Papa

Emlékszem az utolsó Lubovval együtt töltött napokra. Nem volt bennünk semmi ijesztő, pedig egy havas csütörtöki délután a nappaliban mondtam ki, hogy itt a vége, hogy nincsen tovább, és csak vasárnap délben tudtam a következő, közvetlenül Budapestre induló buszra jegyet váltani. Ő azt mondta, hogy amíg a házában vagyok a tenyerén hordoz, de amint a két bőröndömmel tovább állok, megszűnök számára létezni, hogy onnantól neki nincsen majd tovább, hogy soha többé nem hallok róla és eképpen ő sem akar értesülni velem kapcsolatban semmiről, az égvilágon semmiről.
Abban a három napban egészen felszabadultak voltunk, mintha csak újra játszottuk volna a legeslegelejét, az első örömteli heteket, amikor minden nap más étteremben ettünk, és a desszertet szigorúan egy tányérból megfelezve, a vágyainkról beszélgetve, álmodozva a jövőről. A különbség csak annyiban állt, hogy most közös tervek szövögetése helyett mindketten a külön életünkre készültünk. Újraterveztük közösen az együtt már elképzelhetetlent.
Lubov olyan volt mint egy jóságos férfirokon, aki különböző tanácsokkal látott el, mielőtt útnak eresztett, bele, egy számára ismeretlen világba. A legfontosabb intelme az volt, hogy soha senkinek ne beszéljek a múltamról, a mamáról vagy a papáról, mondjam csak azt, hogy korán meghaltak, és ne engedjek teret további kérdéseknek, mert az én történetem annyira megdöbbentő és elrettentő, hogy ennek okán majd egy férfi sem akar komolyan elköteleződni mellettem. Annyi szeretet és törődés volt a hangjában, hogy elhittem neki, sőt hálát is éreztem ezért iránta. El kellett engednie, el akart engedni.

Én pedig haza akartam menni, gyorsan megmenteni a haldokló papámat, jóvá tenni, hogy magára hagytam őt, megmutatni neki, hogy újra ott vagyok, és beteljesíteni az álmát, diplomát szerezni elsőként a mi népes, szennyes és könyörtelen családunkban. Késő volt minden próbálkozás. A papa meghalt másfél hónappal a hazaérkezésem után. Az utolsó órákban a már majdnem élettelen kezét fogtam és megígértem neki, hogy befejezem az egyetemet, hogy nyugodtan pihenhessen majd a sírjában. Azt, hogy tizenkilencévesen felvételt nyertem az ország egyik legszínvonalasabb felsőoktatási intézményébe mindennél többre tartotta, és míg más szülő arra várt, hogy a lányát férjhez menni lássa, addig ő csakis és kizárólag az én diplomaosztóm dicsőséges pillanatát képzelte hosszú évekig a szeme elé, ahogy győzelmet aratok a nevében és helyette is meg a testvéreim és az ő gyermekeik és unokatestvéreik helyett is megcsinálom.
Igen, az én számlámra akarta írni mindenféleképpen azt, amit senki más nem tudott még kiegyenlíteni. Sokszor azt hiszem, azért halt meg, mert világgá mentem előtte. Akkor feladta a reményt örökre és végérvényesen, hogy valaha is megélje annak napját, hogy kimondják a nevemet az elit egyetem nagytermének porondján, és én átvegyek egy A4-es nyomtatott, szépbetűkkel díszített fehér lapot, ami elmond rólam valami nagyon fontosat, azt, hogy ki vagyok, és, hogy attól a naptól hivatalosan is egy másik társadalmi réteghez tartozom. A papa annyira elszomorodott azon, ahogyan évek óta húztam egy három éves, könnyen elvégezhető bölcsész képzést, ahogyan elköteleződni látott egy cigány ember mellett, hogy már nem volt miért élnie, nem volt mire büszkének maradnia. Elfáradt, megkeseredett a nagy várakozásba, a magányba meg mama hiányába, és inkább lehunyta a szemét egy hideg márciusi napon.

Kétezer tizenhat van. Jövő héten huszonhétéves leszek. Könyörtelenül süvít be a trópusi szél a nappali két cellás ablakán Salvadorban. Egy fekete macska ennek ellenére is jóízűen szundikál a hófehér bőrkanapén, a férjem az esti, jó erős fekete kávéját szürcsöli az asztalnál, én pedig a jövő havi sao paulo-i, egy hetes üzleti tárgyalásaim előkészítésén és megszervezésén dolgozom. Nincsen diplomám. Nem léptem be a tanultak klubjába. A papa halála után még egy félévet elvégeztem, aztán felváltva vagy halasztottam, vagy nem jártam be az órákra. Most, hogy ilyen messze élek, hiába van két értelmiségi munkám, naphosszat csak az apám majdnem élettelen kezére gondolok, arra, hogy megígértem, az iskolapadra, a szemináriumokra és előadásokra, arra a nyolc évre, ami alatt három diplomát is megszerezhettem volna, de mégsincs egy sem. Hiába a sikereim, mint a nyelvtudás, a mintáim átírásába fektetett idő és energia, mit is érek én ha nincsen diplomám. És valóban, nem tudom mit érek nélküle.
Még nem tudom mit érek a papának való megfelelés kényszere nélkül.

A papáról

A papáról még nem ejtettünk szót ebben a történetben, papa fejezetek sincsenek, csak a mama, a mama, aki szegény ilyen meg olyan volt, aki bántotta Lénát, aki így meg úgy tett, és aki megannyi titkot és megdolgozatlan, félbeszakadt történetet hagyott örökségül. Hogy a papa miért nem érdemelt eddig hosszú, részletekbe menő kifejtést annak az oka egyszerű. Léna legeslegelső szerelme mégsem az ébenfekete bőrű volt, hanem a papa volt az, és az első szerelmek ismérve, hogy hozzá kapcsolódó emlékeink sajátosan törékenyek, félteni-valóak, a belőlük fakadó fájdalmak és szép élmények, mind tudatunk legmélyebb bugyraiban leledzenek, amikről az életünk csak igen különleges pillanataiban ejtünk szót. A papa volt Léna bálványa, már magzati korában érezhette a tőle áradó rajongó szeretetet, hiszen utolsó, késői gyermekként érkezett a világra, ő volt a hetedik a sorban, és a papa mindennél jobban vágyott egy gyönyörű leánygyermekre, hogy öreg napjaira bevilágítsa az életét, és hogy ennek az egynek meg tudjon mindent adni, amit az előző hatnak nem: szeretetet, gondoskodást, taníttatást, figyelmet, anyagi biztonságot.
A szép, fiatal mama mellett a terve tökéletesnek tűnt. Lénát a papa sokkal nagyobb szívvel várta, mint a riadt mamácska, aki menekülésből mondott nemet az abortuszra. Biztonságosnak tűnt a jövő egy szép panellakásban, a bölcs, idős sármőr mellett, akinek széparcú fiai és elegendő ereje volt ahhoz, hogy keretet biztosítson az addig rendszertelen és kicsapongó életéhez.
A mama később maga mondta el Lénának, hogy a biztonságért házasodott össze a papával, aminek akkor a jelentését a kisiskolás ész még nem foghatta fel. Pedig a papa és a mama frigye nem másról szólt, mint a hiányaik és vágyaik egymásra való kivetítéséről, a mama számításból, a papa, hogy bepótolja a gyermekeivel elveszett időt, hogy most jól csinálja. Hát így élte túl Léna, így nem lett áldozata a mama méhéből való kikaparásnak. Talán innen eredt a papa iránt érzett rajongó szeretete, a hálából, ahogy ő imádta, kényeztette, hogy sose emelt rá kezet, sosem bántotta. Léna jelentette az egyre idősödő papa számára azt a kapaszkodót, amiért még érdemes volt élni a legnehezebb órákban is. Ezért minden bűnét automatikusan megbocsátotta a papájának, soha egy pillanatra nem is merült fel benne a kétely, hogy rosszul csinálta volna az ő hőse, a mama ellenben gazember és gonosz volt, aki megkeserítette az ő hármasuk életét.
A papa pedig igenis hibázott, sokszor és sokat, de Léna erről tudomást sem akart venni. Becsukta a szemét, vagy elfordult, hogy ne keresse apja felelősségét a gyermekkora alakulása miatt, talán mert nem tudott volna elviselni még egy csalódást, nem akart föleszmélni és elveszíteni az utolsó kapaszkodóját is, amit neki a papa jelentett. De legfőképp azért nem akarta meglátni a teljes igazságot, mert minden tulajdonságnál és erénynél többre értékelte a hűséget és a másik mellett való kitartást. A papa márpedig mindig minden körülmények között elegett tett ennek a föltételnek, soha nem hagyta magára az ő Lénáját, hanem felnevelte, etette, otthont biztosított a számára akkor is, mikor a mama végleg kisétált az életükből Léna tizennegyedik születésnapja előtt egy január elseji éjszakán.
Az azt követő hónapokban megjelent az aggódó kőszegi nagybácsi és Zsófia, a védelmező nővér is, sokszor hosszas családi megbeszélést tartottak az ügyről, ami Léna volt maga, hogy miként legyen tovább, a hetvenéves tüdőbeteg papa vajon meg tud e birkózni egy akkora feladattal, mint amit egy tinédzser korú mama-klón felnevelése jelentett. Volt róla szó, hogy megpróbálkoznak ők magukra venni ezt az irdatlan nagy feladatot, embert próbálni faragni a mama titkait hordozó, mamául beszélő, gesztikuláló és a mama zsiványságával kiképzett gyerekből, de igazán egyikőknek sem fűlt rá a foga. Nagyon féltek. Léna mérges volt és gyűlölte a világot, gyűlölte hát őket is, a mamát és önmagát. Menthetetlenül álságosnak és őszintétlennek tűnt, két lábon járó fertőnek, hát melyik család vállalta volna szívesen a további négy éven át tartó nevelését ilyen háttérrel, ilyen körülmények között.
Nem tudták kivel, vagy mivel állnak szembe, nem tudták van-e gyógyír Léna vérző, gennyedző szívének sebére, és talán azt sem tudták, van-e bennük elég erő és szeretet a mama-kórságot kikezelni belőle. A papa egy pillanatra nem hátrált meg, hetven évesen, betegen, megalázva, hitevesztetten szembe nézett a kislányával, akit úgy várt tizennégyévvel azelőtt, és az iránta érzett haragját és csalódottságát félre téve tudása és megmaradt ereje legjavát adva tovább nevelte Lénát.

Akkor Léna még nem tudta, csak később értette meg, hogy a lehető legjobb döntést hozták meg, hogy hagyták apjához közel, így megtapasztalhatta még ajándékként azt az élményt, hogy nem maradt teljesen magára, hogy volt egy ember a világon aki még mama-klónként is elfogadta és megtartotta maga mellett, ez az ember pedig életének a legelső és legfontosabb szereplője volt a mama után-hát ő volt a papa.

 

Léna 2.

Léna még csak tizenhárom éves volt mikor a mama meghozta a döntést, hogy kisétál az életükből, de utána el kellett telnie négy hosszú évnek addig, amíg véglegesen és visszavonhatatlanul eltűnt és befogadta a fagyott januári föld. Azokban az években kezdődtek a végeláthatatlan vízióknak tetsző rémálmok Léna életében.
A mama még élt, de felismerhetetlenné ütött arccal, fürdetlenül kóborolt idegen városokban, akkor már nem feloldozást keresve, nem is menekülésből, csupán a vegytiszta önpusztítás kielégíthetetlen vágya vezérelte. Úgy képzelem, mint valamiféle gombot, amit túl hosszan és túl erősen hagytak nyomva rajta, egészen addig amíg végül a teljes végkimerülés állapotától össze nem rogy majd kileheli utolsó erejét is. Így is történt aztán. Előtte azért még meglátogatta őket.
Tizenöt éves volt Léna, mikor egy kora nyári délután kopogtattak a Földes Gábor utca paneljének nyolcadik emeleti ajtaján. Nem kellett kaputelefonon bejelentkezni, a ház főbejárata nem volt csukva, gyakran romlott el a zár, így szabadon járhattak ki-be a lakói és azok látogatói. Lénáék lakásajtaján ovális, kissé megnyújtott táblán szerepelt két szó, régi időket idéző fekete gyöngybetűvel írva. A papa becsületes neve volt az. Alatta középen a kukucskáló, hogy hívatlan vendég esetén ki lehessen nézni vagy jól szemügyre lehessen venni ki fia borja járkál az emeleten, esetleg meglesni, hogy a szomszédokhoz milyen látogatók és mikor érkeznek és így tovább.
A mama a hívatlan vendég kategóriájába sorolható ebben a történetben, mert senki sem számított az érkezésére, akkor már évek óta nem látták őt, csak néha-néha telefonon hallották a hangját. Amikor kopogtatni kezdett az ajtón, Léna mégis azonnal felismerte, nem tudom miképpen, de a pillanat tört része alatt bizonyos volt benne, hogy visszajött a mamácskája. – Milyen kínos és megalázó, hogy az asszony, aki szülte, nevelte őt, lakást vásárolt majd a nevére íratta, most kénytelen várni, míg valaki beereszti ugyanazon az ajtón, amelyre teljes joggal kerülhetne fel az ő táblája is a nevével fémjelezve. Az egyetlen tábla mégis ami később jutott neki, nehéz márványból készült, földi pályafutásának kezdetét és végét mutatta meg.- Beengedték a mamát, aki ajándékokkal érkezett, egy vastag borítós történelmi lexikonnal a hóna alatt, egy hajvasaló készlettel, és egy rózsaszín pólócskával, talán tizenegy-két éves gyermekekre volt jó, de olyan nagy lelkesedéssel és reménnyel hozta, és annyi mindent elmondott ez a három első pillanatra zavarba ejtő és értelmezhetetlen ajándék arról, hogy milyen anya is volt ő valójában lánya tizenhárom éves koráig.
Léna elsős kora óta kiváló tanuló volt, egészen addig amíg a mama el nem ment. A mama vasfegyelemmel kínozta, hogy ő legyen a legszebben író kisdiák az iskolában, minden szépkiejtés verseny győztese, rajztehetség is legyen és hibátlan nyelvtandolgozatokat írjon. A mama tehát a tanulásban nem ismert kegyelmet, úgy, ahogy a verésben, és az ölelésben sem. A szépség terén sem ismert határokat, Léna nyolc évesen már a város legsikkesebb szoláriumának fénycsövei alatt feküdt hetente 5 percet, és minden nap fél órával korábban kelt, hogy egészen rövidre nyírt haja úgy álljon, pont ugyanolyan legyen mint a leghíresebb tévé bemondóénak. Hogy aprócska, testhez simuló ruhákat vegyen fel, hogy felhívják a figyelmét a szép alakjára, nem lehetett elég korán elkezdeni.
Pedig Léna csak arra vágyott, hogy ugyanolyan lehessen mint a többi vele egykorú kislány, hosszú copfos hajjal meg virágos, bő, térdig érő szoknyácskával, semmi zselé, semmi műviség. És hibázni is akart, rossz jegyet szerezni vagy egy túl nagyra kerekített o betűt leírni, úgy mint a többiek.
A mama elhozta valaha volt nevelési elvének szimbólumait, szemei furcsán forogtak az átadás közben. Érezni lehetett rajta a tömény szesz bűzét, ahogy kipárolgott a pórusaiból, látni lehetett, hogy mennyire igyekszik elrejteni jeleit a teljes őrületnek. Tudta magáról, hogy menthetetlen, hogy túl késő, de most eljött, hogy bocsánatért esedezzen és e három figyelmes ajándékkal visszaszerezze régi helyét a családban.
Nem volt hová mennie máskülönben, akkor már hajléktalan volt évek óta, de fáradni látszott, kiveszett a régi zsiványság, a néhai női vonzerő, nem volt más akkora már, csak egy megbolondult, eszét vesztett, csúnya és visszataszító nő az utcáról, az a fajta, akit messziről elkerülnek az emberek, esetleg néhányan megsajnálják és pénzt dobnak neki, csak tűnjön már el a környékről, ne is lássák többet. Ez volt Léna mamája, ezzé vált az az erős, minden hájjal megkent, gyönyörű arcú nő.
A papa sírt, addigra már ő is belefásult a haragba, a veszteségbe meg az asszonyi szeretet nélküli sivár otthonba, a mackó nadrágban megünnepelt műfás karácsonyokba, a magányba, a régi emlékek felidézésébe csöndes nyugdíjas éveiben. A papa megkegyelmezett. Léna sosem látott irgalmat még előtte az ő erős és mindég büszke apjának a szemében, de akkor ott megtörten és darabokra roppant lélekkel megadta magát a sorsnak, a bolond feleségének, csak hogy mégegyszer megélhesse a boldog család illúziójának apró kis reményét, és hogy vigyázhasson a mamára. Hiszen úgy szerette őt, Léna számára akkor vált világossá, hogy a papa szereti a mamát, hogy a papa végtelenül ragaszkodik az ő beteg, erkölcstelen életű feleségéhez, így is úgy is.
Akkor tanulta meg, hogy klisé ide vagy oda, az örök harag nem létezik, a szeretet felülír mindent, az igaz és megmásíthatatlan emberi kapcsolatok mindent elbírnak, a szív mindent elbír és képes megújulni a másik iránti érzésekben. Mindegy is a múlt, a szívnek nincsen memóriája, az föltétlen befogad és adni vágyakozik, nem tud mást tenni. Nincsen dolga a haraggal vagy a gyűlölettel, az mind a tudatunk műve.
Léna bezárta a szívét ebben a nagy, papa általi megbocsátásban, és ép észérvekkel meggyőzte magát arról, hogy meg fog ő is bolondulni, talán meg is fog halni ha akkor a mama ott marad velük. Tudta, hogy a mamának nem lesz onnan hová mennie, tudta, hogy talán egyszer ezért meg is hal majd, de ő élni akart, dolgozott benne az ösztön, meg a félelem, mert a mama menthetetlen volt, semmi sem változott volna meg, a boldog család illúzióját magában porrá égette és nemet mondott,nem nem és nem. A papa pedig még a mamánál is jobban szerette az ő szeme fényét, így sem aznap, sem azután soha többé nem aludt ott a mama a Földes Gábor utcában.
Sírtak az elválásnál, a mama meg a papa, úgy zokogtak mind a ketten, talán érezték, hogy soha többé nem fogják látni egymást.
Csak Léna üldögélt a konyhai stokedlin kifejezéstelen arccal, megfagyva. A mama távozásakor gépiesen csukta be maguk mögött az ajtót. Így hozta meg élete egyik legnehezebb döntését a saját maga javára, a mama örök vesztére.