Léna 2.

Léna még csak tizenhárom éves volt mikor a mama meghozta a döntést, hogy kisétál az életükből, de utána el kellett telnie négy hosszú évnek addig, amíg véglegesen és visszavonhatatlanul eltűnt és befogadta a fagyott januári föld. Azokban az években kezdődtek a végeláthatatlan vízióknak tetsző rémálmok Léna életében.
A mama még élt, de felismerhetetlenné ütött arccal, fürdetlenül kóborolt idegen városokban, akkor már nem feloldozást keresve, nem is menekülésből, csupán a vegytiszta önpusztítás kielégíthetetlen vágya vezérelte. Úgy képzelem, mint valamiféle gombot, amit túl hosszan és túl erősen hagytak nyomva rajta, egészen addig amíg végül a teljes végkimerülés állapotától össze nem rogy majd kileheli utolsó erejét is. Így is történt aztán. Előtte azért még meglátogatta őket.
Tizenöt éves volt Léna, mikor egy kora nyári délután kopogtattak a Földes Gábor utca paneljének nyolcadik emeleti ajtaján. Nem kellett kaputelefonon bejelentkezni, a ház főbejárata nem volt csukva, gyakran romlott el a zár, így szabadon járhattak ki-be a lakói és azok látogatói. Lénáék lakásajtaján ovális, kissé megnyújtott táblán szerepelt két szó, régi időket idéző fekete gyöngybetűvel írva. A papa becsületes neve volt az. Alatta középen a kukucskáló, hogy hívatlan vendég esetén ki lehessen nézni vagy jól szemügyre lehessen venni ki fia borja járkál az emeleten, esetleg meglesni, hogy a szomszédokhoz milyen látogatók és mikor érkeznek és így tovább.
A mama a hívatlan vendég kategóriájába sorolható ebben a történetben, mert senki sem számított az érkezésére, akkor már évek óta nem látták őt, csak néha-néha telefonon hallották a hangját. Amikor kopogtatni kezdett az ajtón, Léna mégis azonnal felismerte, nem tudom miképpen, de a pillanat tört része alatt bizonyos volt benne, hogy visszajött a mamácskája. – Milyen kínos és megalázó, hogy az asszony, aki szülte, nevelte őt, lakást vásárolt majd a nevére íratta, most kénytelen várni, míg valaki beereszti ugyanazon az ajtón, amelyre teljes joggal kerülhetne fel az ő táblája is a nevével fémjelezve. Az egyetlen tábla mégis ami később jutott neki, nehéz márványból készült, földi pályafutásának kezdetét és végét mutatta meg.- Beengedték a mamát, aki ajándékokkal érkezett, egy vastag borítós történelmi lexikonnal a hóna alatt, egy hajvasaló készlettel, és egy rózsaszín pólócskával, talán tizenegy-két éves gyermekekre volt jó, de olyan nagy lelkesedéssel és reménnyel hozta, és annyi mindent elmondott ez a három első pillanatra zavarba ejtő és értelmezhetetlen ajándék arról, hogy milyen anya is volt ő valójában lánya tizenhárom éves koráig.
Léna elsős kora óta kiváló tanuló volt, egészen addig amíg a mama el nem ment. A mama vasfegyelemmel kínozta, hogy ő legyen a legszebben író kisdiák az iskolában, minden szépkiejtés verseny győztese, rajztehetség is legyen és hibátlan nyelvtandolgozatokat írjon. A mama tehát a tanulásban nem ismert kegyelmet, úgy, ahogy a verésben, és az ölelésben sem. A szépség terén sem ismert határokat, Léna nyolc évesen már a város legsikkesebb szoláriumának fénycsövei alatt feküdt hetente 5 percet, és minden nap fél órával korábban kelt, hogy egészen rövidre nyírt haja úgy álljon, pont ugyanolyan legyen mint a leghíresebb tévé bemondóénak. Hogy aprócska, testhez simuló ruhákat vegyen fel, hogy felhívják a figyelmét a szép alakjára, nem lehetett elég korán elkezdeni.
Pedig Léna csak arra vágyott, hogy ugyanolyan lehessen mint a többi vele egykorú kislány, hosszú copfos hajjal meg virágos, bő, térdig érő szoknyácskával, semmi zselé, semmi műviség. És hibázni is akart, rossz jegyet szerezni vagy egy túl nagyra kerekített o betűt leírni, úgy mint a többiek.
A mama elhozta valaha volt nevelési elvének szimbólumait, szemei furcsán forogtak az átadás közben. Érezni lehetett rajta a tömény szesz bűzét, ahogy kipárolgott a pórusaiból, látni lehetett, hogy mennyire igyekszik elrejteni jeleit a teljes őrületnek. Tudta magáról, hogy menthetetlen, hogy túl késő, de most eljött, hogy bocsánatért esedezzen és e három figyelmes ajándékkal visszaszerezze régi helyét a családban.
Nem volt hová mennie máskülönben, akkor már hajléktalan volt évek óta, de fáradni látszott, kiveszett a régi zsiványság, a néhai női vonzerő, nem volt más akkora már, csak egy megbolondult, eszét vesztett, csúnya és visszataszító nő az utcáról, az a fajta, akit messziről elkerülnek az emberek, esetleg néhányan megsajnálják és pénzt dobnak neki, csak tűnjön már el a környékről, ne is lássák többet. Ez volt Léna mamája, ezzé vált az az erős, minden hájjal megkent, gyönyörű arcú nő.
A papa sírt, addigra már ő is belefásult a haragba, a veszteségbe meg az asszonyi szeretet nélküli sivár otthonba, a mackó nadrágban megünnepelt műfás karácsonyokba, a magányba, a régi emlékek felidézésébe csöndes nyugdíjas éveiben. A papa megkegyelmezett. Léna sosem látott irgalmat még előtte az ő erős és mindég büszke apjának a szemében, de akkor ott megtörten és darabokra roppant lélekkel megadta magát a sorsnak, a bolond feleségének, csak hogy mégegyszer megélhesse a boldog család illúziójának apró kis reményét, és hogy vigyázhasson a mamára. Hiszen úgy szerette őt, Léna számára akkor vált világossá, hogy a papa szereti a mamát, hogy a papa végtelenül ragaszkodik az ő beteg, erkölcstelen életű feleségéhez, így is úgy is.
Akkor tanulta meg, hogy klisé ide vagy oda, az örök harag nem létezik, a szeretet felülír mindent, az igaz és megmásíthatatlan emberi kapcsolatok mindent elbírnak, a szív mindent elbír és képes megújulni a másik iránti érzésekben. Mindegy is a múlt, a szívnek nincsen memóriája, az föltétlen befogad és adni vágyakozik, nem tud mást tenni. Nincsen dolga a haraggal vagy a gyűlölettel, az mind a tudatunk műve.
Léna bezárta a szívét ebben a nagy, papa általi megbocsátásban, és ép észérvekkel meggyőzte magát arról, hogy meg fog ő is bolondulni, talán meg is fog halni ha akkor a mama ott marad velük. Tudta, hogy a mamának nem lesz onnan hová mennie, tudta, hogy talán egyszer ezért meg is hal majd, de ő élni akart, dolgozott benne az ösztön, meg a félelem, mert a mama menthetetlen volt, semmi sem változott volna meg, a boldog család illúzióját magában porrá égette és nemet mondott,nem nem és nem. A papa pedig még a mamánál is jobban szerette az ő szeme fényét, így sem aznap, sem azután soha többé nem aludt ott a mama a Földes Gábor utcában.
Sírtak az elválásnál, a mama meg a papa, úgy zokogtak mind a ketten, talán érezték, hogy soha többé nem fogják látni egymást.
Csak Léna üldögélt a konyhai stokedlin kifejezéstelen arccal, megfagyva. A mama távozásakor gépiesen csukta be maguk mögött az ajtót. Így hozta meg élete egyik legnehezebb döntését a saját maga javára, a mama örök vesztére.

Advertisements

Léna

Kiutat keresett. Hosszú évek óta. Először csak a mama által okozott borzalmas emlékképektől szeretett volna megszabadulni, vágyott arra, hogy a megszokottá vált rémálmok nélkül tudja álomra hajtani a fejét egy napon, aztán meg, hogy megértse a benne élő szomorúság okát, hiszen olyan sokáig titkolta maga elől is, hogy gyönge. Hite szerint erős, kőszívű leány volt, aki mindenkin könnyedén átgázolt, aki nem ismert lehetetlent. A húszas évei elejére már mindent megélt, amit a szörnyűségekről, a megalázottságról vagy a magányról meg lehetett tapasztalni. Tudta mi a társtalanság, az övé volt a sehová sem tartozás érzése, elsajátította a különböző megküzdési stratégiákat is. Tudta, hogyan kell érdekeket érvényesíteni , hogyan kell manipulálni másokat, hazudni is tudott, mesés módon kreált különböző történeteket békávé ellenőrök büntetésétől menekülve, vagy egyetemi tanároknak, ha elfelejtett látogatni egy- egy órát, de szüksége volt a szemeszter végi jegyre.
Tisztában volt a képességeivel, merte használni intuícióit, és igyekezett a legkevésbé mások kárán használni zsiványságát. Sokszor megriasztotta az a ravaszság, ami hozzá tartozott. Nem bántott ő senkit, nem zsákmányolt ki férfiakat, és a barátság volt számára a legfontosabb és legtisztább szentség, amelyre gondosan vigyázott és amely oly sokszor mentette meg a teljes idegösszeomlástól. Páran voltak csupán, azok akik tanúi voltak életének, egészen fiatal korától kezdve, akik fogták, szorosan fogták a kezét és vigyázóan terelgették az úton.
Nem tudom, hogyan is lehetséges, hogy a gyermekekben annyi bölcsesség legyen, annyi figyelem és alázat, mint amennyi ezekben a fiatalokban volt Léna iránt. Együtt nevelték fel, közös erővel. Tetteik feltétel nélküli szeretettel átitatva, és őszinte odaadással. Léna számára ők voltak az igazi család, az ő otthonaik jelentették az otthon melegét. Igyekezett ellesni szüleiktől a mikénteket, jó ember akart lenni, szépen élni, csakúgy mint a többiek, s idővel rájött, hogy a legtöbb természetes feladattal és szereppel sosem találkozott, így elkezdte másolni a közeli családok mintáit.
Egyik barátnője mamájától elleste, hogyan kell odaadó asszonynak lenni, megint másoktól a hétvégi nagytakarítás fontosságáról, vagy az anyai szeretetről, féltésről, gondoskodásról vett példát, de leginkább az őszinteséget tanulta meg, a tiszta szívűséget, a jóra való hajlamot, és hogy nem csak a mama-papa féle út létezik, hanem vannak más mamák és papák is, akik jól csinálják, szelíden élnek és szeretnek. Igyekezett hazavinni ezeket a mintákat az asszonyi lélek melegétől mentes lakásba, s gyógyírként használni a papa szomorúságára.

Sokáig nem tudott másképp a mamára tekinteni, mint félelmes fenevadként. A gonoszság két lábon járó ügyvivője volt számára, aki őt megszülni aztán elpusztítani és büntetni jött a világra. Annyira szerette az őt. A húsa, a vére volt, az övé teljesen és egészen. Ez a folyamatos küzdelem, amellyel együtt élt sokszor teljesen felőrölte, és kiúttalan, állandó harcokkal teli fenyegető bokros erdőnek látta az életét. Szeretett volna megbocsájtani, de fejében az inkább valamiféle elvként létezett, mintsem megfogható és megélhető cselekedetként.
Gondolatban milliószor kényszerítette magát rá, hogy kimondja, látta maga előtt az anyját és ahogy elhagyta száját a feloldozó bűvszó, máris várta az elmaradt megkönnyebbülést. Álmai miatt rettegett a tudattól, hogy a mama valahol a pokol bűzölgő posványában dagonyázik, miközben keservesen sírva és türelmetlenül várakozik az ő felmentésére.
Egy-egy ilyen éjszaka után mindig feltette magának a kérdést, hogy meddig kell még megpróbálni megmentenie, vajon mindig az ő feladata lesz-e a mama terheit vinni , vajon mindig ő lesz-e a felelős érte, még földi életén túli sorsának alakulásáért is?

 

Mama 17.

Tízéves voltam. A nagybácsiék ideiglenes gondozása alatt egy napon az ismeretlen, messzinek tűnő Szegedre utaztunk. A szürke Lancia széles hátsó ülésén unokatestvéreim társaságában néztem a rohanó város cikkcakkjait, néha-néha nyelvet öltve unokahúgommal a mellettünk elsuhanó kocsik utasainak, s vigyorogva integettünk, heves mozdulatokkal mutogattunk, bolondoztunk, kacagtunk, sebesen robogva a család szegedi barátai felé.
Csodálatos két szintes tetőtéri lakás volt, nem hivalkodó, sokkal inkább olyan, ami biztonságot és örömöt ígér. A kapuban Zsolti bácsiék már vártak minket. Mindenükből sugárzott a jómód, a szelíd intelligenciával megélt bőség, érezhető volt a boldogságuk, az elégedettségük, és én sóvárgó szomorúsággal kémleltem az életüket, és titkon nagyon vágytam rá, hogy része legyek én is, hogy nekem is járjon a biztonság, csak úgy mint Zsolti bácsiék hat szép, egészséges gyermekének. Öt lányka és egy nagyobbacska fiúgyerek. Ő volt Pepi, aki a második évét járta a középiskolának.
Egész nap együtt játszottunk, a két család kilenc csodaszép gyermeke. Nevettünk, pörögtünk, forogtunk, és ahogy esteledett rendőrt-gyilkost és mindenféle sötétben könnyen játszható játékot eszeltünk ki. Mindvégig éreztem, hogy én vagyok az utolsó, az egyik családhoz sem teljesen tartozás jogán – mindegyikők pontosan tudta, hogy ki vagyok valójában, már hallottak az alkoholos mamám esetéről, de mégis gyermeki tisztasággal fogadtak maguk közé.
Az esti játékokat a rangidős Pepi vezényelte végig, a tejszőke kamasz gyerek. Vakítóan fehér bőrű, izgága siheder volt, madulavágású, borsózöld szemei zsiványul figyeltek egész nap. A koromsötét szobában mindenki izgatottan és kooridnálatlanul kereste a gyilkost, de ő, Pepi, kamaszos lázadásában, a feltörő fűtött szexualitást vissza nem tartva ragadott magához, hogy mohón megtapogasson, aztán villanykapcsolás előtt pár pillanattal hanyagul eltolt magától, s mint ha mi sem történt volna játszotta a hoppmester szerepét a következő villanyojtásig. Ravasz kő szemei sarkából, azonban nézett, figyelt, én pedig halálra rémülten álldogáltam az ágy szélén, s az órára pillantva konstatáltam, hogy most már indulni kéne-haza.
A lenti étkezőből hangos nevetés hallatszott fel, a szülők is jól érezték magukat s később a nagybácsiék engedve a vendéglátók unszolásának, úgy döntöttek, hogy azon az éjszakán már nem ülünk autóba, hanem reggelig inkább a szegedi lakás biztonságot és örömet adó melegében pihenünk meg. Hogy hogy nem, mikor a gyermekek elosztására került a sor úgy alakult, hogy a mindig mélyen alvó unokabátyámmal, a három éves ikerlányokkal és Pepivel kerültem egy szobába. A földön, egy kényelmes matracon feküdtem hassal, hallgattam unokatestvérem és a kislányok egyenletes szuszogását, ő pedig tűzforró testtel, lüktető halántékkal várt némán.
Koromsötét volt, még hallottam a bortól egyre oldottabb hangulatú beszélgetések egy-egy szófoszlányát az étkezőből, aztán éreztem a hosszú remegő ujjak bizonytalan játékát a combjaimon. Pepi közben kérdezett, én elcsukló hangon válaszoltam, egyre bizonytalanabbul. Az a fehér kisalsó volt rajtam, amit a mama varratott, mert nekem külön varrónőm is volt, holmiféle gyerekbugyikat nem aggathattam magamra, mind kézzel készített, hófehér, csipkés költemény, most közülük egy védte ártatlanságom. Tudtam, hogy nincsen menekvés, és tudta ezt az elkényeztetett Pepi is. Egy fattyú voltam, és erre minden pillanatban emlékeztetett, szavak nélkül de emlékeztetett rá, hogy nem vagyok teljes jogú tagja a szép tiszta, nagy lakásban lévő egyetlen családnak sem. Alkoholos mamával meg rendezetlen mindennapokkal, otthontalanul ki hinné el nekem, hogy az iskolában és a szakkörökön is mindig példás Pepi, Zsolti bácsiék büszkesége ilyet tenne. Ki ne hinné, hogy én, a darabokra tört szívű cigány kislányka csak így kívánom magamra felhívni a figyelmet. Ki ne hinné el. Nagyon fájt. Fattyúnak éreztem magam, akivel végtére is bármi megeshetett. Fájt. Nagyon fájt.

Egy-két évvel ezelőtt a hetes buszon üldögéltem, fülemben valami mai zene szólt amikor felszállt, és pontosan velem szembe leült egy hirtelenszőke, húszas évei végén járó, jóképű férfi. Magas, szikár gyerek volt, így emlékszem rá. Tetőtől talpig végig mértem, volt valami ismerős a mozdulataiban, hangjának tónusában, ahogy gyengéden a szép, barna barátnője felé fordult és nevén szólította.
Ő volt az, megismertem arról az éles, zsivány tekintetről. Ahogy egymásra néztünk, szemeink világa találkozott, két külön és idegen világ, keresztezve egymást egy rég múlt gyermekkori közösen eltöltött szegedi napban, egy sötét éjszakában, amiről soha semmilyen körülmények között nem esett aztán szó, meg nem történtté nyilvánította különböző társadalmi státuszunk.
Ott ült velem szemben, szeretettel átkarolta azt a szép idegen lányt, egy pillanatra zavartan rám nézett, aztán gyorsan meggyőzte magát arról, hogy sosem látott előtte, hogy nem vagyok ismerős számára.
Pedig ha tudná, hogy minden egyes, férfiakkal eltöltött meghitt pillanatban ott volt az ágyam szélén, fogta a kezemet szorosan, izgágán simogatta combjaimat, szinte alig hallhatóan suttogta a fülembe, hogy jó lesz, vagy kérdezte meg, hogy miért nem akarom. Ott volt az első szerelemnél, ott volt futó kalandok fülledt éjszakáiban, de még a hitvesi ágynál is, ő, aki most idegenül nézett rám egy budapestiként a milliónyi közül.