“Karácsonyi történet”

Tegnap Ritánál töltöttük az estét. Vacsora idején az asztal mindig gazdagon meg van terítve, különféle süteményekkel, kukoricással és csokoládéssal, mindegyik szigorúan, az itteni ízlés és szokás szerint kuglóf formában sütve. Szeretem a friss, puha tészta illatát, ahogy keveredik a méregerős, gőzölgő fekete kávééval, ahogy minden egyes alkalommal az otthon melegének hangulatát párologtatják az étkezőben.
Szóval ültem Ritával szemben, már kilenc óra is elmúlt, és miközben csipegettem az édességekből hosszú beszélgetésbe keveredtünk. Rita szomorú. Három hete temette el a legfiatalabb testvérét, a kisöccsét. Az elmúlás hirtelen jött, még nem volt idő felfogni, hogy egyszercsak ez a fiatal, ereje teljében lévő ember kiírta magát egy nagy család, megannyi barát, kolléga, szomszéd és ismerős életéből. Ezért aztán nem is lesz igazi nagy ünneplés ebben az évben, csendben fog telni a Karácsony, de abban mindenki megállapodott, hogy enni azért kell -főzni meg sütni- mert a gyomor jobb, ha nem ismeri a gyászt, a szomorúságot.
Tehát átbeszéltük a menüt, lesz hal, csirke dögivel, sütemények édesek és sósak, én krumplisalátával és egy nagy tepsi zserbóval segítem a készülődést. A nagy és részletes tervezés közben egyszercsak eltorzult az én anyósom arca, talán egy régi emlék futott végig gondolatain, hiába is próbálta, nem tudta megállítani, már késő volt, folytak végig a vastag könnycseppek szép barna arcán, az öccse nevét rebegte halkan, áhítatosan.
Ültem ott vele szemben, köztünk a meleg kávé meg az illatos sütemények, szótlan maradtam hosszú másodpercekig. Néztem, ahogy a gyásza egy röpke pillanatra láthatóvá válik, és kikacsint a testéből. Vele éreztem, mindenemmel. Rita csupa szív, csupa kedvesség, mégis végtelenül zárkózott asszony, de most először megmutatta nekem gyöngeségét, a szomorúságát, hogy mennyire ki van szolgáltatva a fájdalomnak. Cserébe én is adtam valamit abból, ami számára teljesen ismeretlen. A múltamról, a gyökereimről sosem esik szó, pedig tudom én, hogy kíváncsi rá, kiféle-miféle lehettem a messzi Európában, hogyan nevelkedtem, de soha nem kérdez, olyan tapintatos asszony, és én végtelenül hálás vagyok neki ezért.
A hosszú másodpercek csöndjét én törtem meg. Valami olyan klisét sütöttem el, hogy majd az idő segít, hogy majd az évek haladtával jobb lesz. Ő egyetértően biccentett, gyorsan letörölte arcáról a fájdalom bizonyítékait. Elmondtam neki, talán csak azért, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, hogy mióta a fiát ismerem ismét szebbek a karácsonyok, és igen, azonnal mosolyra húzódott a szája, majd kérdően felnézett a csésze kávéjából.
Tizenhárom éves lehettem- de soha pontosan nem tudom, nem tudok visszaemlékezni, az is lehet, hogy tizennégy- hogy a mama január 1-én végleg kilépett a közös életterünkből. Már Karácsonykor tudtam, biztos voltam benne, hogy baj lesz, de még tartotta magát pár nap erejéig, aztán az újév apropóján megbontott egy üveg finom habzóbort, és soha többet nem hagyta abba az italozást. A papa szomorú volt, annyira, hogy onnantól nem akarta ünnepelni az addig mindig fényes, illatos, ízes, piros meg arany színpompában fürdő Karácsonyt. Hiába igyekeztem, nem lehetett rávenni többé, hogy igazán megadjuk a módját az ünneplésnek. Teltek múltak az évek, egészen pontosan tíz, és a papa elment az élők sorából. Ő pontosan húsvétkor temettük, és akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy ezentúl számomra már nem lehetnek fontosak az ünnepek. Aztán megismerkedtem egy férfival, aki fölülírta minden a jövőmről szóló elképzelésem. 

Kétezertizenhat december huszonkettedikén a világ végén, egy óceánparti városban az anyósommal szemben ültem a vacsoránál, és elfogott egy érzés, hogy mennyire megszerettem ezt az asszonyt, hogy mennyire szeretném megvigasztalni őt, és nem osztozni a fájdalmában, hanem segíteni abban, hogy kicsit könnyebb legyen. Megosztani vele magamból valamit, megölelni a szavaimmal, megmutatni, hogy átérzem. Rita most gyászol, én pedig úgy érzem egyre inkább felülkerekedek a saját rossz, nyomasztó emlékeimen, a szenvedés nosztalgiáján. Az én gyászomnak vége. Az övé most kezdődött. Rita. A mama neve.

 

Apránként megérkezni

Minden éjjel a papával álmodok. A vele való találkozásaimban csupán csak egy dolog közös: az én gyönyörű Győrömben, a Földes Gábor utca paneljei egyikének nyolcadik emeleti lakásában, aminek ajtajára az ő vezetékneve van vésve, ott vagyunk mi ketten. Néha a mama is felbukkan, egy – egy epizód erejéig részt vesz a történeteinkben, aztán tovább áll szép csöndesen. Ha Magyarországon vagyok sosem álmodom a Földes Gábor utcával, csak itt Salvadorbainstagramcapture_a15f6405-4267-46b3-bc64-ff5c2716ab8fn az Óceán sétány egyik társasházának második emeletén van úgy, hogy éjszakánként hazalátogatok a szülővárosomba,  bekopogok az emlékek ajtaján, hogy újra magamhoz öleljem az én apámat, és megcsókoljam  kopasz, szeplős fejének tetejét. Körbenézek egy pillanatra a jelenben. Csörög a telefonom, a férjem neve jelenik meg a kijelzőn. Ülök a kanapén,  és ahogy beszélek vele figyelem a mustársárga falakat, az egyiken egy I love Budapest feliratú tábla, alatta a szekrényen egy szép, a barátnőmtől kapott fekete képkeretben ő és én, boldogan mosolygunk a kamerába. Tovább nézem a polcokat, keresem a jelent a jelenben, de semmi utalást nem találok rá. Az egyetlen kép amire vissza-vissza ugrik a tekintetem a papát mutatja velem -igen, a kamerába mosolygós fekete keretes-teljesen olyan,  mint egy posztmodern gyászjelentés. Egy éve is már annak, hogy itt élek Salvadorban, de magammal hoztam egész Magyarországot. De nem csak, hogy bepakoltam a bőröndömbe, hanem az életemet, a mindennapjaimat is berendeztem vele. Hoztam a múltat, hoztam a munkámat, a papát, az emlékeket, a félelmeim, hoztam az éjszakánként fel-feltörő mélyen alvó fájdalmakat és hiányokat, és belehelyeztem mindent ebbe a csodálatos, új, trópusi környezetbe. Pedig itt minden olyan más: a nyelv, az emberek bőrszíne is, az illatok, az ízek, mások a szabályok, még az évszakok is ellentétesen váltakoznak az otthoni rendhez képest. És én mégis idekényszerítettem a múltat, minden áron, mindenek felett. Ideje lenne elengedni már legalább a papát, most, hogy új életet kezdtem. Ideje lenne megérkezni a jelenbe, jobban mint ezidáig. Aztán arra gondolok, ahogy Liana mindig türelemre int, hogy ne siessek, hogy apránként szabad csak, hogy az úgy is értékes, ha nem azonnal és mindent változtatok meg, hogy az úgy van rendben, ha tisztelem és szeretem a saját határaimat és ritmusomat a változásban. Leteszem a telefont, és arra gondolok, hogy alig hallottam, amit a férjem mondott nekem.

 Talán azzal kezdem, hogy a gondolataimat, a figyelmemet megtartom a jelenben.