Drága Budapest,

Régen találkoztunk már, valamikor a múlt évben. Egy szenvedélyes, rövid futókaland volt a miénk, és milyen édes, milyen mámorító, tele nosztalgiával, tele önfeledtséggel és örömmel. Olyan kimondhatatlanul jó volt újra érezni téged, a soha szűnni nem akaró vibrálásod, a nyers természeted, ahogy szorosan magadhoz húztál és visszafogadtál engem.
Köszönöm neked drága Budapest, hogy föltétel nélküli szeretettel öleltél, hogy nem volt benned harag vagy neheztelés, amiért annyi évnyi heves együttlét után egyszer csak faképnél hagytalak, és maradtál ugyanaz, akire emlékeztem: bohém és gátlástalan, de a fontos pillanatokban tökéletes biztonságot nyújtó erős bástya. Pedig féltem tőle, az első találkozásunktól, féltem, hogy majd túl érzelmesre sikerül, vagy hogy elhidegültünk, hogy annyira átmosták a zsigereimet az Atlanti óceán habjai, hogy már nem tudok kapcsolódni hozzád, vagy hogy majd te nem tudsz kapcsolódni a személyiségem megújult részeihez, és végül is kénytelenek leszünk eltölteni három kínos hetet egymás mellett, szeretetet mímelve, titkon arra várva, hogy a találkozásunknak legyen már vége.
De semmi nem változott. Ugyanúgy szerettelek a tavalyi találkozásunkkor, és emlékszem, mikor a Normafa felé fogaskerekűztem, lehuppantál mellém a kényelmes ülések egyikére, végigsimítottál az arcomon, és egy érzelmes és tisztán érthető monológban megkértél, hogy jöjjek vissza. Azt mondtad, hogy hiányzom, hogy hozzád tartozom, hogy kevesebb nélkülem a levegőd, egészen mint valami buta amerikai csip-csup szerelmes drámában. De ez a te budai oldalad, a színpadias a magasztos, és végtére is te voltál aki engem is rászoktatott a drámára. Igazi tragikát neveltél belőlem. Szóval hallgattam a mondandód, és emlékszel, hogy sírtam közben, emelve érzelmes pillanatunk hangulatát, Budapest meg Léna, úrilány meg úrifiú a hegyek lábánál csendben bőgnek a fogason, micsoda szerelem, micsoda jelenet.
Pár nap múlva már a százszínű, illatokkal meg hangokkal teli, lüktető Salvadorban csücsültem egy pohár helyi citromos nádpálinkával a mólón, néztem, ahogy a nagy teherszállító hajók kikötnek, vagy éppen útnak indulnak hazánk, a túlnevelt Európa felé. Rád gondoltam, meg a mi három hetünkre, még olyan erősen a pórusaimban bizsergett a félbehagyott afférunk, hogy képtelen voltam elfogadni a második otthonom üdvözlését. És azt hiszem úgy maradtam.
Ideje, hogy bevalljam mindkettőnknek, hogy annyira szeretlek téged, hogy képtelen voltam mindmáig belesimulni egy másik viszonyba (egy másik várossal, egy másik kontinenssel), mert mindig- mindig csak rád gondolok szép Budapestem, a lüktetésedre, a vicceidre, az illatodra, a bűneidre, a hangulatváltozásaid követhetetlenségére. Rád, úgy ahogy vagy, és benned magamra, a titkainkra, a hajadon Lénára, a félkész felnőtt fiatal nőre, a harcaimra és azok hozadékaira, a veszteségekre és győzelmekre, az arcokra, amelyek általad vésődtek a memóriámba, a szerelmekre, hajnalba nyúló mulatságokra, egyszóval mindenre amitől kinyíltam, és vidéki kislányból önmagammá lettem.
Ideje tudatnom veled, hogy visszamegyek. Hogy egyelőre nem tudok nélküled élni – remélem értékeled a nagyívű, klisés vallomásom, – hogy szükségem van rád és a megtartó erődre. Szeretném, ha tudnád, hogy nyáron újra látjuk egymást, és ezúttal nem röpke három hétre, de hosszú időre. Elmondtam a férjemnek is, és csak hogy érezd milyen kiváltságos helyzetben vagy, támogat engem. Ez az egyedül románc, amelyet engedélyez, én pedig ezzel az eggyel boldog és elégedett vagyok, remélem majd emlékszel erre és jól bánsz vele mikor velem jön, mert minden irántad érzett érzelmem ellenére mégis csak ő van az első helyen az életemben. Köszönöm, hogy biztos lehetek abban, hogy maradsz ugyanaz aki voltál, hogy erős bástyaként vársz vissza, olyan jó tudni, nem is tudod elképzelni micsoda biztonságot nyújtasz ezzel. Talán azért is gondoltam rád annyit és úgy, mert attól féltem, hogy mi lesz velem ha mégsem szeretsz eléggé, ha elfelejtesz, ha a magadban hordozott arcok, nevek, utcák és épületek számára a messzeségbe vész a nevem és a létezésem, ha már nem lesz fontos, hogy én hozzád tartozom, ha megbocsáthatatlanná válik az atlanti óceán partján megkezdett románcom, és az elfeledettség súlyos árát kell megfizetnem érte.
Köszönöm, hogy visszavársz mindenestül és mindenkivel. Másfél hosszú év után értettem meg, hiába mondtad pedig, mindezidáig szorongtam a hiányod és a gyötrő bizonytalanság miatt. Most van itt az ideje, hogy megengedjem Salvadornak, ennek a merőben más vérmérsékletű szeretőnek, hogy igazán magához öleljen és szeressen, amíg haza nem megyek hozzád. Várj rám Budapest, egy forró nyári napon érkezem, hogy a karodba vessem magam és hogy ölelhess és öleljelek.
Advertisements

Trópusi gyermekkor

Nyár van őrjítő hőség, mindig izzadok, mindegy mennyit és mikor zuhanyzom, hajnalban, délelőtt délután kétszer és lefekvés előtt, mindig a bőrömön van a trópusi meleg nyoma. Az izzadságcseppek, mintha gyorsan eltüntethető tetoválások lennének, a forróság beleégett a pórusainkba, nekünk salvadori népségnek.
Nyugodtan sorolhatom magam közéjük a fehér bőröm meg a tízezer kilométerre kapaszkodó erős gyökereim ellenére is, mert itt én azt hiszem, hogy újra megszülettem, és felnövőben vagyok. Valahogy akkor gondolok erre, mikor indulás előtt idegesen próbálom befonni a soha ki nem fésült hajamat, de egyre rendezetlenebb lófarkat kötök, a hajam hiába frissen mosott, valahogy olajosnak érzem és rendkívül türelmetlen vagyok a vékonyszálú hosszú hullámaimmal. Egyébként is, ahogy a mama mindig mondta belém egy csepp szépérzék annyi nem szorult, és milyen igaza volt, nem ismerem a fonat arányait, a fésűt sem igazán.
Megadnám magam és az el nem készült frizurámat is, hogy induljunk már, mikor Rita finoman mögém lép, és szemével kérdően rábök a szekrényen fekvő nagy fekete fésűre. Én olyan de olyan zavarban vagyok, utoljára a legkedvesebb barátnőm ápolta a hajam, középiskolások voltunk emlékszem, és a derékig érő zabolázatlan barna fürtjeimet időről időre a kezébe vette, hogy kibogozza a rendszerint a tarkómnál kezdődő megbújó csomókat. Úgy fájt, de mindig türelmesen álltam a húzást, a tépést, a rendszerezést, olyan hálás voltam a gondoskodásért. Na nem mintha ápolatlan lettem volna, mert senki nem láthatott a fürtjeim közé igazán, csak a barátnőm meg én. Senki nem tanított meg az ilyen lányos ügyekre, a mama rég elment, a papa egy kopasz öregúr volt már akkor is mikor én megszülettem, nem volt struktúra, nem volt semmi igazán ami keretet adott volna az egyszerű hétköznapoknak.
Nőttem vadan, a saját belátásom és szabályaim szerint, és ennek a felnövésnek nem volt része a részletekre való figyelés. Rábólintok zavartan Rita felajánlására, félénken elkezdi kisimítani a nedves hajam, érzem, hogy szokatlan neki a fürtjeim érintése, a magáé meg a lányaié vastag, erős, szinte mint a drót, másféle eljárást is igényel ébenfekete hajkoronájuk rendben tartása. Fésül. Nem fáj, zavaromban mégis grimaszolok, látványosan szenvedek, becsukom a szemem, fel-fel szisszenek. A nappaliban senki sem érti a drámázásom okát.
Rita szépen lassan elkezdi három részre választani a hajam. Finoman fogja a kezében a szépre simított loknikat, és kezdi egymásra pakolni őket, egyre szorosabban. Csukva tartom a szemem, csak egy-egy pillanatra nyitom ki, mert előttünk egy tükör, és látni akarom őt és azt, ahogy gondoskodik rólam. Huszonhét éves vagyok, már olyan régen elfelejtettem, milyen az anyai szeretet, mégis ebben a pár perces rutin fonásban ott van Rita minden odaadása. Megelevenedik bennem a rég magam mögött hagyott kis Léna, a masnis-copfos négy éves, megelevenedik a mama érintése. Régvolt szeretetének emléke van velünk a szép, fényes nagyszobában. Annyi ilyen pillanatot kapok tőle, az én anyósomtól, pedig azzal az elhatározással érkeztem ebbe a családba, hogy semmi áron nem engedem közel magamhoz őket, hogy ne sérülhessek, hogy nekem csak a férjem, és senki más, hogy a szívem helyén kő vanehhez tartsd magad Léna. Közben valami egészen más történt, nem tudom hogyan, pedig én annyira próbáltam vigyázni a határokra, de elvesztettem a kontrollt a szeretet felett. Hétvégenként lekvárt főzünk, pulykát töltünk magyar módra, megtanultunk együtt rétest nyújtani, és vannak olyan késő délutánok, amikor azon kapom magam, hogy arra kérem a férjem, menjünk át uzsonnára a szülői házba, hogy ott ülhessek a gőzölgő bahiai kávé fölött és beszélgessek Ritával, játsszak a sógornőimmel, hogy beszívjam a pórusaimba az otthon és a család hangulatát, ami már az enyém is, aminek a részévé szelídültem.
Micsoda trópusi gyermekkor, magamra sem ismerek. Hol vannak a hétvégi hajnalig tartó mulatságok, hol van a száz fokon égő nagy kozmopolita élet, a káosz, a hetedik kerületi csöndes késő délutáni magány. Mind ott hagytam az én szerelmetes Budapestemen. Itt a világ végén utólag ajándékba kapom a gyermekkort, a játékot a nevetést, azt, hogy gondoskodnak rólam. Olvadozom a trópusi hőségben, olvadoznak a jeges, hűs elképzeléseim a zord életről és világról is. Rita szeretetnyelve az ajándékozás. Nem ismeri a majomszeretetet, az ölelgetést, a míves szépszavakat, csak adni tud, könyvet, ruhákat, utazást, ez az egy módja, hogy tudassa velünk, a családdal, hogy fontosak vagyunk. A múlt héten volt, hogy először beszélt az én szép, szeplős nővéremmel. Mind a ketten érett asszonyok, mégis, mind a ketten egy kicsit zavarban voltak a videóbeszélgetés kezdetekor. Hétvége volt, tehát főztünk, az egyik gázon a szilvalekvár rotyogott, a másikon a bab,a sütőben szépen barnult a korianderes csirke és Rita mind végigmutatta Zsófiának, végtelenül büszkén és vidáman.
A két nő csak mosolygott a kamerán keresztül egymásra, én voltam a kommunikációs kapocs, mert nincs egy közös nyelv, amelyet mindketten beszélnének.
Sosem láttam a nővéremet kicsit is tétovának, de akkor szinte kisgyermekekre jellemző sutasággal kezdte olvasni az előre megírt üzenetét, és kért meg, hogy szóról szóra fordítsam. Egy egyszerű köszönet volt, amiért vigyáznak rám itt, tőle értelmezhetetlen messzeségben. Mégis, elsírta magát a felolvasás közben. Tudom, hogy a papára gondolt, és a neki tett ígéretére, hogy ha már nem lesz, majd ő védelmez, a kínzó tehetetlenségre, hogy nem tudja tartani, mióta felültem a repülőgépre és világgá mentem.
Rita persze ebből nem értett sokat, csak azt mondogatta kedvesen, hogy itt jó helyen vagyok, nyugtatta, hogy ne aggódjon, biztonságban tudhat náluk. Még váltottak pár jelentéktelen szót, aztán már csak én folytattam a beszélgetést, amikor egyszercsak odalépett hozzám Rita és most ő kérte, hogy szóról szóra fordítsam a mondandóját.

Amikor a fiam külföldre költözött, – itt szünetet tartott, és várta, hogy mondjam a nővéremnek-arra kértem a Jó Istent. Hogy csak jó emberekkel találkozzon. Az Isten azonban. Túllépte az elvárásaimat. Nem csak, hogy jó emberekkel találkozott az én fiam. De haza hozta a negyedik gyermekem. A harmadik lányomat. 

Ezzel sarkon fordult, és visszament a konyhába folytatni a főzést. Zsófia egy pillanatra csendben volt, mintha elgondolkozott volna Rita súlyos mondatain. Én csak most, napokkal később értettem meg amit beszélt, hiába tudtam a szavakat tökéletesen lefordítani, az üzenet a képzelt jégpáncél burkolatú szívemet finoman olvasztotta fel. Azt hiszem, nincs hová bújni a szeretet elől.
Huszonhét éves vagyok. Ismét gyermek. Biztonságos keretek között szívom be magamba a jóságot, a szelídséget a föltétlen odaadást, és tanulom, hogyan kell mindezt viszonozni. Még mielőtt kiviharzott volna a konyhába, Rita finom, csokoládébarna keze végigsimított a vállamon gondoskodóan. Minden rendben van. Megérkeztem. 

 

Bahia, te időtlen

Hétvége van. Azon belül is pontosan szombat, amikor kicsit tovább aludhatnánk végre reggel hat húsznál, ha Malu, a Budapestről magammal hozott macskám nem ébresztene óramű pontossággal minden nap. Nem ismer kegyelmet, könyörtelenül és minden cicás édes kis dorombolást mellőzve arcon csap, nyávog, ritmusosan elhúzza a hálószobában található gardróbszekrény tolóajtaját. Hiába, hat harminc már a reggeli ideje, márpedig ő soha semmilyen körülmények között nem eszik egyedül, látnia kell, hogy legalább az egyik gazdája asztalhoz ül és fogyaszt. Tehát erre fel a mindenkori hajnali ébresztés. Felébredünk tehát reggelizünk a macskával, és mire a telefonom kijelzőjére pillantok a hat húszból tíz óra öt lett. Nem tudom megmagyarázni hogyan és egyáltalán hová tűnt ez a négy órás időintervallum.
Na jó, kicsit számítógépeztem, elmosogattam, ő valami hetek óta szerelésre váró háztartási gépet bütykölt a nappaliban. Akárhogy is számolom, nem tölthettünk el több mint két órát ezekkel az elfoglaltságokkal, de mindegy is mert Bahiában az idő fogalma teljesen de teljesen mást jelent, mint odahaza. Makacsul áll és repül a maga kénye kedve szerint, én pedig már egészen jól megtanultam alkalmazkodni hozzá. Tíz óra öt percnél járunk, most már el kell készülni, szükséges ehhez egy-egy zuhanyzás, mert a hajnali hathúszasra a harmincöt fokos forróságban a test már nem emlékszik.
A ruha kiválasztására, vasalásra, nekem sminkelésre, maximum harminc perc elég mindennel együtt, tekintve , hogy két fürdőszoba áll a rendelkezésünkre. Mégis, tizenegy tizenötöt mutat a falióra, mikor a bejárati ajtót kissé türelmetlenül támasztó férjem arra vár, hogy végre megtaláljam a telefonom, becsukjam az ablakokat és elinduljunk. Még szerencse, hogy az anyósomék közel laknak, autóval hét-nyolc percre. A kerület szombaton a leghangosabb, az utcák telis-tele autókkal, a legtöbb tetejére félméteres hangszórók erősítve. belőlük pedig dörömböl a nem, nem a szamba, nem is a kellemes bossa nova, hanem a brazil ülepeket ideges ritmusra földre parancsoló funky meg pagode. Igazi favella hangulat, én odavagyok tőle, minden vibrál a forróságtól, az élettől, minden eltúlzott, a zene, az utcán táncoló járókelők mozdulatai, a fekete meg capuccino testeken a kis ruhák színei, rikít a piros, a sárga, a kockás és a karikás minták is, szeretem de úgy szeretem, végre egy hely, ahol nem lehetek sok, nem lehetek túl hangos vagy túl ügyetlen, túl érzelmes vagy túl kifejező, még a hófehér szeplős bőröm ellenére is úgy érzem tökéletesen belesimulok ebbe a miliőbe.
Megérkezünk. Az egyirányú kisutcában rendre kétfelől érkeznek az autók, de senki nem kiabál a másikkal, csak néha én magyarul, szerencsére senki sem érti, így nem is veszik komolyan. Mióta megérkeztem minden szombaton kivétel nélkül ugyanaz az egy cd ötven perces program szól újra és újra. egész álló nap az utcában. Valamelyik szomszédtól jön, vagyis jobban mondva a kocsija tetejéről meg fenekéből, vagy hat hét óriási hangszóróból dübörög a férfiak sosem sírnak című örökzöld, miközben mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, a levegőben terjeng a hirtelen grillezett marhahús meg kolbász illata, máris éhes vagyok. Majdnem fél tizenkettő van. Az ebéd lassan kész az anyósom, donna Rita házában. Korianderes csirke, finom babkásával meg rizzsel, kétféle salátával, frissen facsart mangólé, mennyei, tényleg mennyei. A ház hangos. Belépve a fodrászt látom, minden szombaton jön mosásra, kondicionálásra, szárításra a család női tagjaihoz. Látom, ahogy a nappaliban az ablakhoz közel húzott széken ül az anyósom, felette tüsténkedik Maria, már a vasalásnál tart, hamarosan készen lesz a következő hétre a garantáltan tökéletes megjelenés.
A hálószobában a sógornőm üvölt, sír, vonyít, hamarosan a kiszűrődő hangokból megértem, hogy reklamál, mert nincs új cipője az esti születésnapi koktélpartira. Mondja a magáét, kivágja a szoba ajtaját, szép, kerek egész műkönnyek csorognak végig pirosra hevült arcán, utána kiviharzik az apósom is, hangját megemelve jelzi, hogy elég, és dühösen de mégis valahogy tele gondoskodással a hangjában felajánlja, hogy megragasztja az egyik piros magassarkút. Arra gondolok, milyen jó lehet úgy húsz évesnek lenni, mint az én csupaszív sógornőmnek, egy olyan házban élni, ahol lehet sírni egy meg nem vett cipőért, ahol ez valóban lehet egy hétvége kis tragédiája.
Lassan ebédhez szólít Teresa, a bejárónő, aki a hét ezen a napján jön takarítani és segíteni főzni az anyósomnak. Az ebédnél szóba kerül Jemanzsá, az óceán istennője, nemsokára, egy csütörtöki napon ünnepeljük a születésnapját, de nem csak az övét hanem a sógornőmét is. Készülök majd édestejes tortával, legalább két emeleteset akarok sütni, a tetejét majd gyümölcsökkel szórom meg. Három óra van. Már nem is akarom tudni, hová tűnt el száznyolcvan teljes perc, ebéddel biztosan nem töltöttünk ennyi időt. Azt gyanítom, valamelyik bahiai isten vagy istennő lehet, aki kénye kedve szerint állítja az óra mutatóit. Négy óra, ezt a hatvan percet kivételes tudom pontosan mivel töltöttük. Aludtunk egy jót a kanapén egymásnak dőlve. Végre elindulunk a Kék Parton lévő térre. Előtte még megállunk venni egy- egy gyümölcs jégkrémet, én citromosat kérek, ő rendre kupuaszúsat, és meg sem állunk a kókuszfákkal beültetett szépen rendbe tartott placcig. Csak egy-két tinédzser van még ott rajtunk kívül, önjelölt akrobaták szorgosan gyakorolják a szaltókat és bíztatják egymást egy-egy sikeres manővert követően.
Leülünk a kellemesen meleg kőre, odadőlök a vállára, milyen jó, hogy a szemembe ebben az órában már elviselhetően süt a Nap. Beszélgetünk. Az elmúlt hétről, sikerekről, kudarcokról. Tervezünk, tervezzük a holnapot a jövő hetet, az év második felét, a soron következő nyaralásunkat. Beszélgetünk olyan dolgokról is, amelyekről csak ritkán, de most valahogy itt az ideje. Jó ebben a nyugalomban, a férjem oldalán. A tenger meg köztünk csak egy négysávos autóút van, érezni tisztán az alga illatát. Olyan jó ez a pillanat így a kék part téren.

img_20170128_171414_039

Elfeledett erőforrás 2.

A bemelegítés után rögtön a tárgyra tértünk. Még mindig bömbölt az afroamerikai popdíva egy örökzöldje, a refrén valahogy úgy hangzott, hogy ma éjjel én leszek álmaid asszonya. Körbenéztem a teremben, hozzám hasonló korú, kávébarna bőrű, finom kis latin amerikai babák kezdték a ritmusra ringatni széles csípőjüket, de a tanár egy pillanatra figyelemre intett mindenkit. Jött a különböző pózok bemutatása, lányok, figyeljetek a tartásra, a kezeitek a derékon pihenjenek, úgy-úgy pontosan. Az elénk kifeszített nagy tükör pedig megmutatta, hogy hogyan áll a nőiesség, de nem csak a sajátunkat láthattuk, hanem egyszerre mindőnként beleértve őt is, Carlost, aki minden műiség és máz nélkül egyszerűen csak önmaga volt, férfi testben csupa nő, csupa finomság és lágyság.
Zavarba ejtőnek tartottam az első percekben a mozgását a minden gátlás nélküli viselkedését, de gyorsan rájöttem, hogy azért, mert azt a nőt láttam benne ami bennem és az összes többi a teremben lévő nőben ott aludt. A dögöt, az engedelmest, a csábítót. Carlos húsz éves, és teljes meggyőződéssel mondhatom, hogy egy férfi testébe zárt igazi nő.
Nem ismerem pontosan a történetét de azt tudom, hogy sokáig úgy, mint én, tizennégy éve, videoklipekből tanult el mindent. Ma már a táncművészeti egyetem diákja. Míg én testben is nőként nem szorultam arra, hogy mindenáron megéljem a nemiségem, de neki azt gondolom nem volt más vagy jobb választása. Az előítéletekkel és önmagával is megannyi harcot végigjátszva úgy döntött, hogy csinál valami jót abból ami a társadalom megítélése szerint beteg és végtelenül szégyenteljes. Így tanít ma, minket fiatal nőket arra, hogyan merjünk élni azzal a természetes adottságunkkal, amit olyan sokszor altatunk magunkban, ami még mindig megannyiszor összekapcsolódik a könnyelműséggel ne adjisten a kurváskodással. Igen a csábító mozdulatok az érzékiség a túlzások természetes velejárója a nőiségünknek.
Merni nőnek lenni, dögnek lenni, felszabadultnak, gátlások nélkül lenni a táncon keresztül, ebbe a miliőbe csöppentem én minden előjel és tervezés nélkül. Az óra felénél jártunk- arra már elengedtem az azzal kapcsolatos szorongásom is, hogy élő közvetítésben voltunk, és én az első sorban, igyekeztem felvenni ritmust a többiekkel, négy másodpercenként elhibáztam a lépéseket- amikor Carlos felszólított minket: Lányok elő a magassarkúkkal! Ő maga is a lábára húzott egy hófehér, elegáns tűsarkút. Mivel nem erre a típusú élményre számoltam én mezítláb folytattam a koreográfiát, de rajtam kívül mindenki a stílusának és személyiségének megfelelő cipőben ringatta a csípőjét, jobbra balra.
Teljesen szürreálissá vált az óra, a résztvevők, a tükörben én velük, a szürke mackónadrágos, magassarkús húszéves tréner, ördög és pokol, ahogy minden második mondata elé beszúrta a kifejezést,ördög és pokol lányok ne legyetek ennyire szégyenlősek, azért vagytok itt, hogy magatok legyetek gátlások nélkül, én meg azért, hogy segítsek ebben, mind tanulunk egymástól én tőletek ti tőlem, ördög és pokol kezdjük előről onnan, hogy egy két háá….
Ördög és pokol, hát így találtam egy rég elfeledett erőforrásra itt az Atlanti Óceán partján.

rtemagicc_19082016_stiletto3-jpg

(Kép forrása: http://m.correio24horas.com.br/noticias/single/noticia/conheca-o-stiletto-estilo-de-danca-que-faz-sucesso-com-saltos-altissimos-e-coreografias-animadas/?cHash=b0be210e83325223364e31230f0d9a69 )

 

Elfeledett erőforrás 1.

Kedd volt, és úgy döntöttem, hogy ideje van végre, ma tényleg elmegyek a táncórára, nem halogathatom tovább, hiszen tizennégy éve volt, hogy szerelmes lettem a zenébe. Miután végleg kisétált a Földes Gábor utcai lakásunkból és ezzel az életünkből is a mama, nem volt semmi más dolgom csak iskolába járni, és megállás nélkül haragudni rá, meg a papára, a környezetemre, az egész világra. Délután kettőre mindig hazaértem, és nem tudtam mit csinálni otthon, csak bámultam a fehér plafont a nappaliban, míg a papa a konyhában újságot olvasott, vagy az ágyában szundikált. Nem volt többé élet az otthonunkban, semmi jó és semmi rossz sem, nem voltak meghitt közös vacsorák vagy ebédek, még csak kiabálás, dráma, a lakás különböző pontjain elrejtett bontott sörös meg borosüvegek sem voltak.
A semmi pedig még a szörnyűnél is elviselhetetlenebbnek tűnt abban az időben, az üresség, a csend, a papa szomorúságával meg az én dühömmel összekevert lakótelepi ötven négyzetméternyi levegő. Szóval így telt nap nap után, a nagyszobában – ahogy mi hívtuk a nappalit – szólt a televízió, brazil és mexikói szappanoperák, híradó, mosópor és suzuki reklámok váltakozva ígértek jobb életet, kalauzoltak messzire a valóságtól, és olyan jó volt, olyan jól esett a nincs miliőjéből képzelt világokba merülni.
Ahogy kapcsolgattam a különböző csatornák között, egyszercsak megszólalt a zene, besétáltak a nappaliba az akkor híres hollywoodi énekesek és énekesnők, táncoltak, énekeltek nekem, minden nap visszajártak és lassan megtöltötték élettel és álmokkal a kiüresedett világomat. Egy idő múlva elkezdtem velük táncolni, megpróbálni úgy, ahogy ők, a nagyok, aztán később már ismertem minden egyes dallamot és szöveget, kívülről fújtam őket, és álmomból felébresztve is el tudtam járni egy-egy egyszerűbb koreográfiát. Tulajdonképpen ez volt az, ami a mama nélküli első egy-két évben megmentett az elkallódástól, a csavargástóllű. Igen, a zene és a gyönyörű énekesnők és jóképű énekesek táncai, a képzelt világ, amelynek én is szereplője lehettem.
Hogy aztán hogy alakult úgy, hogy soha el nem mentem egy táncórára sem, nem tudom. Vagyis de, pontosan tudom az okát. Az, hogy a papa folyton csak töpögette a kevés nyugdíját, aztán meg a szégyen a testemen, a hírhedt kétbalkezességem, így inkább otthon maradtam a négy fal között szövögettem az álmaim a dallam és test közös játékáról. Teltek az évek, jött az egyetem, egy mindent elsöprő első szerelem, nekem pedig egy–egy éjszakai mulatság erejéig jutott csak ki a passzióm megéléséből, de ott aztán mindent beleadva és olyan nagyon szenvedélyesen, gátlások és elvárások nélkül jártam, újra úgy, mint gyerekként a nagyszobában villódzó tévés fények előtt.
Később aztán kerestem a lehetőséget, hastánc, zumba, salsa, merenge, csak néztem a különböző iskolák honlapjait de elmenni csak ritkán mertem, és akkor is szinte azonnal feladtam a reményt, eltűnt a lelkesedés, nem az a minőség és stílus volt, amire én rátaláltam tizenhárom évesen, nem és nem. Ezért halogattam, és talán el is felejtettem már a vágyam, meg a tánc iránti szenvedélyem.

Itt, tizennégy évvel később a poszt traumás stresszből való gyógyulás jegyében úgy döntöttem, legyőzve a testemen lévő szégyenem, elmegyek egy rúdtánc próbaórára, hogy ne csak erősödjek, de a nőiségem is megtámogassam, hogy kilépjek az életem biztonságosnak tűnő teréből, és kipróbáljak valami nagyon újat.
Tehát kedden este hat órakor megérkeztem az óceánparttól gyalog öt percre megközelíthető stúdióba. A recepciós mosolyogva üdvözölt, és megengedte, hogy várjak egy órát még, mivel az óra kezdete hét órára volt kiírva. Láttam a nagy, akkor még üres, tükrökkel körbevett teremben a hosszú rudakat, azon gondolkoztam, mennyire elképzelhetetlen, hogy én egy napon esztétikusan, egy lábam vagy kezem sem eltörve csúszkáljak rajtuk nőiesen és szálkás izomzattal, és ilyenkor inamba szállt a bátorságom, inkább mentem volna haza, ne csinálj magadból sült bolondot, Léna, de megfogadtam magamnak, hogy ebben az évben kipróbálok és kitartok. Kötött a magamnak adott szó, tehát maradtam és csendesen vártam az első rúdtánc órámra.
Közben megérkezett egy húsz éves forma, csupa izom, izgága fiatal férfi is. Leült mellém, úgy, mint aki már ezredszer huppan rá a nagy terem hideg kövére, és barátságosan rám mosolygott. Gondoltam is magamban, ő biztosan nyújtani jött. Akkor vált azonban világossá, hogy ő a tanár, amikor elővette a mobiltelefonját és élőben bejelentkezett a közösségi oldalon, tisztán hallottam, ahogy az erős bahiai tájszólásával meghívja a rajongóit a hétkor kezdődő órájára.
Ahogy hetet ütött az óra engedelmesen követtem, ahogy átsétált egy másik terembe, közben sorban érkeztek a szép, mutatós brazil nők, és csatlakoztak hozzánk. Az óra lassan elkezdődött, megszólalt a bemelegítéshez a zene, pontosan az egyike azon számoknak, amelyet tizennégy éve a Földes Gábor utcai panellakásunk nagyszobájában hallgattam ezerszer meg ezerszer, és nem tudtam ellenállni, széles mosollyal az arcomon a ritmusra melegítettem én is, fej jobbra billent, fej balra billent, nyak előre dönt, aztán hátra, most törzskörzés és így tovább.
A zene pedig szólt, dübörgött a zsigereimben. Észre sem vettem, hogy abban a teremben, ahol az óra zajlik nyoma sincs rudaknak, csak mi voltunk, meg az óriási földtől plafonig merészkedő tükrök. A melegítés vége felé nyílt az ajtó, a mosolygós recepciós mutatóujjával hívott maga felé, kiabálta a Beyonce szám közben a nevem, hogy menjek oda. Úgyhogy kiesve a ritmusomból odaléptem hozzá. Azt mondja, hogy rossz órán vagy Léna, a rúdtánc kint van a nagyteremben, menj át nyugodtan, még ők is csak melegítenek. Tágra nyílt szemekkel kérdeztem meg, hogy akkor hol vagyok mégis, hová jöttem, azt mondja, stiletto, nem hallottam, visszakérdeztem egyszer, kétszer, háromszor de hiába értettem már amit mond, nincs egy felidézhető, a szóhoz köthető kép sem bennem.
Stiletto, maradhatok, stiletto, biztos vagy benne, stiletto, igen, stiletto persze. Szóval maradtam.
A melegítés után rögtön megértettem, hogy arra az órára érkeztem meg, amire tizennégy éve vágyok, amiről tizennégy éve álmodok. És kinyílt egy régről ismert világ, itt Salvadorban, az új életemben.

Krónikus tehetetlenség

A poszttraumás stressz szindróma soron következő árnyalata tudományos kifejezéssel élve a krónikus tehetetlenség. Egyszerűbben magyarázva az áldozattá válás készségéről, vagy jobban mondva az erre való hajlamról kell beszélnünk.
Az általam észlelt valóság és világ valahogy úgy festett, hogy én Léna, egy olyan szűk sötét és kényelmetlen skatulyában vagyok amibe a család és a közvetlen környezetem helyezett a mama miatt, és ebben a kis dobozban kénytelen vagyok elviselni ezért a szégyent, a mama által okozott véres sebekkel és sérülésekkel. Az erős, nagyhangú és lázadó fiatal Léna színpompás maszkja mögött nem volt más, csak egy riadt áldozat, aki megszokta ezt a szerepet, aki ebbe nőtt bele és mint valamiféle régi rongyot magán hordott ragaszkodóan. Ha még ez a rongy sem lett volna, akkor talán úgy éreztem volna, hogy az élethez való jogom kerül veszélybe. Egyszer s mindenkorra az áldozat szerep létkérdés volt számomra, akkor is ha ehhez teljesen tudattalan és automatikusan kötődtem.
De nem ám csak emberi kapcsolataimban váltam az elszenvedő féllé, hanem saját gondolataimban és az önmagamról alkotott elképzelésemben is. Visszatérő motívum, hogy egy teljesen biztonságos utcán sétálva elképzelem, hogy kirabolnak, vagy elrabolnak, vagy még rosszabb, vagy, hogy egy ismerőssel történő beszélgetés csúnya veszekedésbe torkollik, ahol kiderül, hogy valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követtem el ellene, és így tovább, megszámlálhatatlan variációt írtam az áldozattá válás szerepére. Ez a folyamatos bánthatóság a valóságban is megjelent és újra és újra megmutatta sokszínű arcát a legkülönbözőbb helyzetekben, az iskolában évekig, egy igazságtalan tanár bántó és leértékelő viselkedésében, nagy családi rendezvényeken, ahol saját unokahúgaim és bátyáim kínzó közönyét és kiközösítését kellett eltűrnöm, később egy szép, szenvedélyesen lángoló, de bántalmazó párkapcsolatban, ahol hiába pakoltam össze egy-egy a végleteken is túlmenő veszekedés után a ruháimat, mikor arra került a sor, hogy kilépjek az ajtón, megbénultan néztem magam elé és éreztem, hogy képtelen, képtelen vagyok a küszöbön túl kerülni, hiába ígértem meg magamnak megannyiszor, hogy soha többé nem hagyom, nem engedem, megint a teljes lefagyottság állapotában álltam az előszobában a nagytükör előtt, kezemben a fekete utazótáskával égő vörösre sírt, bedagadt szemekkel.
Mozdulatlan maradtam, mint ahogy ez az emlék is egy mozdulatlan kép a fejemben. A krónikus tehetetlenség állapota ott volt minden kisebb és minden nagy pillanatában az életemnek, áldozat voltam, egyszerűen és könnyen megszerezhető préda. A tudat alatti pedig kívánta, várta, hogy ismét azzá essek. Ez a kör aztán mindig teljes szomorúsággal, szégyenérzettel és egy, a megsemmisüléshez közeli érzéssel zárult be, amíg az ismétlés kényszere olyan erőssé nem vált, hogy ismét aktiválja a fent leírt folyamatot.

Traumák-jégbe fagyott emlékek

Kétezer-tizenhatot írunk. Léna vagyok .Én írok, én beszélek. A múlt hét végén történt, hogy boldogan és önfeledten ültük Szent János ünnepét. A város minden házában szóltak a latinos dallamok, mangólikőrt iszogattunk délutánonként, és friss mogyorót ropogtattunk a fogunk alatt. Uzsonnára az anyósom készítette édes kukoricakását nyammogtuk, a teteje meg van szórva egy kis fahéjjal-semmihez sem fogható mennyei íz ez-, kint az utcán meg csak úgy dübörgött a sok petárda, a megannyi féle tűzijáték, és nagy farakások égtek egy-egy nagyobb út kereszteződésében és a főutakon is. Így tisztelegnek minden év telén Szent János emlékének a bahiaiak.
Csupa, vegytiszta boldogság volt a levegőben, a belváros százszínűre festve, biztos voltam benne, hogy ilyen lenne csodaország is, hogy ennél szebbet, intenzívebbet álmodni , vagy írni sem lehet egyetlen egy mesében sem. És én, mikor több ezer felhőtlenül forrót táncoló, élő és eleven ember forgatagába megérkeztem , én, elkezdtem sírni. Folytak a könnyeim, csurogtak le a tömegből kirívó szeplős fehér arcomon. Nem bírtam el azt a nagy boldogságot, nem bírta el az én szívem. Most is sírok, még mindig, ahogyan arra a pillanatra gondolok, ahogy belevesztem valamibe, egy olyan miliőbe, ahol az emberek tudják, hogyan kell a jelenben lenni, a mostban, hogyan szeretni és igent mondani az életre. Ebben a felerősödött térben én még mindig csak sírni tudtam.
Nem baj ez, legalább már megdobban rá a jégbe fagyott szívem, vagy mondhatjuk kicsit tudományosabban is, az idegrendszerem reagál a pozitív élményre. Nem csak úgy álltam ott hidegen és idegenül, hanem megérintett az élni tudás képessége, elért hozzám ez a számomra roppant fontos üzenet. Másnak nem sok, egy táncoló tömeg, meg egy jópofa ünnep, nekem kalapács, erős ütés a vastag falú páncélos szívemre. Aztán jött a másnap.
A férjemmel épp boltba igyekeztünk, este volt már, és kellemesen fújta a meleg szél a bőrünket, végre nincsen kánikula, végre a trópusi télben csak huszonöt fokos átlaghőmérséklet van, olyan jó ezt a langyos levegőt beszívni egy vacsora előtti sétán. Az úton beszélgettünk, és nem tudom már miként alakult úgy ez a beszélgetés, de a férjem egyszerűen, bántó szándék nélkül, sőt szinte izgatottan azt mondta: teljesen családdá akkor válunk, ha már gyermekünk is lesz. Ismét éreztem azonnal a kalapácsot a szívem közepében, de ez az ütés sokkal mélyebbre vágta magát a jégpáncélban, elérte, és súrolta a szívem húsát, vagy ha tudományosabban akarjuk mondani, ez az egy mondat előhívott egy nagyon mély, régi emléket, a családom utolsó tagjának, az én túlidealizált papám halálának az emlékét. Aktiválta ez az egy ártatlan mondat és objektív igazság a megannyi trauma egyikét, nevén nevezve a veszteség emlékét.
Éreztem, hogy nem tudom kontrollálni a fájdalmat, éreztem a csalódásom a férjemben, úgy éreztem, hogy egy gyönyörű szép illúziót darabokra tört ott és akkor a Carlos Magalhes és Marcos Leao utca sarkán, hogy megfosztott a biztonságtól, hogy megint lebegek a légüres térben, csak úgy, mint mikor végre felfogtam, hogy a papa is elment, hogy nincsen többé Földes Gábor utca meg a papám rekedt hangja a telefon másik végén, és nincsen többé kisleányom, nincsen semmi sem, éreztem a haragot, a kétségbeesett dühöt, hogy nem tartozom senkihez, az efelett érzett teljes tehetetlenségem, mindent ugyanúgy éreztem, mint három évvel és egy-két hónappal ezelőtt, a papa temetése után. Kívülről óriási hisztériának tűnhetett, ahogy csapkodom, kiabálok, ahogy vérig vagyok sértve, aztán ahogy elhalkulok, és nem szólok semmit sem. Otthon már nem akartam veszekedni, nem sírtam többet, hanem éreztem, ahogyan teljesen kiüresedek, pont úgy, mint amikor a halála után hetekkel később végre felfogtam, hogy nincsen többet a papa, hogy valóban nincsen.
Pár nappal ezelőtt időutazásban volt részem, a lehető legrosszabb időutazások egyikében. Ilyen az elraktározott, fel nem oldott traumák működése idegrendszerünkben, elménkben. Ne nyávogj többet, ne drámázd túl, szedd össze magad, hányszor hallottam ezeket a mondatokat életem során, egy-egy nevetségesnek tűnő túlkapásom alkalmával, amikor valami nagyon triviális helyzetre tragikaként reagáltam. A traumáim száma megszámlálhatatlan. Az utolsó közülük a papa elveszítése. A senkihez sem tartozás elmondhatatlan fájdalma ez. A férjem egyetlen mondatával a végre tartozom valakihez érzését vonta kétségbe, a veszteség, a nincstelenség érzését csalogatta elő megfagyott emlékeim közül. Egész éjjel hánykolódtam a nagy franciaágyban. Hiába akart beszélni velem, nem bírtam még csak rá nézni sem, a lehető legmélyebben benne voltam a múltban, a testem volt csak a salvadori tengerparti lakásunkban, de én teljesen és egészen a papa elveszítésének három évvel ezelőtti helyszínén jártam annak minden érzésével, fájdalmával és sokkjával. Nem tudtam kapcsolódni többet sem önmagamhoz, sem az itt és mosthoz, hát hogyan tudtam volna őhozzá. Hajnalban elaludtam. A mamát láttam álmomban. Egy steril kórházi szoba ágyán feküdt, harminc kilósan, műtétre várva. Az összes belső szerve a testén kívül volt, láttam a szívét, a beleit, láttam a tüdejét, a lépét, a máját mind kiterítve mellé, volt, amelyik körülötte lebegett. Nem féltem, tudtam, hogy haldoklik, tudtam, hogy nem fogja túlélni a rá váró műtétet. Aztán hirtelen egy másik, ugyanolyan kórházi szobában találtam magam. Azon az ágyon a papa feküdt gyengén és csontsoványan. Haldoklott, elmenni készült. Az ágy végében álltam és néztem őt, csak úgy, ahogy előtte a mamát. Felébredtem. És tartott tovább a múltban maradás, a némaság, a teljesen bezárt én, a férjem aggódó tekintete, a szomorúsága, a teljes csönd ami most ráült a mindig vidám lakásunkra. Estére erőt vettem magamon, kezdtem visszatérni a hosszú időutazásból. Sokat beszélgettünk. Értett mindent. Visszaállt a rend. Ilyen árnyalata is van a sokszínű poszt traumás stressz szindrómának, ilyen (is) a fel nem dolgozott traumákkal együtt élni.

Elmúlik. Elmúlhat. Nem kell mindig így. Még megijedni sem kell. Hosszú évekkel ezelőtt azért küzdöttem, hogy ne akarjam elutasítani az életet, ma azon dolgozom, hogy a megmaradt traumákat szépen, magam iránt elfogadó szeretettel és türelemmel kiengedjem az elmémből, a testemből. Évekkel ezelőtt nem tudtam, hogy mi történik velem. Húsz éves voltam, amikorra már annyi félelemmel és rémálommal kellett együtt élnem, hogy súlyuk elviselhetetlenné vált.
Nem tudtam, mi az a trauma, nem tudtam azt sem, hogy az otthonról hozott minták alapján élünk és játszuk újra és újra őseink életét, nem tudtam én semmit sem. Csak aludni akartam végre a mama rémisztő jelenléte nélkül, csak az akkor tettes és áldozat szerepjátékú párkapcsolatomba nyugalmat akartam vinni, nem is sejtettem, hogy egy hosszú, és bár sokszor nagyon fájdalmas, kilátástalannak tetsző és nehéz, de tartalmas és önmagam, a valódi Léna felé vezető útra léptem. Most már tudom, pontosan tudom, a legnehezebb, legsötétebb pillanataimban is tudom, hogy mi történik velem, tudom a miérteket is, és tudom, hogyan segíthetek magamon, tudom azt is, mikor nem egészséges egy-egy reakcióm, amikor a traumák bekopogtatnak, tudom, pillanatnyilag hogyan jöjjek ki belőlük, és ha nem, tudom kitől kell segítséget kérnem. Tudom a határaimat, és tisztelem magam annyira, hogy nem sodrom magam rám vagy az emlékeimre nézve veszélyes helyzetbe. Tanulok. Tanulom a gyógyulás mikéntjét, tanulom, hogyan kell szenvedés és felesleges küzdelmek nélkül élni, tanulom a boldogságot, azt is, hogyan kell egészségesen reagálni, megszeretni a nyugalom erejét, megszokni, hogy nincsen több szenvedés, nincsen magány, nincsen légüres tér. Tanulom a türelmet, hogy egy-egy rossz álom, vagy gyengébb nap, egy visszajátszódó emlékkép, egy rosszul adott reakció is lehet még a részem, elfogadom, végre nem haragszom többet, inkább bízom.magamban, mert mostanra már biztosan tudom, hogy idővel és rá fordított munkával egyre könnyebb és jobb lesz. Elmúlik. Éppen most, ebben a pillanatban is múlnak el, gyógyulnak be a sebek.

13578932_10155837658193644_2011974918_n (1)

 

A triumvirátus 1.

A mindent átitató, megmételyező szégyenről azért fontos ebben a történetben szót ejteni, mert ha röviden lehetne csak összefoglalni egy bántalmazott gyermek lelki életének, későbbi felnőtt korának összes meghatározó belső élményét és bevésődéseit bizonyosan a szégyen-trauma-dráma triumvirátusa lenne az.

A szégyenről születtek bravúros pszichológiai tanulmányok, könyvek és értekezések, amelyeket Léna huszonkét éves korától gyakorta lapozgatott, mert mindennél jobban vágyta megérteni mindazt, ami vele történt, és az ezzel járó következményeket is, amikkel kénytelen volt együtt élni téltől tavaszig, tavasztól nyárig, nyártól őszig és így tovább megállás nélkül.
A következmények azok a démonok, amelyek őrült szerelmek, munkahelyi problémák, álmatlan éjszakák és-bár más díszletet kapó de mégis újra és újra játszódó kishalálok és drámák formájában jelentek meg az életében. Mind azt hívatta mutatni, hogy a traumák, amiket átélt, gyógyulásért kiáltanak. Beakadt lemezként játszották a régi melódiákat, nevezetesen a szégyen melódiáit egy fiatal életére. Pedig kívülről nyoma sem volt a röstelkedő Lénának, sokkal inkább láttatta magát hangos és magabiztos úttörőként, ő maga volt a lázadás, az irányítás, ő volt a tragika is, aki egy kalandregény főhősnőjeként élte meg élete minden napját, várta a drámákat, szerette és dédelgette őket. Ennek az oka egyszerű volt.
Bár sokan ezért a kicsapongó és harsogó, zajjal és bajjal teli életéért fordultak el tőle, mégsem tudott másként működni. Csak ezt az egy módját ismerte a létezésnek. Idegrendszere egész pici, karon ülő korától fogva hozzászokott a magas amplitúdókhoz, a nyugalom, kiegyensúlyozottság vagy a boldogság számára tartalom nélküli üres szavak voltak, amelyekhez képzeletében igyekezett hozzárendelni pozitív töltést de élménye, bevésődése nem fűződött hozzájuk.
A folyamatos harcok, amelyekre gyermekkora kondicionálta, és amelyeket később önmagának teremtett egyszerűen biztonságosak, ismerősek és szerethetőek voltak a számára, akkor is, ha másként akarta, ha vágyott ő is a szeretetre, a szépre, a kiegyensúlyozottságra. Nem volt alapélménye ezekhez az érzésekhez, így nem tudta produkálni őket. Sőt mi több, ha netalántán mégis szembe találkozott a normálishoz közelítő élethelyzetekkel furcsa, idegen érzés lett rajta úrrá, szinte idegessé, nyugtalanná vált tőlük, s ennek okát nem tudta megmagyarázni.
A máz, a külcsín egy hangos, sokszor toporzékoló nyers és impulzív fiatal nőt mutatott a külvilágnak. Léna soha sem tudta, hol hagyta a telefonját, a kabátját vagy a pénztárcáját, örökös kétségbeesésben és keresésben volt, a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig, örökös félelemben, hogy elveszítette a személyes tárgyait, vagy később, hogy a szeretteit, ha azok éppen nem vették fel elsőre a telefont, vagy nem válaszoltak rövid időn belül egy elküldött levélre.
Ez a veszteségtől való ideges félelem nem más volt, mint a beakadt lemez rajta a szégyen és trauma egyre hangosabb melódiájával. A dráma nem volt más Léna számára, mint egy nagyon finoman kikevert és erős hatású drog amihez hozzászokott idegrendszere csöpp gyerekkorától fogva. Ezt a drogot igyekezett letenni, de ez koránt sem olyan könnyű vállalás, mint amilyennek első olvasatra tűnhet.