Depresszió 2.

Pár nappal később egy másik rendelőben vártam idegesen a soromra. Mások is ültek a klimatizált váróban, mindenki lehajtott fejjel, a telefonját vagy az asztalról felkapott magazint bújta. Én a sarokban csücsültem és néztem az arcokat, elképzeltem az életeiket, történeteket szőttem magamban róluk, arról a pár középkorú és idősebb nőről és férfiról akik velem egyetemben pszichiátriai rendelésre kényszerültek. Közülük egyiküknek sem volt üveges, vagy zavart a tekintete, ha az utcán jöttek volna szembe, vagy egy kávézóban a szemközti asztalnál ültek volna, csakolyan hétköznapi és egészséges embereknek ítéltem meg volna őket, mint bárki mást. De így, hogy szótlanul is ilyen furcsa közösséget alkottunk a doktornőre várva, máris mindenki súlyos elmebetegnek tetszett, beleértve magamat is.
Nem, nem és nem. Álltam volna fel, hogy kiforduljak az őrültek klubjából, mikor az asszisztens kedvesen szólított. A doktornő hamar megállapította, hogy enyhe depresszióban szenvedek, én pedig hitetlenkedve kérdeztem, hogyan lehetséges ezt enyhének nevezni, mikor hétköznapi, egyszerű feladatok elvégzésére is képtelen vagyok az esetek többségében. Elmosolyodott, meggyőzően elismételte, hogy higgyem el, ennél sokkal rosszabb állapotban lévő páciensekkel is találkozott már, aztán elkezdte felírni a gyógyszereket.
Elmondta, hogy körülbelül egy évig tart a kezelésem, megkért, hogy ha bármilyen nem kívánt hatást érzek, azonnal jelezzem neki, elmondta, hogy egy olyan gyógyszert sem kell szednem, ami nem a javam és a gyógyulásom szolgálja és az aggodalmaim és félelmeimet látva megígérte, hogy nem leszek leszedálva, sőt, a cél az ellenkezője, az, hogy stimulálja az idegrendszeremet a gyógyszeres kezelés és ismét képes legyek könnyedén ellátni a napi teendőimet.
Nagyon meglepődtem, mikor a hivatalos vényre felkerült napi kétszer egy után egy másik papírt is átnyújtott nekem, amin a következő adagok álltak. Napi egynyolcad, napi egynegyed. Emlékszem, a szorongásgátló és az antidepresszáns kiváltása után az unokanővéremmel közösen roppantottuk nyolc meg négy felé az egyébként is miniatűr méretű pirulákat. És a porszemnyinek tűnő segítség meghozta a várt hatását.
Hamarosan beköszöntött az ősz, jött egy újabb félév az egyetemen, és végre jelen voltam az órákon, éreztem a lendületet, folyt az élet ismét, éreztem az erőt magamban ahhoz, hogy végezzem a kötelességeimet anélkül, hogy minden órában a halálra gondoltam volna. A gyógyszeres kezelés nem mulasztotta el minden bánatomat, nem tűnt köddé a gyász, de elviselhetőbbé tette a mindennapokat, és átsegített egy olyan életszakaszon, amelyhez csupán csak a saját erőforrásaim nem voltak elegendőek.
Elmúlt egy év, közben szépen lassan csökkentek az adagok, a gyakoriság, és addigra megerősödtem annyira, hogy elhagyhattam az összes porszemnyi segítséget. Visszagondolva az életem különböző állomásaira, nem ez volt az egyetlen olyan alkalom, mikor depresszióba estem, egészen kiskoromban is küzdöttem vele, amikor a mama ivott és vert, amikor olyan súlyos mondatokat kántáltam a fürdőszobába menekülve előle, hogy meg akarok halni, meg akarok halni. Nem lenne őszinte, ha elpalástolnám, hogy depresszióra hajlamos vagyok, hogy a poszt traumás stressz időközönkét megpengette azt a húrt az idegrendszeremen, ami aztán aktiválta a depressziót, és igen, egyszer volt olyan éve az életemnek, mikor nem ment másképp, csak tűpontos segítséggel, nem csupán beszélgetéssel, meg terápiával.
Nem tudom megmondai pontosan hogyan alakult volna akkor a sorsom, ha egész gyermekkoromtól kezdve a sok szörnyű tapasztalás ellenére is aktívan sportoltam volna, de az biztos, hogy a test bevonása az egyik kulcsa a depresszió, a pánik és a ptsd gyógyításának. Ma is előfordul még, hogy számomra nagyobb stressz hatására érzem a vitalitás hiányát, de hosszú évek önmunkájával már egyre könnyebben vissza tudom magam hozni a harmonikus állapotba.
Lianával is ezen dolgozunk, tréninget tart az idegrendszeremnek, amit aztán később itthon is gyakorlok, hogy egyre ellenállóbb és erősebb legyen. Továbbra is mozgok, két hónapja már, hogy nem csak a mentális határaimat, hanem a fizikait is feszegetem, izmot építek, erősödöm, és figyelem, hogyan hat a testem a lelkem gyógyulására.

Advertisements

Depresszió 1.

Kétezer-tizenhárom nyara volt. Nekem valahogy úgy tűnt, hogy a forró, száraz júliusnak soha nem lesz vége. Minden nap ugyanolyan monoton kilátástalanságban telt, a Nap ugyanolyan szögben világította be a kis garzonlakásom nappaliját, a hőség konstans volt, úgy, ahogy minden más is. Egy elem nélküli régi falióra pihent a sárga falon, állt az idő, csend volt a majdnem teljesen üres lakásban.
Én a galériáról a parkettára lehurcolt használt matracon feküdtem a szoba közepén. Kiterítve a fehér lepedőn, a gyermekkorom óta féltve őrizgetett, szertartás szerűen nyakamra borított rongyos párnahuzattal pihent a testem, a frissen a papától örökölt pesti lakásban. Nem zavart a csend, nem fájt az éhség, teljesen üres és hangtalan voltam. A kis konyhában a mosogatótálcán az összes tányér és pohár koszban hempergett.
Amikor épp nem csöndben voltam, akkor sírtam, arra gondoltam, hogy a mama meg a papa huszonhárom éve megkötött frigyére, néhai létezésükre, már csak egy fővárosi lakás emlékeztet, semmi de semmi más az ég egy adta világon. Néha arra is gondoltam, hogy én ezt nem élem túl, a szenvtelen ürességet, a minden sejtemet kitöltő magányt, hogy se a papa már, se a mama, hogy nincsen többé még ha botrányos is – gyermekkor, nincsen Földes Gábor utca, eltűntek a szomszédok, Feri bácsik, Marika nénik. Hová lett a legendás túrós tészta pörkölttel illata, a papa a mama, hová lettem nélkülük én és mit csinálok, mit fogok csinálni, ha nagyon fáj, ha oltalomra szorulok? Ha eldőlnék, már csak ez a régi, kopott matrac ami megtart. Sehol, soha többé életem legfontosabb szereplői, létezésem eredői.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok folyamatos váltakozásában teltek a forró nyári napok, erőtlen voltam és gyenge, mint a szúnyog – ahogy a papa szokta mondani. Hiába bűzlött már a harminc négyzetméter a mosatlan tányéroktól és edényektől, képtelen voltam felkelni és kivánszorogni a konyháig és kezembe venni a sárga szivacsot. Voltak olyan órák, amikor meg akartam halni. Végtelenül sajnáltam magam és az életem, eltűnt belőlem az erő, nem voltam többé harcos gladiátor, és mindennek tetejében ezért még végtelen szégyent és haragot éreztem magam iránt.
Augusztus közepe volt, mikor ellátogattam Győrbe, ahol találkoztam azzal a pszichológusnővel, aki két évvel azelőtt felkarolt, és önzetlenül segített nekem azzal, hogy bármikor, amikor szükségem volt rá mehettem hozzá terápiára. Soha azelőtt és azóta sem találkoztam még olyan emberi, őszinte és alázatos szakemberrel, mint ő. Emlékszem, a legelső találkozásunk alkalmával azt mondta nekem, hogy megtanít rendszerben gondolkodni, megtanít olyan technikákat, amelyekkel tudatossá válhatok, tisztábban látni az engem érintő történéseket, és fejleszteni annak a képességét, hogy folyamatos segítség nélkül tudjam irányítani és rendezni a saját életem. Akkor még szinte semmit nem értettem a szavaiból, de végtelenül hálás voltam neki azért, hogy csupán tiszta felebaráti szeretetből segít nekem.
Szóval már két év eltelt, szépen haladtunk bizonyos kérdésekben, de az én gyermekkoromban annyi elmosódott szín, annyi feldolgozatlan trauma és mindenféle mélységű fájdalom volt, hogy még nagyon messze jártunk attól a kitűzött céltól, hogy teljesen erős, harmonikus és a mama-papa mérgező sablonjaitól mentes legyek.
Ott ültem a rendelője egyik kényelmes foteljén, és hamarosan olyat mondott, amit soha nem akartam magamról sem hallani, sem elfogadni. Hogy neve, diagnózisa legyen a gyöngeségemnek, hogy az övétől másféle segítség kelljen, hogy pszichiáterhez kelljen fordulnom, a világ minden pénzéért sem, nem, nem és nem. Olyan erővel és dühvel tudtam mondani a tagadószót. A saját életem és ügyeim feletti totális kontroll elveszítésének legkisebb lehetősége is mérges ellenállást váltott ki belőlem. Hogy gyógyszert kelljen szednem? Hogy depressziós vagyok? NEM. Nem és nem.

Mi a trauma?

A mai bejegyzésemhez segítségül hívtam Peter Levine-t, azt az amerikai pszichológust, aki több mint negyven éve a trauma tanulmányozására tette fel a karrierjét. Hosszú évtizedes munkássága alatt kidolgozott egy olyan módszert, amivel éppen én is gyógyulok. A ma is aktívan tevékenykedő Levine forradalmár a saját szakterületén, és lenyűgöző sikereket ért el több ezer súlyosan traumatizált páciensénél. Hosszú évekkel ezelőtt megszületett a saját iskolája, a világ számos részén tanítják és alkalmazzák a módszerét. Többek között itt, Brazíliában is.

Azon gondolkoztam az utóbbi napokban, hogy bár sokat beszélek a PTSD-ről, és megosztottam hosszan és őszintén, hogy miképpen nőttem fel, de arról, hogy mi is a trauma, valamint a gyermekkori bántalmazáson kívüli egyéb kiváltó okairól még sosem írtam.
A tudomány álláspontja szerint a trauma eredője olyan rendkívüli stresszt okozó esemény, amely az általános emberi tapasztalásokon kívül esik, és veszélyt jelent az ember életére, testi épségére. Ilyen lehet egy hirtelen bekövetkezett katasztrófa egy közösségen, vagy egy családon belül, a fizikális erőszak, de ezen kívül még rengeteg olyan potenciálisan traumatizáló erejű esemény tartozik ide, amelyről kevésbé gondolnánk, hogy valójában az.
Talán a legjobban ismert és elfogadott traumatikus élmények a gyermekkori és a szexuális abúzus, valamint a háborúban elszenvedett élmények. Azonban traumatikus eseményt akkor élünk meg, amikor a test öntudatlanul is veszélyesnek érzékel egy helyzetet. A trauma fiziológiai eredetű, ezért a poszt traumatikus tünetek tulajdonképpen félelemben ragadt, befejezetlen fiziológiai reakciók. Éppen ezért visszajárni a legfájdalmasabb sebeinkhez, és megbolygatni őket kifejezetten káros, hiszen a súlyos lelki fájdalom traumatizáló erejű.
Hosszú évekig gyötörtem magam azzal, hogy újrajátszottam a fejemben egy-egy horrorisztikus jelenetét a múltamnak. Képes voltam a legapróbb részletekbe menően felidézni mindent ami akkor történt velem, a hogyanokat, a saját hangulatomat, még a mamám lélegzetének ritmusára is pontosan vissza tudtam emlékezni. Hiába telt el sok év, hiába tudtam, hogy a múltbéli horror főszereplője már nem is él, én meg már felnőtt vagyok, a visszaemlékezéseim alkalmával, akkor és ott, minden esetben ismét az a kiszolgáltatott kislány voltam, ugyanazokkal a félelmekkel, a bénító rettegéssel, és igen, a létező legmélyebb fájdalommal, amit valaha már megtapasztaltam életemben.
Tehát az itt és most ereje abban az esetben, mikor a traumából való gyógyulásról beszélünk kardinális. Benne lenni a jelen pillanatban, ismét üdvözölni elveszett részeinket, lelkünk egy-egy darabját a testünkben, és megtartani azt. Ez a kulcs a gyógyuláshoz. A fel nem dolgozott trauma megannyi módon mutatja meg magát az életünkben. Szeretnék egy-két tünetet  felsorolni, a teljesség igénye nélkül. A későbbiekben aztán majd Levine könyve alapján bővebben is írok arról a négy csoportból, amibe sorolhatóak. Tehát vissza a tünetekhez: flashback-ek, pánik rohamok, álmatlanság, rémálmok, depresszió, pszichoszomatikus panaszok, indokolatlan dühkitörések, ismétlődő önpusztító magatartás, erőtlenség, gyenge immunrendszer, immunredszeri megbetegedések, gyulladások a testben, alacsony fizikai energia szint, halálfélelem stb.

Levine az elmúlt negyven év megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy főképpen a következő eseményekkor traumatizálódhatunk:
Magzati trauma
Születéskori trauma
Szülő vagy közeli hozzátartozó elveszítése
Betegségek, magas láz
Fizikai sérülések, balesetek
Szexuális, érzelmi,  fizikai bántalmazás
Természeti katasztrófák
Bizonyos orvosi beavatkozások
Műtétek különösképpen mandulaműtétek éterrel, fülműtétek, szemműtétek
Altatás
Hosszú ideig tartó mozdulatlanság – kisgyermekek lábainak vagy törzsének rögzítése különböző okok miatt (befelé forduló láb stb.)

— Folytatás következik! —

A szirének éneke

Van egy mítosz. Azokról a bűvös hangú szirénekről szól, akik énekükkel megbabonázták az arra utazó hajósokat, hogy aztán zsákmányul ejtsék és megöljék őket. Csupán Odüsszeusz menekült meg a gyilkos csapdától. Erőnek erejével állt ellen a csábításnak. Az árbóchoz kötöztette magát, hogy semmi esetre se tudjon engedni tengeri nimfák hívásának.
Impulzív vagyok. Szeretem a drámát, hívogatnak az olyan élethelyzetek, és sokszor az olyan típusú emberek is, amelyek rácsengenek a gyöngeségeimre. Például hosszú évekig csak olyan férfiak közeledését tudtam fogadni, akik (kicsiben ugyan de) hordozták a mama-féle terheltséget. Már az első találkozások alkalmával, vagy akár az első percekben eldőlt, hogy engem megmagyarázhatatlan erővel vonz az a férfi, aztán persze később kiderült, hogy valójában csak a minta vonz, amit hoz magával, nevezetesen az agressziót, az elnyomást, az uralkodást, a függőséget. Minden esetben jóképű, karizmatikus férfiak voltak ők, tehát a külcsín tökéletes, a kommunikációjuk kiváló, és igen leszámítva azt a tényt, hogy valamilyen módon kivétel nélkül és kegyetlenül bántottak, csodálatos szerelmei voltak az életemnek.
Hosszú időbe telt, míg megértettem, hogy az ilyen kapcsolódások lassan és biztosan mérgeznek halálra, ahogy nyitogatják fel, és boncolgatják újra és újra a gyermekkoromból hozott mély, lüktető sebeimet. Ők voltak az én szirénjeim. Sokáig a vak sötétben tapogatózva hagytam, hogy sodródjak a kapcsolataimban, aztán mikor végre megértettem az összefüggést a régiek és az újak között még akkor is maradtam, a hívás mindennél erősebb volt, így hát azzal próbálkoztam, hogy megváltoztatom őket, hátha, az én kedvemért majd elmúlik, majd nem mond úgy és olyanokat, majd nem vág a falnak, majd nem dönt a fejem felett, majd tisztelni fog, de hiába volt minden próbálkozásom újra és újra kudarcot vallottam. Nem változtak meg.
Hét hosszú évig másztam ki egyik szirénem karjából a másikba, közben elkezdtem terápiára járni, és ahogy nyílt ki a szemem arra a valóságra, amiben igazából éltem, meghoztam azt a döntést, hogy ilyen férfiakra többé nem tartok igényt. Bármennyire is szépek, vonzóak, bármennyire is ellenállhatatlan az énekük, én erőnek erejével mondok nemet rájuk. A hatodik év végére már az első randevúk első fél órájában meg tudtam állapítani, ha csak a szirének éneke csalogat, és egyre rövidebb idő alatt voltam képes nemet mondani a velük való potenciális afférokra. Nem szűnt meg minden esetben a vonzalom irántuk, hiszen régről ismert, gyermekkorom főszereplőitől tanult mintákkal csalogattak, de a saját magam érdekében erőnek erejével fordultam el és mondtam nemet a kapcsolódásra.
Az életnek persze egészen más területein is megjelennek a széphangú szirének, hogy megkísértsenek egy-egy dal erejéig, és igen, előfordul még, hogy néha elérzékenyülök, elgyengülök egy röpke pillanatra. Nem tudom, hogy valaha elmúlhat-e az erős hívás énekük hallatán.
Még mindig dolgozom azon nap mint nap, hogy rögtön észrevegyem azokat a helyzeteket, ahol az agresszió, a bántalmazás, a kiszolgáltatottság legrejtettebb formái megjelenhetnek, és nemet mondjak minden jellegű mérgező kapcsolódásra. Itt Salvadorban, ahogy egyre több mindent tanulok a szeretésről, ahogy egyre gyakrabban tartom magam meg a jelenben, ritkán és egyre halkabban hallom a szirének énekét.

instagramcapture_ffc6c0f5-a000-4c07-8980-bc958a60c0af

Nem magánügy

Azt hiszem Salvadorba érkezett a nyár. Bár hivatalosan még a tavaszt ünnepeljük, a súlyos, mindent beborító forró levegő itt van már. Lassan teljes lesz a szélcsend, nem ringatóznak a kókuszfák  ágai a villanypóznák esti fényében. Nyáron úgy tűnik, mintha megállna az idő, minden nap ugyanúgy telik, és lelassul az élet, nincsen rohanás, helyette van nyugalom, és ráérősen a dolgukat végzők latin amerikai nők meg férfiak.
Szeretem a nyarat. A magyar nyarat. A pezsgést, megőrülök a zsongásért, az örökös budapesti vibráló levegőért, a mindig, minden körülmények között érzékelhető feszültségért, ami a magyar levegőben van.
Itt mifelénk a latin amerikai temperamentumosság mellett megfér a nyugalom is, az örökös sietség vagy siettetés nélküli tágas tér, ez a város a ráérünk, a megoldjuk városa a miénk. Nem okolhatom a magyar virtust, amiért úgy szeretem a nyugtalanságot – bár tény és való, hogy az otthoni közeg megfelelő táptalaja ennek az igényemnek a kielégítésére – .  Az én idegrendszerem nincsen hozzászokva a békéhez, a nagy amplitúdók, a drámák nélküli életformához, és ezzel nem csak én vagyok így.
Van ez a PTSD, amiről annyit írok, azért mert nem eleget vagy inkább szinte egyáltalán  nem beszélnek róla. Nem csak, hogy tabu, de jóformán ismeretlen fogalom a hétköznapi emberek számára, miközben már egyre több mindent tudunk a depresszióról a pánikbetegségről vagy egyes személyiségzavarokról és egyre nagyobb elfogadással vagyunk irántuk.
Nem tudok mindig csak a mamáról írni,  pedig azt is tudom, hogy sokkal érdekfeszítőbb nem hétköznapi, megdöbbentő igaz történeteket olvasni. Azért írok nagyon intim témáiról az életemnek, hogy elmondjam, hogy nem lehet magánügy a családon belüli bántalmazás, nem lehet magánügy mamák és papák alkoholizmusa, nem, nem és nem. Azért nem, mert aztán az ilyen környezetbe nevelkedett gyermekekből, komoly problémákkal küzdő felnőttek válnak, akik úgy érzik, magánügy a szenvedés és annak összes hozadéka.
A szenvedésnek sem kéne magánügynek lennie, főleg ha nevén nevezhetővé válik, – az én esetemben  a négy betűs PTSD a neve – főleg ha megnehezíti az emberi kapcsolatainkat és a saját boldogságunk vagy kiteljesedésünk útjába áll. Itt vagytok kétszázhetvenen, olvassátok amit írok, olvastátok a mama fejezeteket, a lubov fejezeteket, olvastok a papa halála utáni űrről, a fel nem dolgozott gyászomról is. Remélem, hogy nem csak egy – egy rémes jelenet az, ami felvillan előttetek, ha a szerelemsalvadorban-ra, vagy rám gondoltok (hiszen sokan személyesen is ismertek).
Remélem olvastok a sorok mögött, a történetem adom önterápiaként, és aztán meg azért is, hogy segítsek, ha csak egynek is közületek vagy rajtatok keresztül másnak, akinek szüksége lehet rá, már megérte.

Miért fordulunk önmagunk ellen?

A belső, mély düh, amit első sorban a mama iránt éreztem, aztán meg a családom tagjai iránt, az évek során olyan óriásira dagadt, hogy puszta jelenléte kezdte elviselhetetlenné tenni az életem. Hiszen mégis csak a mamám, hiszen mégiscsak egy idősebb családtagom, hiszen mégis csak segített mindenki, segítettek ők mind, ahogyan csak erejük engedte, és ezek a gondolatok, a körülöttem lévő felnőttek örökös felmentésének kényszere, a bennem forrongó méreg, a szégyen a kételyemen, hogy talán nem vagyok elég hálás a támogatásért amit kaptam , ez a belső vívódás vezetett végül odáig, hogy saját magam ellen fordultam.
Gyakori motívum ez a gyermekkori bántalmazást elszenvedők körében, hogy a trauma nagysága és ereje olyannyira fenyegetővé válik, amely kiköveteli hordozójából ennek az energiának a testből való kiengedését. Mivel gyermekként a mama és a család, a nagyok ellen mégsem fordulhattam teljesen és egészen, így aztán önmagamra irányítottam a csillapíthatatlan haragomat.
A hátam, a lapockám, a vállaim őrzik ennek a mamáról és családról elterelt indulatnak az emlékét. Egészen fiatal koromtól fogva zsíros pattanásos volt a bőröm, lehetne az egészet csak erre fogni, de hosszú évekig kapartam ki a hátamról a már sebbé vörösödő, vérző, begyógyulni soha sem tudó valaha volt mitesszereket. Az önmagam ellen való fordulás így vált hétköznapi rutinná. Ez az automatizmus szimbolizálta a gyógyításért kiáltó emlékeket.
A feltépett sebek , a fájdalom, a meg nem élt mérhetetlen harag mind ott voltak napi szinten és fizikálisan is az életemben. Magamévá tettem teljesen és egészen a szégyent és a pusztító indulatot, és ezeknek az emlékét hegekként még mindig őrzöm a bőrömön.

Traumák-jégbe fagyott emlékek

Kétezer-tizenhatot írunk. Léna vagyok .Én írok, én beszélek. A múlt hét végén történt, hogy boldogan és önfeledten ültük Szent János ünnepét. A város minden házában szóltak a latinos dallamok, mangólikőrt iszogattunk délutánonként, és friss mogyorót ropogtattunk a fogunk alatt. Uzsonnára az anyósom készítette édes kukoricakását nyammogtuk, a teteje meg van szórva egy kis fahéjjal-semmihez sem fogható mennyei íz ez-, kint az utcán meg csak úgy dübörgött a sok petárda, a megannyi féle tűzijáték, és nagy farakások égtek egy-egy nagyobb út kereszteződésében és a főutakon is. Így tisztelegnek minden év telén Szent János emlékének a bahiaiak.
Csupa, vegytiszta boldogság volt a levegőben, a belváros százszínűre festve, biztos voltam benne, hogy ilyen lenne csodaország is, hogy ennél szebbet, intenzívebbet álmodni , vagy írni sem lehet egyetlen egy mesében sem. És én, mikor több ezer felhőtlenül forrót táncoló, élő és eleven ember forgatagába megérkeztem , én, elkezdtem sírni. Folytak a könnyeim, csurogtak le a tömegből kirívó szeplős fehér arcomon. Nem bírtam el azt a nagy boldogságot, nem bírta el az én szívem. Most is sírok, még mindig, ahogyan arra a pillanatra gondolok, ahogy belevesztem valamibe, egy olyan miliőbe, ahol az emberek tudják, hogyan kell a jelenben lenni, a mostban, hogyan szeretni és igent mondani az életre. Ebben a felerősödött térben én még mindig csak sírni tudtam.
Nem baj ez, legalább már megdobban rá a jégbe fagyott szívem, vagy mondhatjuk kicsit tudományosabban is, az idegrendszerem reagál a pozitív élményre. Nem csak úgy álltam ott hidegen és idegenül, hanem megérintett az élni tudás képessége, elért hozzám ez a számomra roppant fontos üzenet. Másnak nem sok, egy táncoló tömeg, meg egy jópofa ünnep, nekem kalapács, erős ütés a vastag falú páncélos szívemre. Aztán jött a másnap.
A férjemmel épp boltba igyekeztünk, este volt már, és kellemesen fújta a meleg szél a bőrünket, végre nincsen kánikula, végre a trópusi télben csak huszonöt fokos átlaghőmérséklet van, olyan jó ezt a langyos levegőt beszívni egy vacsora előtti sétán. Az úton beszélgettünk, és nem tudom már miként alakult úgy ez a beszélgetés, de a férjem egyszerűen, bántó szándék nélkül, sőt szinte izgatottan azt mondta: teljesen családdá akkor válunk, ha már gyermekünk is lesz. Ismét éreztem azonnal a kalapácsot a szívem közepében, de ez az ütés sokkal mélyebbre vágta magát a jégpáncélban, elérte, és súrolta a szívem húsát, vagy ha tudományosabban akarjuk mondani, ez az egy mondat előhívott egy nagyon mély, régi emléket, a családom utolsó tagjának, az én túlidealizált papám halálának az emlékét. Aktiválta ez az egy ártatlan mondat és objektív igazság a megannyi trauma egyikét, nevén nevezve a veszteség emlékét.
Éreztem, hogy nem tudom kontrollálni a fájdalmat, éreztem a csalódásom a férjemben, úgy éreztem, hogy egy gyönyörű szép illúziót darabokra tört ott és akkor a Carlos Magalhes és Marcos Leao utca sarkán, hogy megfosztott a biztonságtól, hogy megint lebegek a légüres térben, csak úgy, mint mikor végre felfogtam, hogy a papa is elment, hogy nincsen többé Földes Gábor utca meg a papám rekedt hangja a telefon másik végén, és nincsen többé kisleányom, nincsen semmi sem, éreztem a haragot, a kétségbeesett dühöt, hogy nem tartozom senkihez, az efelett érzett teljes tehetetlenségem, mindent ugyanúgy éreztem, mint három évvel és egy-két hónappal ezelőtt, a papa temetése után. Kívülről óriási hisztériának tűnhetett, ahogy csapkodom, kiabálok, ahogy vérig vagyok sértve, aztán ahogy elhalkulok, és nem szólok semmit sem. Otthon már nem akartam veszekedni, nem sírtam többet, hanem éreztem, ahogyan teljesen kiüresedek, pont úgy, mint amikor a halála után hetekkel később végre felfogtam, hogy nincsen többet a papa, hogy valóban nincsen.
Pár nappal ezelőtt időutazásban volt részem, a lehető legrosszabb időutazások egyikében. Ilyen az elraktározott, fel nem oldott traumák működése idegrendszerünkben, elménkben. Ne nyávogj többet, ne drámázd túl, szedd össze magad, hányszor hallottam ezeket a mondatokat életem során, egy-egy nevetségesnek tűnő túlkapásom alkalmával, amikor valami nagyon triviális helyzetre tragikaként reagáltam. A traumáim száma megszámlálhatatlan. Az utolsó közülük a papa elveszítése. A senkihez sem tartozás elmondhatatlan fájdalma ez. A férjem egyetlen mondatával a végre tartozom valakihez érzését vonta kétségbe, a veszteség, a nincstelenség érzését csalogatta elő megfagyott emlékeim közül. Egész éjjel hánykolódtam a nagy franciaágyban. Hiába akart beszélni velem, nem bírtam még csak rá nézni sem, a lehető legmélyebben benne voltam a múltban, a testem volt csak a salvadori tengerparti lakásunkban, de én teljesen és egészen a papa elveszítésének három évvel ezelőtti helyszínén jártam annak minden érzésével, fájdalmával és sokkjával. Nem tudtam kapcsolódni többet sem önmagamhoz, sem az itt és mosthoz, hát hogyan tudtam volna őhozzá. Hajnalban elaludtam. A mamát láttam álmomban. Egy steril kórházi szoba ágyán feküdt, harminc kilósan, műtétre várva. Az összes belső szerve a testén kívül volt, láttam a szívét, a beleit, láttam a tüdejét, a lépét, a máját mind kiterítve mellé, volt, amelyik körülötte lebegett. Nem féltem, tudtam, hogy haldoklik, tudtam, hogy nem fogja túlélni a rá váró műtétet. Aztán hirtelen egy másik, ugyanolyan kórházi szobában találtam magam. Azon az ágyon a papa feküdt gyengén és csontsoványan. Haldoklott, elmenni készült. Az ágy végében álltam és néztem őt, csak úgy, ahogy előtte a mamát. Felébredtem. És tartott tovább a múltban maradás, a némaság, a teljesen bezárt én, a férjem aggódó tekintete, a szomorúsága, a teljes csönd ami most ráült a mindig vidám lakásunkra. Estére erőt vettem magamon, kezdtem visszatérni a hosszú időutazásból. Sokat beszélgettünk. Értett mindent. Visszaállt a rend. Ilyen árnyalata is van a sokszínű poszt traumás stressz szindrómának, ilyen (is) a fel nem dolgozott traumákkal együtt élni.

Elmúlik. Elmúlhat. Nem kell mindig így. Még megijedni sem kell. Hosszú évekkel ezelőtt azért küzdöttem, hogy ne akarjam elutasítani az életet, ma azon dolgozom, hogy a megmaradt traumákat szépen, magam iránt elfogadó szeretettel és türelemmel kiengedjem az elmémből, a testemből. Évekkel ezelőtt nem tudtam, hogy mi történik velem. Húsz éves voltam, amikorra már annyi félelemmel és rémálommal kellett együtt élnem, hogy súlyuk elviselhetetlenné vált.
Nem tudtam, mi az a trauma, nem tudtam azt sem, hogy az otthonról hozott minták alapján élünk és játszuk újra és újra őseink életét, nem tudtam én semmit sem. Csak aludni akartam végre a mama rémisztő jelenléte nélkül, csak az akkor tettes és áldozat szerepjátékú párkapcsolatomba nyugalmat akartam vinni, nem is sejtettem, hogy egy hosszú, és bár sokszor nagyon fájdalmas, kilátástalannak tetsző és nehéz, de tartalmas és önmagam, a valódi Léna felé vezető útra léptem. Most már tudom, pontosan tudom, a legnehezebb, legsötétebb pillanataimban is tudom, hogy mi történik velem, tudom a miérteket is, és tudom, hogyan segíthetek magamon, tudom azt is, mikor nem egészséges egy-egy reakcióm, amikor a traumák bekopogtatnak, tudom, pillanatnyilag hogyan jöjjek ki belőlük, és ha nem, tudom kitől kell segítséget kérnem. Tudom a határaimat, és tisztelem magam annyira, hogy nem sodrom magam rám vagy az emlékeimre nézve veszélyes helyzetbe. Tanulok. Tanulom a gyógyulás mikéntjét, tanulom, hogyan kell szenvedés és felesleges küzdelmek nélkül élni, tanulom a boldogságot, azt is, hogyan kell egészségesen reagálni, megszeretni a nyugalom erejét, megszokni, hogy nincsen több szenvedés, nincsen magány, nincsen légüres tér. Tanulom a türelmet, hogy egy-egy rossz álom, vagy gyengébb nap, egy visszajátszódó emlékkép, egy rosszul adott reakció is lehet még a részem, elfogadom, végre nem haragszom többet, inkább bízom.magamban, mert mostanra már biztosan tudom, hogy idővel és rá fordított munkával egyre könnyebb és jobb lesz. Elmúlik. Éppen most, ebben a pillanatban is múlnak el, gyógyulnak be a sebek.

13578932_10155837658193644_2011974918_n (1)