra a saját történetem, miközben a díszleteket, a szereplőket kényem kedvére cserélgetem. A nagy nap előtti éjszaka a  bordó bőrkanapén ültem csöndesen, fejemben az utóbbi huszonhat év filmkockái peregtek, a vágyaim, amelyek valaha elérhetetlen távolságúnak tűntek, a félelmeim, amelyek mindig olyan szorosan közel a szívemhez, jobbra nézve az én nyúlcipőm, a másik szobában pedig a férfi, záloga a valakihez tartozásnak, az elköteleződésre való képességemnek. Olyan könnyű lett volna beleállni a régi
képletbe, de mit sem értek volna az egész idáig végigküzdött hosszú évek, vagy én, a tanulságaim az akaratom, a létezésem. Hajnalban visszafeküdtem az ágyba, a nyúlcipő üresen hevert a kövön, helyette másnap egy csodás, finom részletességgel kidolgozott bézs színű, elegáns massarkú került a lábamra,  azt mondják igazán illett a rövid, hófehér menyasszonyi ruhához, meg a trópusi esküvői enteriőrhöz.  Így mentem férjhez én.

InstagramCapture_de6b04e5-e2f7-4383-8de8-07a259ffee69

Nőnek lenni

Salvadorban közeleg a nyár. Míg odahaza lassan beköszöntenek a hosszú, esős narancs meg vöröses színben pompázó reggelek és délutánok, itt egyre kevesebbet fúj a szél, egyre nyugodtabban sodorja fehér habját az óceán a homokos partra, erősödnek a Nap sugarai, és alig-alig ébredek meg éjszakánként az eső ablakot kopogtató zajára. Hiába, nyakunkon a tomboló hőség. Hamarosan a rengeteg arcomra pancsolt napkrém ellenére is még több barna szeplő és  még nagyobb karimájú kalap lesz része mindennapi megjelnésemnek. Veszek egy új bikinit is, szépet, színesen hivalkodót, hogy kihangsúlyozza a fehérségem, aztán a halványan barnuló bőröm tónusát, hogy így ünnepeljem a testemet, így ünnepeljem önmagamat. Sokszor van úgy, hogy figyelem az embereket, egy-egy pillanatra gondolatban szerepet cserélek velük, elképzelem, hogy most én vagyok az a másik, hogy az milyen vajon, mi okozhat örömet neki, mi fájhat igazán, milyen érzés abban a ruhában sétálni, és így tovább.. Különös játéka ez a képzeletnek talán, de elszórakoztat itt, ebben a számomra feje tetejére állt világban ahol nyáron kezdődik a tél, ahol az emberek olyan ráérősen lassúak, ahol sohasincs csend, mert mindig szól valahonnan a zene, vagy a dalos madarak trallázása, ahol az emberek a megannyi utcai tolvajtól félve éberen vigyázzák életüket, értékeiket, és ahol a nők, asszonyok, fiatal lánykák nagy elfogadásban vannak saját testüket illetően. Igen, a hétvégék túlzsúfolt strandjain nyoma sincs az óceánba lopva tipegő nőknek,  vagy hosszú fekete, de legalábbis sötét színű, alakot, bőrhibát vagy stirákat eltakaró zsákruháknak. Hogy hogynem, önelfogadást látok, hogy az úgy jól van, ha nem vagyok tökéletes, és látok szépszál férfiakat a nők mellett, úgy is, hogy azok nagy tomporral, széles csípővel, vagy megereszkedett hassal élvezik a jó időt harsány színű fürdőruhákban és bikinikben. Tele vannak életszeretettel a salvadori asszonyok, megengedik  testüknek a tökéletlenséget, és ebben a tökéletlenségben elhiszik magukról,  zsigereikben érzik, hogy gyönyörűek. Ugyanígy az utcákon vidám csöpp ruhákban ( többnyire) ízlésesen és bátran mennek munkába vagy ügyeiket intézve. Ezzel a fontos információval önmagukról sétálnak a városban, rohannak a buszra, napfürdőznek a parton és csábítanak, csavarnak ujjaik köré megannyi férfit, akik mit sem törődve a plusz kilókkal, narancsbőrrel, vagy vastagabb combokkal látják a szépséget,InstagramCapture_e28083e6-4f9e-4c8b-8005-ba8c569b4c46 érzik a vonzerőt és engedelmeskednek a hívásnak: ünneplik a nőket.

tabuk nélkül

El merem mesélni, hogy ki vagyok, bátran el merem mesélni azt is, hogy honnan jöttem, hogy mennyit hibáztam az idáig vezető utamig, hogy milyen mérhetetlen terheket cipeltem a vállamon, vállalom a nehéz sorsom, és azt is, hogy ennek már vége.

Sok szegény embert, meztéláb játszó lyukas gatyájú kiskölköt, óriási rasztás hajgombolyagú, az árnyékban meghúzódó öregembert, egykét brazil reálért apró portékáját kínáló asszonyt látok itt Salvadorban. Aztán persze csakúgy, mint odahaza, vagy a világ más országaiban, vannak a jobb sorsú, olcsó, ámde csinatos mindenféle színű, díszítésű és hangulatú tangapapucsos honfitársaik, akik szerény ruhatárral és a jól megszokott, mindennapos robotolással keresik a betevőjüket, hogy aztán hónap végén megengedhessenek maguknak egy családi körben eltöltött barbekjúzást az óceán partján, elfeledkezhessenek egy pillanatra a befizetetlen számlákról, vagy a munkahelyi nehézségekről, miközben sül a borpáctól vöröslő hús a nyársakon,  a magukkal hozott kis faasztalon pedig sorakoznak a zöldszínű súlyos kókuszok, teli mézédes vízzel – igazán jól esik a nehéz marhaétel után a gyomornak. –  Megint más a gazdagabb réteg, akik ruháin szolídan megcsillanak a különböző márkák jelei, szépen fényezett sötét terepjárókból meg sportkocsikból élik meg Salvador soha meg nem szűnő , egyenletes, lassú lüktetését, üzletemberek, művészek, bankárok és még isten tudja mifélék, csakúgy mint odahaza.

Nézem magam a városi tömegben, köztük, a mélyszegénységben tengődő favella lakóinak, a kicsit jobb módú munkásréteg és a nagyongazdagok dél-amerikai egyvelegében. Gondolkozom, sokat gondolkodom, hogy ki vagyok én itt, ki vagyok otthon, ki voltam sok évvel ezelőtt, vagy gyermekkoromban, hová lett a kislány, hová lett a lázadó tinédzser, és hol van most a megannyi titkot magával hordozó felnőtt nő. Nézem őket, a sikereseket, a szépeket, a csúf képűeket, az átlagos brazil ember arcát vizsgálom, szemügyre veszem, és próbálom kitalálni, az ő történetüket, a gazagokét a szépekét vagy a csúf képűekét, kik ők, milyen annak az átlagos embernek az útja, mik voltak a döntései , a megbánásai vagy a sikerei aki itt mellettem szundikál a buszon a belvárosba menet. Én szégyelltem magam, egész kiskoromtól szégyenkeztem azért, amiért pici anyukám van, amiért az apukám túl öreg, aztán azért is, mert ez a pici anya és a túl öreg apa  sokszor bántják egymást, apa veri a szerencsétlen törékeny asszonyt, anya issza csak issza a gyomorforgató szagú sört és sír, ki tudja miért és miért olyan keservesen… Szégyenem volt az iskolában azon, hogy az egyik télen nincs elég meleg ruhám, vagy hogy anya már nincsen velünk többet és az ő ízes kosztja helyett a közeli gimnázium menzájáról kapjuk, az én édes öreg apám meg én az ebédet, hogy nekem nincsenek történeteim, amiket elmesélhetnék, igaziak szépek, közös családi nyaralásról vagy egy egyszerűen eltöltött kellemes hétvégéről. Így hát kitaláltam, megkomponáltam a tökéletes család , az otthon elképzelt melegének képét és arról meséltem az osztálytársnőimnek , és igen mindeközben végtelenül szégyeltem magam. Szégyenem van a családomon, a sok rosszéletű, szomorú sorsú  bátyámon, akik elengedték az élet minden szépen megélhető pillanatát és önsorsrontásból egyre inkább jeleskednek, a mama halálán is szégyenem van, és az utolsó utcán eltöltött évein is, mintha csak az enyémek lennének… Szégyenlem a sok tabut, ami körbevesz, amik tulajdonképpen meghatározzák a múltam, a titkaim, amelyek tövises rózsa szirmaiként burkolnak be teljesen, és dédelgetve ölelnek körül engem. Jó ez így talán, sokáig gondoltam, egészen mostanáig hittem, hogy az olyan sorsúaknak mint én kötelezőek a tabuk, emlékszem mikor évekkel ezelőtt a papa halála elől menekülve összeszerelmesedtem egy balkánról jött érett férfival, akinek végre töviről hegyire elmeséltem, hogy ki vagyok, megmutattam neki a mélységeim, a családom terhének súlyát, a szégyenem. Később elválásunkkor mélyen a szemembe nézett és útravalónak azt tanácsolta, hogy sohase beszéljek senkinek a múltamról, mert azt nem ajánlatos, akkor megbélyegeznek, a férfiak elfordulnak tőlem, az igaz, jóérzésű emberek nem tudják  befogadni, hogy túl sok , ahogyan és az is aki vagyok az akaratommal, az erőmmel. Nézem a busz sárga, egyik műanyag  hátsó üléséről az itteni élet folyását. Keresem az emberek sötét tónusú orcái mögött a történetet, azon tanakodom nekik vajon mi lehet a titkuk, egy pillanatra megijedek, hogy talán azért vagyok itt , azért ilyen messze, mert itt nem bűzlik a rózsa, itt csak én egy szép idegen, tövisekkel, távolságtartóan és ékesen, aztán eszembe jut az évekkel ezelőtti intése a szeretőmnek, aztán az arca a férfinak, akivel összekötöm az életem. Nincsenek tabuk, nincsen jó vagy rossz múlt, szégyen nélkül levetkőzöm az összes álnokul körémfonódó szirmot, és vállalom a régvoltat, a bántalmazásokat, a drámákat, a hibákat amiket elkövettek, amiket én őket követve és a családot, a család nélküliséget, a származásom, a vadságom, a hibáim a rettegésem, a vívódásokat, a sötéten mélylő pillanatokat, amikről nem illik szólni kínos természetük miatt. Felvállalom az utat, amely idáig vezetett, a szép Salvadorig,  benne egy megértő társig, a mindig más színekben pompázó óceán partjáig.11995664_10154672865688644_891417561_n.