Papa

Emlékszem az utolsó Lubovval együtt töltött napokra. Nem volt bennünk semmi ijesztő, pedig egy havas csütörtöki délután a nappaliban mondtam ki, hogy itt a vége, hogy nincsen tovább, és csak vasárnap délben tudtam a következő, közvetlenül Budapestre induló buszra jegyet váltani. Ő azt mondta, hogy amíg a házában vagyok a tenyerén hordoz, de amint a két bőröndömmel tovább állok, megszűnök számára létezni, hogy onnantól neki nincsen majd tovább, hogy soha többé nem hallok róla és eképpen ő sem akar értesülni velem kapcsolatban semmiről, az égvilágon semmiről.
Abban a három napban egészen felszabadultak voltunk, mintha csak újra játszottuk volna a legeslegelejét, az első örömteli heteket, amikor minden nap más étteremben ettünk, és a desszertet szigorúan egy tányérból megfelezve, a vágyainkról beszélgetve, álmodozva a jövőről. A különbség csak annyiban állt, hogy most közös tervek szövögetése helyett mindketten a külön életünkre készültünk. Újraterveztük közösen az együtt már elképzelhetetlent.
Lubov olyan volt mint egy jóságos férfirokon, aki különböző tanácsokkal látott el, mielőtt útnak eresztett, bele, egy számára ismeretlen világba. A legfontosabb intelme az volt, hogy soha senkinek ne beszéljek a múltamról, a mamáról vagy a papáról, mondjam csak azt, hogy korán meghaltak, és ne engedjek teret további kérdéseknek, mert az én történetem annyira megdöbbentő és elrettentő, hogy ennek okán majd egy férfi sem akar komolyan elköteleződni mellettem. Annyi szeretet és törődés volt a hangjában, hogy elhittem neki, sőt hálát is éreztem ezért iránta. El kellett engednie, el akart engedni.

Én pedig haza akartam menni, gyorsan megmenteni a haldokló papámat, jóvá tenni, hogy magára hagytam őt, megmutatni neki, hogy újra ott vagyok, és beteljesíteni az álmát, diplomát szerezni elsőként a mi népes, szennyes és könyörtelen családunkban. Késő volt minden próbálkozás. A papa meghalt másfél hónappal a hazaérkezésem után. Az utolsó órákban a már majdnem élettelen kezét fogtam és megígértem neki, hogy befejezem az egyetemet, hogy nyugodtan pihenhessen majd a sírjában. Azt, hogy tizenkilencévesen felvételt nyertem az ország egyik legszínvonalasabb felsőoktatási intézményébe mindennél többre tartotta, és míg más szülő arra várt, hogy a lányát férjhez menni lássa, addig ő csakis és kizárólag az én diplomaosztóm dicsőséges pillanatát képzelte hosszú évekig a szeme elé, ahogy győzelmet aratok a nevében és helyette is meg a testvéreim és az ő gyermekeik és unokatestvéreik helyett is megcsinálom.
Igen, az én számlámra akarta írni mindenféleképpen azt, amit senki más nem tudott még kiegyenlíteni. Sokszor azt hiszem, azért halt meg, mert világgá mentem előtte. Akkor feladta a reményt örökre és végérvényesen, hogy valaha is megélje annak napját, hogy kimondják a nevemet az elit egyetem nagytermének porondján, és én átvegyek egy A4-es nyomtatott, szépbetűkkel díszített fehér lapot, ami elmond rólam valami nagyon fontosat, azt, hogy ki vagyok, és, hogy attól a naptól hivatalosan is egy másik társadalmi réteghez tartozom. A papa annyira elszomorodott azon, ahogyan évek óta húztam egy három éves, könnyen elvégezhető bölcsész képzést, ahogyan elköteleződni látott egy cigány ember mellett, hogy már nem volt miért élnie, nem volt mire büszkének maradnia. Elfáradt, megkeseredett a nagy várakozásba, a magányba meg mama hiányába, és inkább lehunyta a szemét egy hideg márciusi napon.

Kétezer tizenhat van. Jövő héten huszonhétéves leszek. Könyörtelenül süvít be a trópusi szél a nappali két cellás ablakán Salvadorban. Egy fekete macska ennek ellenére is jóízűen szundikál a hófehér bőrkanapén, a férjem az esti, jó erős fekete kávéját szürcsöli az asztalnál, én pedig a jövő havi sao paulo-i, egy hetes üzleti tárgyalásaim előkészítésén és megszervezésén dolgozom. Nincsen diplomám. Nem léptem be a tanultak klubjába. A papa halála után még egy félévet elvégeztem, aztán felváltva vagy halasztottam, vagy nem jártam be az órákra. Most, hogy ilyen messze élek, hiába van két értelmiségi munkám, naphosszat csak az apám majdnem élettelen kezére gondolok, arra, hogy megígértem, az iskolapadra, a szemináriumokra és előadásokra, arra a nyolc évre, ami alatt három diplomát is megszerezhettem volna, de mégsincs egy sem. Hiába a sikereim, mint a nyelvtudás, a mintáim átírásába fektetett idő és energia, mit is érek én ha nincsen diplomám. És valóban, nem tudom mit érek nélküle.
Még nem tudom mit érek a papának való megfelelés kényszere nélkül.

Lubov 4.

Az utolsó két, Lubovval töltött hónapban Léna már csak ült a cigarettafüstös lakásban, ült a cigarettafüstös autóban egy cigarettafüstös vendégségbe menet. Látta az autó ablakából a város óriási romos, düledező épületeit és végtelenül visszataszítónak találta, egyenesen csúnyának, semmi szépséget nem fedezett fel a metropolisz egyetlen zugában sem. Látta a kétségbeesetten és szüntelenül táplálékot kereső kutyák csoportjait az utcákon, nyakörv és mindenféle jelzés nélküli csavargók voltak, a semmi kölykei, szuka és kankutyái. Szíve szerint mindegyiket magával vitte volna, kicserélve Lubovot, Ivanat meg a többieket rájuk, egészen Magyarországig, Győrig, a papa halálos ágyáig vándorolt volna velük. Egynek érezte magát közülük, kiszolgáltatott és szabad vándornak.
A papa közben messze Léna mély szomorúságától egyre csak veszített erejéből, egyre kevesebb értelmet talált az ő hosszú és kalandos életének végében, már a legkisebb leánya is csalódást okozott, összeállt egy cigánnyal, hát ezért taníttatta, hát ezért dédelgette, hogy lesz így diplomája, sosem lesz már diplomája, minek is élni, messze van Léna, és lassan fogyott el, titokban szívta a szomszédoktól kunyerált cigarettákat. Feladta, nincsen ezen mit szépíteni, ment bele a halálba visszafordíthatatlanul.
Léna meg küzdött, annyira jól akarta csinálni, bebizonyítani, hogy nem tévedett, elsősorban a papának, a szó nélkül maga mögött hagyott barátainak, a faképnél hagyott kötelezettségeinek, Budapestnek, az Astorian tornyosuló egyetemnek, az ő nagy és mérgezett, szennyes családjának, a szigorú és erkölcsös nagybácsinak, de legfőképp önmagának, igen, önmagának akarta megmutatni, hogy végre az életben egyszer jól csinálja.
Rettegett a kudarctól, a Lubovból való kiábrándulás fázisai mélyfekete lyukakba húzták, amelyekből egyre nehezebb volt felhúznia magát a világosságba. Azt hitte, hogy könnyebb lesz, hogy vége a megpróbáltatásoknak, helyette egy újabb szomorú és igaztalan helyzetbe sétált bele, és ezt a kudarcot képtelen volt beismerni magának, vagy felvállalni egy teljes otthon hagyott élet előtt benne minden szereplőjével.

Lubov 3.

Lubov rajongott azért a törékeny, szép zöld szemű Lénájáért. Szerette benne a tisztaságot, fiatal éveinek számát, az ideát, amit a hányatott sorsú lány köré teremtett. Szerette a megszületőben lévő Lubovnét, az engedelmeskedőt, a behódolót, a felemelt és megtartott, külföldről hozott cigánylányt, aki beszédében, vonásaiban mégis inkább európai, akivel meg lehet jelenni egy-egy magas szintű fogadáson vagy több ezer befogadóhelyes koncertterem színpadán.
Lénában benne volt a potenciális múzsa, akiről új dalokat lehetett szerezni, átszellemülve keresni a friss dallamokat, megeleveníteni és éjt nappallá téve gyakorolni őket, aztán színpadra emelve csukott szemmel engedelmeskedni az érzésnek, hogy van egy nő, az ő szeretője, az ő felesége, az ő műve, csakis az ő dicsősége. Lubov úgy szeretett, ahogyan Léna szerint csak kevés férfi tudott. Ugyanúgy. igen, ugyanúgy becézte őt, mint tinédzser korú unokahúgait, vagy édesanyját, a nagy tomporú, boszorkány szemű Ivanát, ugyanolyan mimikával, finom, huncut mosoly kíséretében becézte őt, mint a többi nőt, akik igazán fontosak voltak az életében.
Nem volt egy pillanat, annyi kivétel sem, amikor a szerelmes férfi arcát megpillanthatta volna , mert egészen úgy tűnt, hogy mindegyikőket ugyanúgy, egyféleképpen tudja csak imádni. Ez volt az első vészjósló jele kapcsolatuk hiteltelenségének, de Léna igyekezett felülkerekedni a szomorúságán, mind egyre azt mondogatta magában hosszú álmatlan éjszakáin, hogy egy művész biztosan ilyen, ilyen, biztosan, a művészek már csak ilyenek igen.
Lubov kényszeresen kerülte azokat a pillanatokat, amikor Léna egyedül maradhatott volna, amikor gyakorolhatta volna saját születése jogán járó szabadságát, mintha csak attól rettegett volna, hogy Lénának baja eshet, elveszhet a Balkán sötétjének sűrűjében. Egy darabon egészen jól eső érzés volt ez a ragaszkodó féltés, férfiasabbá tette őt Léna szemében, a védelmező Lubov, aki óriási karjaival szeretettel átöleli és biztonságban tudja az ő fiatal múzsáját, de lassanként elviselhetetlen nyomássá vált a folyamatos figyelem alatt tartás, hogy nem volt egy pillanat sem csak az övé, ahol egymagában lehetett volna. Egyszer csak eltűnt a szabad Léna. Abban az őrületes, vívódásokkal és szenvedésekkel teli gyermekkorában ha mása nem is, a függetlensége a szabad akarata mindig az övé volt, a saját önnön kezében volt mindig az irányítás, azt oda nem adta senkinek a mamán kívül, aki nem kérdezett, csak elvette, gonoszul eltépte tőle ezt a fontos kapaszkodót, ami után ahogy ereje engedte újra és újra visszanyúlt, és visszaszerezte.
Lubov ezt a különleges kincset zárta el apránként Lénától a szerelem és a féltés nevében. Lassan azon kapta magát a hónapok múlásávál, hogy sem állása, sem álmai, sem tanulmányai, de még saját pénze sincsen, egy szabad órája a parkban vagy lehetősége, hogy telefonon elérje az otthon hagyott egyre aggódóbb barátait. Nem volt mása csak Lubov bankkártyája, Lubov családjának szorító ölelése és mindig figyelő tekintete, és Lubov maga, az ő aranyszívű papa-mása aki olyan önfeláldozóan védelmezte őt, és akinek közelsége mégis egyre kevesebb örömöt jelentett számára.
Aranykalitkában tartott jól meghízlalt nagybögyű madárka lett Lénácskából. Egyre többször mondott nemet, egyre zavaróbbá vált számára, hogy nincsen beleszólása a kettejük életében zajló eseményekbe. Egy tengerentúli másnapra esedékes utazásról véletlenül értesült Ivanaval, Lubov anyjával való közös beszélgetése során, és meglepve konstatálta, hogy neki is szántak egy repülőjegyet, amiről társa nem tartotta fontosnak értesíteni őt, hiszen úgyis megy, úgyis vele megy, ez a dolga, ez a kötelessége, követni az emberét.
Akkor már vagy fél éve üldögélt ebben a dermedt tétlenségben, egyre több hideg öleléssel, keresetlen szóval illették egymást, Lubov is egyre kiábrándultabbá vált, és egyre gyakrabban mérgesedett meg. Az a fajta férfi volt, aki nem emelte fel a hangját, de szavai járásában, szeme bogarának forgásában volt valami ijesztő és eszelős, ahogyan szinte megnyugtató hangon és gyermeki mosollyal az arcán mondta azt, hogy a következő nő, aki összetöri a szívét golyóval a fejében végzi, ő pedig egyszerűen majd belesétál a tengerbe. Hát így kívánta, hogy vége legyen az ő nagy szerelmének.

 

 

Léna mégsem ijedt meg tőle, találkozott ő már félelmesebb fenevaddal is, a bármire kész szörnyetegről mindent tudott , hiszen az szülte őt. Inkább csak menni készült, elhagyni szegény Lubovot, aki akkor alkotói válságtól szenvedett, és naphosszat a szép, feketéskék selyem pizsamályában járt kelt a lakásban, szívta egymás után a philip morrisokat, vagy vendégségbe ment, ahová annak rendje és módja szerint vitte magával az ő Lénáját is, olykor kora délutántól hajnal kettőig ültek a füstködös, húsz fős társaságokban, mindenki ette az ínycsiklandó balkáni salátákat, krémeket, a keleti fűszerezésű sülteket, és közben fogyott egy kis bor is mértékkel, szólt hangosan a cigányzene, és pöfékelték a cigarettákat egymás után, megállíthatatlanul.
Léna alig beszélte a nyelvet, így csak ült és figyelte a viselkedésüket, néha irigyelte a jókedvüket, és álmodozott, arról álmodozott , hogy Lubov egyszer csak észreveszi, ránéz, és kivezeti a szobából, elmennek sétálni, vagy moziba, egy finom fagyit elnyalni, vagy a sarki cukrászdába egy mogyorótortát befalni közösen és beszélgetnek, egymás szemébe néznek, jelen vannak a másik életében. Azon töprengett, vajon Lubov miért fél ennyire kettesben maradni vele, mitől fél ennyire, miért nem elég az ő kettejük egysége, van e egyáltalán ebben az olyan szépen kezdődő történetben bármilyen egység is, vagy csak illúzió volt-e a találkozás és az elvárások, amelyeknek egyikük sem felelt meg. Sokszor undorodott attól a sok jó embertől, akik között volt, és akik mit sem tehettek Lubov követelő és elnyomó viselkedéséről. Ahogy ült a különböző étkezők és konyhák cigarettafüstös unott csendjében, vagy–hangulattól függően- idegen morajában úgy képzelte, hogy gázmaszk van az arcán, az a régi katonai féle. Így próbált gondolatban menedéket találni tüdejének és egyre zavarosabb lelkének mérgezése ellen.

Lubov 2.

A jéghideg téli reggelen nem szólt a vekker, nem volt miért korán kelni. Lubov szörnyű alkotói válságtól szenvedett, szinte egész nap a sötétkék selyempizsamájában téblábolt a lakásban. Léna mint mindig, azon a napon is későn ébredt, valamikor tizenegy óra körül, hófehéren és zaklatottan egy újabb rémálom után. Ezek az álmok régóta jól ismert, hívatlan vendégéi voltak az éjszakáinak, akik mindenféle kérdezés nélkül törtek be tudatalattija ajtaján, hogy újra és újra tünetként emlékeztessék a meg nem oldott, mélyen elnyomott rég múlt traumáira. Szinte mindig ugyanazokat a képeket látta más-más díszlet mögött, ugyanazok az érzések és félelmek köszöntek vissza ezekben a soha véget nem érőnek tűnő éjszakákban.

A mamát látja részegen és rövidre nyirbált hajjal, tekintetében a gonoszság meg eszelősség különös, vérfagyasztó egyvelege, és ahogy gyilkos szándékkal közeledik felé, eléri és lesúlyt egy súlyos bárddal a szíve közepébe, és üti-veri, csépeli Lénát, aki megdermedve tűri, kiterítve egy kockás abroszon, aztán elkezd üvölteni, hogy most már elég, elég, elég, de hiába a kiáltás, a mama nem ismer se istent se embert, már fröcsög a friss vér Léna szívéből, ami aztán a mama vérévé sűrűsödik, egyre több és egyre erősebben érezhető a fémes szag, már mindent átitat a vörös szín, a mamát, őt is az abroszt, a bárdot, aztán egy fehér lefolyón távozik, sebesen folyik lefelé, tűnik el a semmibe.
Léna hirtelen a Földes Gábor utcában találja magát, éppen nyolc éves, a papa a szokásos módon a nappaliban nézi hangosan a tévét, csörög a telefon, a papa a szokásos módon a hangosan hagyott műsortól nem hallja a készülék jelzését, így Léna sétál oda, hogy belehalózzon a kagylóba. A mama szól vissza, a mama tiszta, édes megmásíthatatlan hangja halóz vissza, Léna pedig üvölt, sikít, papa papa papa, hiszen a mama halott, halott, teljes a káosz, ahogy a mama egyre kedvesebben szólongatja, a tévé zaja egyre hangosabb, a papa nem hallja Léna kétségbeesett kiáltását, a mama csak halóz a vonal végén, csúszik össze a kép, ahogy Léna lassan kinyitja a szemét ismét a valóságban van, valahol a Balkánon a jéghideg havas téli tájban, egy meleg szoba dunyhájába burkolózva.

Potyogtak a könnyei, a telefonért nyújt, mert elmondhatatlanul hiányzott neki a papa megnyugtató, dörmögő hangja, hiába feküdt mellette Lubov, semmit sem érthetett mindabból amit ő az éjszaka látott és érzett, csak a papa senki de senki más. A vonal végén riadtan kérdezte meg, hogy mi a baj kisleányom, és Léna akkor már a zaklatottságtól szinte hörögve mesélte el, hogy megint vele álmodott, a papa meg csak vigasztalta, hogy jaj kisleányom, most már el kell felejteni, most már túl kell lépni, nem szabad kisleányom így szenvedni, drága szép kisleányom. Minden szava, hangjának minden tónusa gyógyír volt Léna vérző szívére, lassan megnyugodott, szinte meditatív állapotba került a papa elmondott mantráitól. Amikor letették a telefont, jó volt érezni, hogy ő még él, és azt kívánta bár élne még ezer évig, hogy soha ne kelljen egyedül maradnia.

Akkor még nem tudta, hogy neve is van annak az állapotnak, amibe olyan sokszor belecsúszik. Hogy egy szép, hosszú és tudományos terminus mögött bújnak meg az álmok, a nyughatatlanság, és egy sor olyan minta amit tudatalattija újra és újra játszik egy olyan öreg beakadt lemezként, amin régi klasszikusok szólnak. Az ismeretlen ismerős poszttraumás stressz szindróma akkor még önmagát meg nem nevezve volt jelen Léna mindennapjaiban kényelmesen helyet foglalva, mint egy befolyásos nagydarab kövér és kellemetlen ember a nappali legkényelmesebb foteljében.

 

Lubov

Kétezer-tizenkettő volt. Egy magyarországi zenekar valahol egy francia kisváros helyi fesztiválján mulattatta a bortól és kiváló muzsikától megvadult közönséget. Léna a hangpultnál figyelt, nézte, hogy rendben alakul-e az extatikus hangulatú koncert. Későre járt akkor, Budapesten tomboló hőség lehetett, de ott hűvös volt, a levegő elmúlás hangulatú volt, készült a vidék az ősz érkezésére.
A nem várt hideg idő miatt, egy farmer rövidnadrágban és egy csíkos matrózpólóban vacogott, így a backstageben talált pokrócot csavarta maga köré, azzal jól bebugyolálta testét. Ez volt a toulousi kosztüme. Ebben a feszült figyelemben és didergő odaadásban lépett mellé Lubov. Hátul a VIP részben már találkozott tekintetük egy röpke pillanatra, de Léna számára nem bírt semmilyen jelentőséggel. Ahogy megjelent mellette, most jobban szemügyre vette. Cigarettázott, hanyagul és elegánsan szívta a philip morrist, és Léna számára ebben volt valami végtelenül karizmatikus és ismerős. Magas, jókora termetű, jó húsban lévő férfiember volt, kopasz kerek fején barna szemei zsiványan vizslatták Lénácskát.
Sokáig csak álltak úgy egymás mellett, Lubov minden pillanatban a megfelelő alkalmat kereste Léna megszólítására. Végül úgy kezdte, hogy elismerően biccentett egy nagyot a színpadon zajló produkció felé, és szóban is méltatta a zenekart, kérdezett felőlük ezt-azt miközben magabiztosan szívta a cigarettákat egymás után. Mozdulatai arról árulkodtak, hogy már egészen fiatal kora óta szerelmes a pöfékelésbe, ahogyan jó mélyeket szívott bele a philip morrisokba, aztán meg amilyen hanyagul, mégis szinte szeretettel dobta el őket, az maga volt Léna számára a tökély, a zsigereiben érezte az ilyen típusú férfi karakterét, a papa féléét.
Beszélgetésük vége felé jött rá, hogy valójában akivel szót vált nem más mint a híres virtuóz, a nagynevű zongoraművész Mr. Lubov. Zavarba is esett egy pillanatra, hogy mégis miért állt mellette olyan rendíthetetlenül ez a férfi, s arra a következtetésre jutott, hogy talán közös projektbe kezdene a zenekarával. Később, a koncert végeztével elváltak útjaik, de a zenekarok részére kialakított öltöző és büfé részen ismét összefutottak, ahol Lubov sietve a kezébe nyomott két albumot a nevével fémjelezve meg a névjegykártyáját, aztán elrohant, hajnalban már indult is tovább egy repülőgéppel a következő koncerte. Többet Léna erre a férfira nem gondolt, szívében csillapíthatatlanul zakatolt egy másik férfi iránt érzett vágy, s két nap múlva hazafelé is utána sóvárgott, tudta, hogy keresnie kell, remélte, hogy most majd dűlőre jutnak mikor újra találkoznak.
Mire újra Budapestre ért, rövid levél várta a postafiókjában. Legnagyobb meglepettségére Lubov volt a feladója. A levél valahogy úgy szólt, hogy meg szeretnélek ismerni téged, szabad-e megismerni, téged téged téged. Léna egy pillanatig sem érzett ellenállhatatlan vágyat Lubov iránt, de kíváncsisága erősebb volt, és mivel az a másik napokkal hazaérkezése után sem kereste, így hát úgy döntött, hogy válaszol új hódolójának.

Lubov elemi erővel tört be Léna életébe. Minden nap udvarolt, minden nap többet akart megtudni Lénáról, egyre hevesebben kereste, s olyannyira, hogy egy hónap leforgása alatt sikerült elegendően megbolondítania ahhoz, hogy fogadja őt Budapesten.
Mielőtt megérkezett, Párizsban adott nagy sikerű koncertet, ahonnan futárszolgálattal küldött ajándékba egy finom, első osztályú parfümöt Lénának, kézzel írt levelében biztosította hirtelen lángra gyúlt szerelmének igazáról. Léna valamiféle álomban érezte magát, ahol a sikeres, és érett férfi első látásra belészeret, repülőgéppel jön érte és magával viszi egy szebb világba, ahol már nincsen szenvedés, sem kellemetlen meglepetések, ahol biztonságban lehet, és gyökeret verhet végre. Az első Budapesten töltött hét csodálatosan telt. Kiváló éttermekben ebédeltek, taxival járták körbe a várost, sétáltak a budai hegyekben és szerelmesen csókolóztak a villamosmegállóban.

Lubov tapasztalt volt és erős, Léna minden pillanatban nőnek érezte magát a közelében, ő volt a híres ember támasza, a fiatal nő, akit minden bizonnyal valóban elvisz szeretője. Hamarosan mindent felégetett maga mögött a szép ajándékok, dicsérő szavak és az új élet ígéretének mámorító reményében.
Egy hónappal megismerkedésük után egy kora őszi, esős napon buszra szállt, és elindult a Balkán felé. Csupán két bőröndöt vitt magával. Akkoriban a papa már gyengéden haldoklott, de Léna erről nem akart tudomást venni. Legbelül érezte, hogy hamarosan egyedül marad, s ettől a magánytól menekült olyan hevesen balkáni szeretője óvó karjaiba. Lubov sokmindenben hasonlított a papára. Cigány ember volt, idősebb, és zenélt, csakúgy mint a papa egykoron. Ugyanolyan szenvedéllyel szívta a cigarettát és kopasz feje meg bogárszemei hasonlóan csillogtak a fényben. Léna úgy érezte, benne tovább élhet a papa, megőrizheti még hosszú évtizedekig, nem kell elengednie és magára maradva tovább küzdenie, nem kell szembenéznie a felnőtté válással, a közelgő gyásszal vagy a haraggal amit iránta érzett, amiért itt fogja őt hagyni, amiért teljesen magára hagyja az élet kegyetlen terepén.

Így vált belőle Lubov nagy szerelme és múzsája aki új zongoradarab írására ihlette a nagy művészt miközben keresztül–kasul szelték a Balkánt, egy nagy sikerű turné kedvéért. Utazásaik során egy égszínkék turnébuszon zötykölődve Léna azon kezdett töprengeni, vajon jól döntött–e, vajon tényleg amellett az ember mellett-e a helye.
Ahogy egyre távolabb került a papától, a barátaitól, egyre erősebben érezte hiányukat, mintha a lassan elhagyná önmagát útkeresése során. Arra gondolt, talán a szláv lélek, a szláv nyelv, a szláv virtus és a Balkánon mindent körüllengő durva, érdes hangulat az amiért ennyire fél, amiért nem hozták meg számára a feloldozást a Lubovval való közös élet első hetei.
Olyan volt ez, mint a belgárdi vasútállomáson elkortyolt első török kávé, keserű és kiábrándító, szinte azonnal visszaköpte a csészébe és vizet kért helyette. Tisztaságra vágyott, nyelvben, gondolkodásban, s érzelmekben. Minél távolabb került a papától, annál értelmezhetetlenebbé vált minden körülötte.
Útjuk során szomorú kóbor kutyák százaival találkozott tekintete. Ők is feloldozásra, megmentőre vártak, biztonságra, csakúgy mint ő ott Lubov oldalán feszesen és tág pupillákkal a vadregényes tájat figyelve, vagy az ötcsillagos hotelszobák luxusában megfürödve.
Hetekkel később az egyik balkáni ország fővárosában telepedtek le egy rövid időre, ahol Léna megismerkedett szeretője egész családjával. Arról nem szólt a fáma, hogy ők nem ketten, hanem többen élnek majd Lubov otthonában. Egy jókora nagy lakásban úgy tűnt, lesz elég hely mindenki számára.