Terápia 2.

A testemben való létezés, vagyis ennek az állapotnak a közelsége megrendítően szép élmény. Ahogy elkezdjük apránként kiengedni a két és fél évtizede az idegrendszerembe jegesedett traumák egyikét az emlékek visszaidézése nélkül, ez a test elkezd válaszokat adni rá.
Néha fájdalommal reagál, és van olyan pillanat is, amikor a gyomromban érzek erős lüktetést, verejtékezem, folynak a könnyeim vagy kipirul az arcom. Liana mindvégig figyel, és azon a kedves, finoman búgó hangján emlékeztet rá, hogy most nem kell félni, hogy el fog múlni. Megkér, hogy a folyamat minden részét fogadjam kíváncsisággal. Azt mondja, hogy csak a testemben őrzött emlékeim ébrednek fel, most azért, hogy végleg kieresszem őket magamból.
Ülök a tágas rendelőben, velem szemben egy szépen őszülő nyúlánk brazil nő, és látszólag nem történik sok minden kettőnk között. Valójában megérkeztem egy olyan helyre a világban, ahol a lehető legközelebb kerültem ahhoz, hogy végre megismerjem az igazi Lénát, és ne a múltam sötét emlékei határozzák meg a mindennapokat.
Amikor egy óra után elbúcsúzom Lianától, már a liftben arra gondolok, hogy mennyire várom a következő találkozást -önmagammal-…

instagramcapture_6c94aacb-cf5e-4ead-b00f-75d5bb865e45

Terápia I.

InstagramCapture_28ae9f92-6965-4c0b-8f69-58d53fad09a9.jpg

Kétezer tizenhat van, szeptember vége. A tavasz hol esőt hoz viharos erejű széllel egy-egy álmos reggelen, és van úgy is, hogy előmutatóba levarázsolja a Napot az égről, egyenesen a bőrünkön, a pórusainkban érezzük a forróságot a korai órákban is. Ahogy kinyitom a szemem, és kezdek magamhoz térni lassan, máris hallom az óceán finom, egyenletes zúgását, csak úgy, mint nyolc órával ezelőtt, lefekvéskor ez a hang ringatott álomba, és most ugyanez a hang kíséri az ébredésem. Ma kedd van, és még csak fél hét, a fahéjas kávéhoz már forr a tej a kislábosban, még egy kényelmes órám van mindennel elkészülni. Terápiára megyek.
Az autóban azon gondolkozom, mit fogok mondani Liana előző alkalommal feltett egyszerű kérdésére. Azt szerette volna tudni, hogy mik voltak az erőforrásaim a legnehezebb években a mama rabtartása alatt, hogy hogyan éltem túl. Nem tudtam rá választ adni, talán azért mert huszonhét év alatt még sosem gondoltam a saját erőmre, csak a megpróbáltatásokra. Együtt éltem a következményekkel meg az emlékekkel, azt hittem ez épp elég, hogy ennyi van a történetemben, hogy ennyi vagyok én magam is, harcos egy mindig véres csatatéren. Aztán eszembe jut így az autóban üldögélve az a pár nappal ezelőtti beszélgetés a barátnőm meg köztem, és még mindig hitetlenkedve idézem fel a szavait.
Húsz hosszú éve vagyunk tanúi egymás életének, és bár ritkán meséltem neki az otthoni körülményeimről, mégis mindig pontosan tudta, érezte, hogy valami nagy baj van mifelénk. Megkérdeztem őt, hogyan emlékezik vissza, mi volt a kapaszkodóm, megkértem, hogy meséljen arról a kis Lénáról, akire én csak a túlélésért gépiesen harcoló katonaként gondolok vissza. Azt mondta, hogy sokat emlegettem az Istent, hogy sokat imádkoztam, hogy rendíthetetlenül hittem egy felsőbb erőben, aki megsegít majd.
Nem tudom felidézni ezt a Lénát, vagy csak nagyon nehezen. Most már felnőtt nőként egy pillanatra becsukom a szemem és elképzelem azt a kislányt, aki éppen amikor nem védenie kell magát, csukott szemmel szólitgatja a jóistent, miközben vézna kezeit imára kulcsolja. Olyan nehéz elfogadni, hogy ez is én voltam, az elesett, a bizakodó, és olyan nehéz gyöngédséggel visszanézni önmagamra, anélkül, hogy ne érezném az önsajnálattól való szorongást, hogy nehogy úgy tűnjek magam előtt is, mint aki azt mondja, hogyszegény kicsi Léna. Pedig mondhatnám, igazán. Miért ne érezhetnék együtt a sebekkel teli kisgyermekkel, csak úgy, ahogy megérint bármilyen másik gyermek szomorú sorsa. A kis Lénácska is egy volt közülük, ideje szeretnem és felemelnem őt a mama a papa és a család helyett.
Gyermekkorom főszereplői már rég halottak, tőlük hiába is várnám a jóvátételt, és a többiek, élnek még ugyan, de annak a kis Lénának egyedül már csak én tudom felnőtt nőként gondját viselni, mert bár régen volt, még részem az a riadt gyermek, akit most meg akarok gyógyítani.
Kiszállok az autóból. Előttem a húsz emeletes sárga és szürke kővel kirakott épületóriás. A hetedik emeleti tágas, hangulatos rendelőben már vár Liana. Magas, vékony, fehérbőrű nő, bongyor haja ugyan szürkésfehér színű ,de arcbőrén nem látszik az idő múlása. Köszöntésképp megölel- zavarba ejtően őszinte ez az ölelés- válaszul mereven tűröm a szeretetet, majd lehuppanok a fekete bőrfotelbe. Mindig biztonságban érzem magam vele, itt nem kell a régvolt fullasztó emlékeiről beszélni, itt nem számít a történet, a múlt, az annak való megidézése szigorúan tilos.
Testünk a hordozója emlékeinknek. Ha az összes minket ért trauma egy kifeszített térképen szerepelne, ez a térkép a testünk lenne. A poszt traumás stressz szindrómában szenvedők általában alig vannak jelen a saját életükben, a saját testükben. Nagy részemet én is elhagytam a hosszú évek során, alig vagyok kapcsolatban a mosttal, benne önmagammal. A múlt a jelenem, ez pedig megakadályoz abban, hogy teljes ember legyek. Arra kér, hogy ne csukjam be a szemem, de kezdjem el a figyelmemet a lábaimra irányítani, érintsem is meg közben az ujjaim, majd szépen lassan a lábfejem a lábszáram, és hogy érezzem a bőröm tapintását, ahogy a kezem hozzáér , ahogy a talpam érinti a talajt, érezzem a ruha anyagát magamon, ahogy a fotel találkozik a hátsó felemmel, a hátammal. Az ölemben megpihenő párna súlyára figyeljek, annak milyenségére, s ahogyan haladok végig a nyakamat az arcomat simítom már, a hajamba szagolok, és érzem, hogy megérkezem.
Különösen egyszerűnek tűnő gyakorlat ez, sokaknak természetes, magától értetődő állapot, amibe én most kerültem. Érzem a súlyát a jelennek, elkezdem érezni önmagamat is, valahogy egészen másképpen, mint ezidáig. Félek. Nem tudom mitől pontosan, azt hiszem ijesztő itt lenni. Harmadik alkalommal járok itt, de csak most veszem észre a falon lógó posztmodern festményt, mondom is Lianának, ő meleg tekintetével megerősítést küld felém, és arra kér menjünk tovább ebben a folyamatban.