Álmok 2.

Álmok 2.

Hiába sírok azonban, hiába toporzékolok, a fel nem dolgozott gyász, a traumám nem ismeri az ész érveket így a következő nap tovább álmodom. Azt, hogy kiönt az ablakunk alatt habosan hullámzó végeláthatatlan óceán, eléri az épület alját, aztán egyre nagyobb erővel és egyre magasabbra nyújtózva belöki magát a második emeletre, tör befelé a rengeteg víz, már az egész lakás egy óriás akváriumra emlékeztet.
Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy most el fogom veszíteni a férjemet, hogy menekülni kell, de előtte meg kell találnom őt a lakásban, meg kell fognom a kezét és soha el nem engedni azt.
A következő pillanatban már a győri Földes Gábor utca paneljének nyolcadik emeletéről nézem a megállíthatatlanul özönlő víztömeget, lerohanok a lépcsőházon keresztül az utcára, a férjem ott vár már, és ész nélkül elkezdünk futni arrafelé, ahová talán nem követ minket a víz. Fogom a kezét, arra kérem, hogy ne engedje el, kiabálom neki, hogy nem veszíthetlek el, úgy mint őket, érzem az egész testemet beborító rettegést és pánikot, ahogy átveszik az uralmat a belső szerveim, az agyam, a mozgásom felett, és remegésre késztetnek, zakatol mindenem, hallom a csontjaim zörgését, miközben erősen szorítom a férjem szép, erős kezét és rohanunk, rohanunk.
Elér a víz, beterít minket, maga alá gyűr egy óriási hullám, nekem az életem nem számít, csak arra tudok gondolni, hogy most elveszítettem őt is, a magány megsemmisítő csapást mért rám megint, sírok az óceán habjai alatt, a könnyeim összemosódnak a tengerrel, eggyé válok vele, a végtelen egyedülléttel, zokogok, zakatolok, zörögnek a csontok, a vízbe kiáltom a mama, a papa, a férjem nevét, de nincsen válasz. Hirtelen felébredek.
A társam nem érti, miért nem szólok hozzá egy szót sem. Rohanok a fürdőszobába, hogy kimossam az álmot a szemeimből, közben erős szorítást érzek a gyomrom felső negyedében, lüktet a halántékom, a torkomban gombóc. Hányingerem van. Nem akarok bokákolni, jól akarok lenni, megölelni a mosolygós szemű férjem és egy egészséges jó reggelt kívánni, de nem tudok visszatérni a valóságba, hiába van nyitva a szemem.
Itt van velem Salvadorban a mamám halálának a napja, a papám utolsó órái, a férjem álombeli elveszítése. Megelevenedik minden érzés, az álom kilökte magát a valóságba, a fel nem dolgozott gyászt, a veszteség traumáját. Haragszom magamra, a helyzetre, hogy nincsen hatalmam az alvó Léna felett, haragszom a mamára, a papára, az óceánra is, arra, hogy nem tudok sírni, mikor lesz már jobb.
Lassan kimegyek a fürdőszobából, odabújok a férjemhez és elmesélem amit álmodtam. Hogy elveszítettelek. Magához húz, megsimogatja a hátam, megölel. Az érintéstől kezdek visszaérkezni a jelenbe. Minden rendben mondja el újra és újra. Biztonságban vagyok. Később a Lianától tanult módszert alkalmazom, tolom bele magam a jelenbe, a nap folyamán egyre többször próbálok ráérezni, hogy milyen is, mikor a testem és az elmém az itt és mostban van. Kondícionálom az idegrendszerem az egészséges működésre. Hát ilyen a PTSD egyik tünete.instagramcapture_9043eac3-bfe4-434a-ba11-aa24f7be2396

Álmok 1.

Van egy álmom. Azt álmodom, hogy a papám haldoklik, hogy ugyanolyan gyönge mint amilyen az utolsó hónapokban a kórházban volt, és én tehetetlenül nézem, ahogy elmúlik. Néha a mama is feltűnik ezekben az álmokban, úgy, ahogy pár napja is.
A Földes Gábor utcában, a szobámba lépve a mama köszöntött, aki ezúttal szép volt és józan, és ahogy betessékelt az ajtón, együttérzően figyelmeztetett, hogy a papa meg fog halni. Ott állt a szoba egyik sarkában, a régi rozsdabarna kihúzható kanapé mellett ő, alig volt benne erő, szürke beesett arcán mosolyra húzódott a szája széle, mikor észrevett. Odamentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Azt mondtam, indulnom kell, csak elköszönni jöttem, de hiába volt minden szó, nem tudtam engedni a szorításból, folytak a könnyeim, sírtam, úgy sírtam, vigasztalhatatlanul sírtam. A mama szinte észrevétlenül surrant ki az ajtón,  és én a következő pillanatban kinyitottam a szemem Salvadorban kétezer tizenhat október tizedikén.
Sokszor olyan nehéz megérkezni egyik világból a másikba. A testem ritmusa  az álombéli jelenetben maradt, erősen ziháltam a nagy franciaágyon, a sírást a szomorúságot , a kétségbeesettséget áthoztam magammal a jelenbe, és ezen a szép trópusi nyári reggelen ismét találkoztam a mélyen alvó fájdalmammal. Az igazság az, hogy a papa halála pontosan úgy zajlott, mint ahogy azt a vele kapcsolatos álmaimban újraélem. Tudtam, hogy el fog menni. Szegény, gyönge volt, mint a szúnyog,  szinte csont és bőr, a napok múlásával, lassan és egyenletesen  múlt el, nem volt semmi meglepő ebben a folyamatban, ő maga is tisztában volt vele, hogy soha sem jön ki a kórházból, hogy ott fogja hamarosan érni a vég. Nem volt benne egy csöpp küzdési iránti vágy sem, többé nem volt kedve megmenekülni vagy túlélni, teste és a lelke teljesen elfáradt és megadta magát a kimerülésnek. Én pedig végignéztem.
Kénytelen voltam elfogadni a döntését és  fejet hajtani az élet ritmusa felett. Talán életemben akkor voltam először igazán alázatos, ott a kórházi ágy lábánál a papám fonnyadt kezét szorongatva nem volt hová nagyhangúnak, rebellisnek vagy dühösnek lenni. Tettem a dolgom, mellette voltam csöndben és teljes döbbenetben, hogy ilyen is tud lenni az élet, hogy az elmúlásban nincs harc, nincs hangoskodás, nincsenek meglepetések sem, egyszerűen történik, engem pedig az apám ágyának lábához köt és arra kényszerít, hogy a tanúja legyek. Kétségbeesésnek helye akkor és ott nem volt, csinálni kellett, kísérni a papát a halál ajtajáig.Ez a fagyott döbbenet és minden, amit akkor ott azokban az időkben nem élhettem meg az ő eltávozásával teret nyertek és megmutatják az összes bennmaradt érzést, a fel nem dolgozott stresszt ami az elveszítésével járt.
Nem tudom mikor lesz jobb. Egy-egy ilyen éjszaka után reggelente azért sírok, mert annyira erős a hiánya, vagy dühömben sírok, hogy miért nem tudom még mindig feldolgozni azt, ami az élet rendje. Elment. Nyolcvan évesen.