Drága Budapest,

Régen találkoztunk már, valamikor a múlt évben. Egy szenvedélyes, rövid futókaland volt a miénk, és milyen édes, milyen mámorító, tele nosztalgiával, tele önfeledtséggel és örömmel. Olyan kimondhatatlanul jó volt újra érezni téged, a soha szűnni nem akaró vibrálásod, a nyers természeted, ahogy szorosan magadhoz húztál és visszafogadtál engem.
Köszönöm neked drága Budapest, hogy föltétel nélküli szeretettel öleltél, hogy nem volt benned harag vagy neheztelés, amiért annyi évnyi heves együttlét után egyszer csak faképnél hagytalak, és maradtál ugyanaz, akire emlékeztem: bohém és gátlástalan, de a fontos pillanatokban tökéletes biztonságot nyújtó erős bástya. Pedig féltem tőle, az első találkozásunktól, féltem, hogy majd túl érzelmesre sikerül, vagy hogy elhidegültünk, hogy annyira átmosták a zsigereimet az Atlanti óceán habjai, hogy már nem tudok kapcsolódni hozzád, vagy hogy majd te nem tudsz kapcsolódni a személyiségem megújult részeihez, és végül is kénytelenek leszünk eltölteni három kínos hetet egymás mellett, szeretetet mímelve, titkon arra várva, hogy a találkozásunknak legyen már vége.
De semmi nem változott. Ugyanúgy szerettelek a tavalyi találkozásunkkor, és emlékszem, mikor a Normafa felé fogaskerekűztem, lehuppantál mellém a kényelmes ülések egyikére, végigsimítottál az arcomon, és egy érzelmes és tisztán érthető monológban megkértél, hogy jöjjek vissza. Azt mondtad, hogy hiányzom, hogy hozzád tartozom, hogy kevesebb nélkülem a levegőd, egészen mint valami buta amerikai csip-csup szerelmes drámában. De ez a te budai oldalad, a színpadias a magasztos, és végtére is te voltál aki engem is rászoktatott a drámára. Igazi tragikát neveltél belőlem. Szóval hallgattam a mondandód, és emlékszel, hogy sírtam közben, emelve érzelmes pillanatunk hangulatát, Budapest meg Léna, úrilány meg úrifiú a hegyek lábánál csendben bőgnek a fogason, micsoda szerelem, micsoda jelenet.
Pár nap múlva már a százszínű, illatokkal meg hangokkal teli, lüktető Salvadorban csücsültem egy pohár helyi citromos nádpálinkával a mólón, néztem, ahogy a nagy teherszállító hajók kikötnek, vagy éppen útnak indulnak hazánk, a túlnevelt Európa felé. Rád gondoltam, meg a mi három hetünkre, még olyan erősen a pórusaimban bizsergett a félbehagyott afférunk, hogy képtelen voltam elfogadni a második otthonom üdvözlését. És azt hiszem úgy maradtam.
Ideje, hogy bevalljam mindkettőnknek, hogy annyira szeretlek téged, hogy képtelen voltam mindmáig belesimulni egy másik viszonyba (egy másik várossal, egy másik kontinenssel), mert mindig- mindig csak rád gondolok szép Budapestem, a lüktetésedre, a vicceidre, az illatodra, a bűneidre, a hangulatváltozásaid követhetetlenségére. Rád, úgy ahogy vagy, és benned magamra, a titkainkra, a hajadon Lénára, a félkész felnőtt fiatal nőre, a harcaimra és azok hozadékaira, a veszteségekre és győzelmekre, az arcokra, amelyek általad vésődtek a memóriámba, a szerelmekre, hajnalba nyúló mulatságokra, egyszóval mindenre amitől kinyíltam, és vidéki kislányból önmagammá lettem.
Ideje tudatnom veled, hogy visszamegyek. Hogy egyelőre nem tudok nélküled élni – remélem értékeled a nagyívű, klisés vallomásom, – hogy szükségem van rád és a megtartó erődre. Szeretném, ha tudnád, hogy nyáron újra látjuk egymást, és ezúttal nem röpke három hétre, de hosszú időre. Elmondtam a férjemnek is, és csak hogy érezd milyen kiváltságos helyzetben vagy, támogat engem. Ez az egyedül románc, amelyet engedélyez, én pedig ezzel az eggyel boldog és elégedett vagyok, remélem majd emlékszel erre és jól bánsz vele mikor velem jön, mert minden irántad érzett érzelmem ellenére mégis csak ő van az első helyen az életemben. Köszönöm, hogy biztos lehetek abban, hogy maradsz ugyanaz aki voltál, hogy erős bástyaként vársz vissza, olyan jó tudni, nem is tudod elképzelni micsoda biztonságot nyújtasz ezzel. Talán azért is gondoltam rád annyit és úgy, mert attól féltem, hogy mi lesz velem ha mégsem szeretsz eléggé, ha elfelejtesz, ha a magadban hordozott arcok, nevek, utcák és épületek számára a messzeségbe vész a nevem és a létezésem, ha már nem lesz fontos, hogy én hozzád tartozom, ha megbocsáthatatlanná válik az atlanti óceán partján megkezdett románcom, és az elfeledettség súlyos árát kell megfizetnem érte.
Köszönöm, hogy visszavársz mindenestül és mindenkivel. Másfél hosszú év után értettem meg, hiába mondtad pedig, mindezidáig szorongtam a hiányod és a gyötrő bizonytalanság miatt. Most van itt az ideje, hogy megengedjem Salvadornak, ennek a merőben más vérmérsékletű szeretőnek, hogy igazán magához öleljen és szeressen, amíg haza nem megyek hozzád. Várj rám Budapest, egy forró nyári napon érkezem, hogy a karodba vessem magam és hogy ölelhess és öleljelek.

Trópusi gyermekkor

Nyár van őrjítő hőség, mindig izzadok, mindegy mennyit és mikor zuhanyzom, hajnalban, délelőtt délután kétszer és lefekvés előtt, mindig a bőrömön van a trópusi meleg nyoma. Az izzadságcseppek, mintha gyorsan eltüntethető tetoválások lennének, a forróság beleégett a pórusainkba, nekünk salvadori népségnek.
Nyugodtan sorolhatom magam közéjük a fehér bőröm meg a tízezer kilométerre kapaszkodó erős gyökereim ellenére is, mert itt én azt hiszem, hogy újra megszülettem, és felnövőben vagyok. Valahogy akkor gondolok erre, mikor indulás előtt idegesen próbálom befonni a soha ki nem fésült hajamat, de egyre rendezetlenebb lófarkat kötök, a hajam hiába frissen mosott, valahogy olajosnak érzem és rendkívül türelmetlen vagyok a vékonyszálú hosszú hullámaimmal. Egyébként is, ahogy a mama mindig mondta belém egy csepp szépérzék annyi nem szorult, és milyen igaza volt, nem ismerem a fonat arányait, a fésűt sem igazán.
Megadnám magam és az el nem készült frizurámat is, hogy induljunk már, mikor Rita finoman mögém lép, és szemével kérdően rábök a szekrényen fekvő nagy fekete fésűre. Én olyan de olyan zavarban vagyok, utoljára a legkedvesebb barátnőm ápolta a hajam, középiskolások voltunk emlékszem, és a derékig érő zabolázatlan barna fürtjeimet időről időre a kezébe vette, hogy kibogozza a rendszerint a tarkómnál kezdődő megbújó csomókat. Úgy fájt, de mindig türelmesen álltam a húzást, a tépést, a rendszerezést, olyan hálás voltam a gondoskodásért. Na nem mintha ápolatlan lettem volna, mert senki nem láthatott a fürtjeim közé igazán, csak a barátnőm meg én. Senki nem tanított meg az ilyen lányos ügyekre, a mama rég elment, a papa egy kopasz öregúr volt már akkor is mikor én megszülettem, nem volt struktúra, nem volt semmi igazán ami keretet adott volna az egyszerű hétköznapoknak.
Nőttem vadan, a saját belátásom és szabályaim szerint, és ennek a felnövésnek nem volt része a részletekre való figyelés. Rábólintok zavartan Rita felajánlására, félénken elkezdi kisimítani a nedves hajam, érzem, hogy szokatlan neki a fürtjeim érintése, a magáé meg a lányaié vastag, erős, szinte mint a drót, másféle eljárást is igényel ébenfekete hajkoronájuk rendben tartása. Fésül. Nem fáj, zavaromban mégis grimaszolok, látványosan szenvedek, becsukom a szemem, fel-fel szisszenek. A nappaliban senki sem érti a drámázásom okát.
Rita szépen lassan elkezdi három részre választani a hajam. Finoman fogja a kezében a szépre simított loknikat, és kezdi egymásra pakolni őket, egyre szorosabban. Csukva tartom a szemem, csak egy-egy pillanatra nyitom ki, mert előttünk egy tükör, és látni akarom őt és azt, ahogy gondoskodik rólam. Huszonhét éves vagyok, már olyan régen elfelejtettem, milyen az anyai szeretet, mégis ebben a pár perces rutin fonásban ott van Rita minden odaadása. Megelevenedik bennem a rég magam mögött hagyott kis Léna, a masnis-copfos négy éves, megelevenedik a mama érintése. Régvolt szeretetének emléke van velünk a szép, fényes nagyszobában. Annyi ilyen pillanatot kapok tőle, az én anyósomtól, pedig azzal az elhatározással érkeztem ebbe a családba, hogy semmi áron nem engedem közel magamhoz őket, hogy ne sérülhessek, hogy nekem csak a férjem, és senki más, hogy a szívem helyén kő vanehhez tartsd magad Léna. Közben valami egészen más történt, nem tudom hogyan, pedig én annyira próbáltam vigyázni a határokra, de elvesztettem a kontrollt a szeretet felett. Hétvégenként lekvárt főzünk, pulykát töltünk magyar módra, megtanultunk együtt rétest nyújtani, és vannak olyan késő délutánok, amikor azon kapom magam, hogy arra kérem a férjem, menjünk át uzsonnára a szülői házba, hogy ott ülhessek a gőzölgő bahiai kávé fölött és beszélgessek Ritával, játsszak a sógornőimmel, hogy beszívjam a pórusaimba az otthon és a család hangulatát, ami már az enyém is, aminek a részévé szelídültem.
Micsoda trópusi gyermekkor, magamra sem ismerek. Hol vannak a hétvégi hajnalig tartó mulatságok, hol van a száz fokon égő nagy kozmopolita élet, a káosz, a hetedik kerületi csöndes késő délutáni magány. Mind ott hagytam az én szerelmetes Budapestemen. Itt a világ végén utólag ajándékba kapom a gyermekkort, a játékot a nevetést, azt, hogy gondoskodnak rólam. Olvadozom a trópusi hőségben, olvadoznak a jeges, hűs elképzeléseim a zord életről és világról is. Rita szeretetnyelve az ajándékozás. Nem ismeri a majomszeretetet, az ölelgetést, a míves szépszavakat, csak adni tud, könyvet, ruhákat, utazást, ez az egy módja, hogy tudassa velünk, a családdal, hogy fontosak vagyunk. A múlt héten volt, hogy először beszélt az én szép, szeplős nővéremmel. Mind a ketten érett asszonyok, mégis, mind a ketten egy kicsit zavarban voltak a videóbeszélgetés kezdetekor. Hétvége volt, tehát főztünk, az egyik gázon a szilvalekvár rotyogott, a másikon a bab,a sütőben szépen barnult a korianderes csirke és Rita mind végigmutatta Zsófiának, végtelenül büszkén és vidáman.
A két nő csak mosolygott a kamerán keresztül egymásra, én voltam a kommunikációs kapocs, mert nincs egy közös nyelv, amelyet mindketten beszélnének.
Sosem láttam a nővéremet kicsit is tétovának, de akkor szinte kisgyermekekre jellemző sutasággal kezdte olvasni az előre megírt üzenetét, és kért meg, hogy szóról szóra fordítsam. Egy egyszerű köszönet volt, amiért vigyáznak rám itt, tőle értelmezhetetlen messzeségben. Mégis, elsírta magát a felolvasás közben. Tudom, hogy a papára gondolt, és a neki tett ígéretére, hogy ha már nem lesz, majd ő védelmez, a kínzó tehetetlenségre, hogy nem tudja tartani, mióta felültem a repülőgépre és világgá mentem.
Rita persze ebből nem értett sokat, csak azt mondogatta kedvesen, hogy itt jó helyen vagyok, nyugtatta, hogy ne aggódjon, biztonságban tudhat náluk. Még váltottak pár jelentéktelen szót, aztán már csak én folytattam a beszélgetést, amikor egyszercsak odalépett hozzám Rita és most ő kérte, hogy szóról szóra fordítsam a mondandóját.

Amikor a fiam külföldre költözött, – itt szünetet tartott, és várta, hogy mondjam a nővéremnek-arra kértem a Jó Istent. Hogy csak jó emberekkel találkozzon. Az Isten azonban. Túllépte az elvárásaimat. Nem csak, hogy jó emberekkel találkozott az én fiam. De haza hozta a negyedik gyermekem. A harmadik lányomat. 

Ezzel sarkon fordult, és visszament a konyhába folytatni a főzést. Zsófia egy pillanatra csendben volt, mintha elgondolkozott volna Rita súlyos mondatain. Én csak most, napokkal később értettem meg amit beszélt, hiába tudtam a szavakat tökéletesen lefordítani, az üzenet a képzelt jégpáncél burkolatú szívemet finoman olvasztotta fel. Azt hiszem, nincs hová bújni a szeretet elől.
Huszonhét éves vagyok. Ismét gyermek. Biztonságos keretek között szívom be magamba a jóságot, a szelídséget a föltétlen odaadást, és tanulom, hogyan kell mindezt viszonozni. Még mielőtt kiviharzott volna a konyhába, Rita finom, csokoládébarna keze végigsimított a vállamon gondoskodóan. Minden rendben van. Megérkeztem. 

 

Bahia, te időtlen

Hétvége van. Azon belül is pontosan szombat, amikor kicsit tovább aludhatnánk végre reggel hat húsznál, ha Malu, a Budapestről magammal hozott macskám nem ébresztene óramű pontossággal minden nap. Nem ismer kegyelmet, könyörtelenül és minden cicás édes kis dorombolást mellőzve arcon csap, nyávog, ritmusosan elhúzza a hálószobában található gardróbszekrény tolóajtaját. Hiába, hat harminc már a reggeli ideje, márpedig ő soha semmilyen körülmények között nem eszik egyedül, látnia kell, hogy legalább az egyik gazdája asztalhoz ül és fogyaszt. Tehát erre fel a mindenkori hajnali ébresztés. Felébredünk tehát reggelizünk a macskával, és mire a telefonom kijelzőjére pillantok a hat húszból tíz óra öt lett. Nem tudom megmagyarázni hogyan és egyáltalán hová tűnt ez a négy órás időintervallum.
Na jó, kicsit számítógépeztem, elmosogattam, ő valami hetek óta szerelésre váró háztartási gépet bütykölt a nappaliban. Akárhogy is számolom, nem tölthettünk el több mint két órát ezekkel az elfoglaltságokkal, de mindegy is mert Bahiában az idő fogalma teljesen de teljesen mást jelent, mint odahaza. Makacsul áll és repül a maga kénye kedve szerint, én pedig már egészen jól megtanultam alkalmazkodni hozzá. Tíz óra öt percnél járunk, most már el kell készülni, szükséges ehhez egy-egy zuhanyzás, mert a hajnali hathúszasra a harmincöt fokos forróságban a test már nem emlékszik.
A ruha kiválasztására, vasalásra, nekem sminkelésre, maximum harminc perc elég mindennel együtt, tekintve , hogy két fürdőszoba áll a rendelkezésünkre. Mégis, tizenegy tizenötöt mutat a falióra, mikor a bejárati ajtót kissé türelmetlenül támasztó férjem arra vár, hogy végre megtaláljam a telefonom, becsukjam az ablakokat és elinduljunk. Még szerencse, hogy az anyósomék közel laknak, autóval hét-nyolc percre. A kerület szombaton a leghangosabb, az utcák telis-tele autókkal, a legtöbb tetejére félméteres hangszórók erősítve. belőlük pedig dörömböl a nem, nem a szamba, nem is a kellemes bossa nova, hanem a brazil ülepeket ideges ritmusra földre parancsoló funky meg pagode. Igazi favella hangulat, én odavagyok tőle, minden vibrál a forróságtól, az élettől, minden eltúlzott, a zene, az utcán táncoló járókelők mozdulatai, a fekete meg capuccino testeken a kis ruhák színei, rikít a piros, a sárga, a kockás és a karikás minták is, szeretem de úgy szeretem, végre egy hely, ahol nem lehetek sok, nem lehetek túl hangos vagy túl ügyetlen, túl érzelmes vagy túl kifejező, még a hófehér szeplős bőröm ellenére is úgy érzem tökéletesen belesimulok ebbe a miliőbe.
Megérkezünk. Az egyirányú kisutcában rendre kétfelől érkeznek az autók, de senki nem kiabál a másikkal, csak néha én magyarul, szerencsére senki sem érti, így nem is veszik komolyan. Mióta megérkeztem minden szombaton kivétel nélkül ugyanaz az egy cd ötven perces program szól újra és újra. egész álló nap az utcában. Valamelyik szomszédtól jön, vagyis jobban mondva a kocsija tetejéről meg fenekéből, vagy hat hét óriási hangszóróból dübörög a férfiak sosem sírnak című örökzöld, miközben mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, a levegőben terjeng a hirtelen grillezett marhahús meg kolbász illata, máris éhes vagyok. Majdnem fél tizenkettő van. Az ebéd lassan kész az anyósom, donna Rita házában. Korianderes csirke, finom babkásával meg rizzsel, kétféle salátával, frissen facsart mangólé, mennyei, tényleg mennyei. A ház hangos. Belépve a fodrászt látom, minden szombaton jön mosásra, kondicionálásra, szárításra a család női tagjaihoz. Látom, ahogy a nappaliban az ablakhoz közel húzott széken ül az anyósom, felette tüsténkedik Maria, már a vasalásnál tart, hamarosan készen lesz a következő hétre a garantáltan tökéletes megjelenés.
A hálószobában a sógornőm üvölt, sír, vonyít, hamarosan a kiszűrődő hangokból megértem, hogy reklamál, mert nincs új cipője az esti születésnapi koktélpartira. Mondja a magáét, kivágja a szoba ajtaját, szép, kerek egész műkönnyek csorognak végig pirosra hevült arcán, utána kiviharzik az apósom is, hangját megemelve jelzi, hogy elég, és dühösen de mégis valahogy tele gondoskodással a hangjában felajánlja, hogy megragasztja az egyik piros magassarkút. Arra gondolok, milyen jó lehet úgy húsz évesnek lenni, mint az én csupaszív sógornőmnek, egy olyan házban élni, ahol lehet sírni egy meg nem vett cipőért, ahol ez valóban lehet egy hétvége kis tragédiája.
Lassan ebédhez szólít Teresa, a bejárónő, aki a hét ezen a napján jön takarítani és segíteni főzni az anyósomnak. Az ebédnél szóba kerül Jemanzsá, az óceán istennője, nemsokára, egy csütörtöki napon ünnepeljük a születésnapját, de nem csak az övét hanem a sógornőmét is. Készülök majd édestejes tortával, legalább két emeleteset akarok sütni, a tetejét majd gyümölcsökkel szórom meg. Három óra van. Már nem is akarom tudni, hová tűnt el száznyolcvan teljes perc, ebéddel biztosan nem töltöttünk ennyi időt. Azt gyanítom, valamelyik bahiai isten vagy istennő lehet, aki kénye kedve szerint állítja az óra mutatóit. Négy óra, ezt a hatvan percet kivételes tudom pontosan mivel töltöttük. Aludtunk egy jót a kanapén egymásnak dőlve. Végre elindulunk a Kék Parton lévő térre. Előtte még megállunk venni egy- egy gyümölcs jégkrémet, én citromosat kérek, ő rendre kupuaszúsat, és meg sem állunk a kókuszfákkal beültetett szépen rendbe tartott placcig. Csak egy-két tinédzser van még ott rajtunk kívül, önjelölt akrobaták szorgosan gyakorolják a szaltókat és bíztatják egymást egy-egy sikeres manővert követően.
Leülünk a kellemesen meleg kőre, odadőlök a vállára, milyen jó, hogy a szemembe ebben az órában már elviselhetően süt a Nap. Beszélgetünk. Az elmúlt hétről, sikerekről, kudarcokról. Tervezünk, tervezzük a holnapot a jövő hetet, az év második felét, a soron következő nyaralásunkat. Beszélgetünk olyan dolgokról is, amelyekről csak ritkán, de most valahogy itt az ideje. Jó ebben a nyugalomban, a férjem oldalán. A tenger meg köztünk csak egy négysávos autóút van, érezni tisztán az alga illatát. Olyan jó ez a pillanat így a kék part téren.

img_20170128_171414_039

Elfeledett erőforrás 2.

A bemelegítés után rögtön a tárgyra tértünk. Még mindig bömbölt az afroamerikai popdíva egy örökzöldje, a refrén valahogy úgy hangzott, hogy ma éjjel én leszek álmaid asszonya. Körbenéztem a teremben, hozzám hasonló korú, kávébarna bőrű, finom kis latin amerikai babák kezdték a ritmusra ringatni széles csípőjüket, de a tanár egy pillanatra figyelemre intett mindenkit. Jött a különböző pózok bemutatása, lányok, figyeljetek a tartásra, a kezeitek a derékon pihenjenek, úgy-úgy pontosan. Az elénk kifeszített nagy tükör pedig megmutatta, hogy hogyan áll a nőiesség, de nem csak a sajátunkat láthattuk, hanem egyszerre mindőnként beleértve őt is, Carlost, aki minden műiség és máz nélkül egyszerűen csak önmaga volt, férfi testben csupa nő, csupa finomság és lágyság.
Zavarba ejtőnek tartottam az első percekben a mozgását a minden gátlás nélküli viselkedését, de gyorsan rájöttem, hogy azért, mert azt a nőt láttam benne ami bennem és az összes többi a teremben lévő nőben ott aludt. A dögöt, az engedelmest, a csábítót. Carlos húsz éves, és teljes meggyőződéssel mondhatom, hogy egy férfi testébe zárt igazi nő.
Nem ismerem pontosan a történetét de azt tudom, hogy sokáig úgy, mint én, tizennégy éve, videoklipekből tanult el mindent. Ma már a táncművészeti egyetem diákja. Míg én testben is nőként nem szorultam arra, hogy mindenáron megéljem a nemiségem, de neki azt gondolom nem volt más vagy jobb választása. Az előítéletekkel és önmagával is megannyi harcot végigjátszva úgy döntött, hogy csinál valami jót abból ami a társadalom megítélése szerint beteg és végtelenül szégyenteljes. Így tanít ma, minket fiatal nőket arra, hogyan merjünk élni azzal a természetes adottságunkkal, amit olyan sokszor altatunk magunkban, ami még mindig megannyiszor összekapcsolódik a könnyelműséggel ne adjisten a kurváskodással. Igen a csábító mozdulatok az érzékiség a túlzások természetes velejárója a nőiségünknek.
Merni nőnek lenni, dögnek lenni, felszabadultnak, gátlások nélkül lenni a táncon keresztül, ebbe a miliőbe csöppentem én minden előjel és tervezés nélkül. Az óra felénél jártunk- arra már elengedtem az azzal kapcsolatos szorongásom is, hogy élő közvetítésben voltunk, és én az első sorban, igyekeztem felvenni ritmust a többiekkel, négy másodpercenként elhibáztam a lépéseket- amikor Carlos felszólított minket: Lányok elő a magassarkúkkal! Ő maga is a lábára húzott egy hófehér, elegáns tűsarkút. Mivel nem erre a típusú élményre számoltam én mezítláb folytattam a koreográfiát, de rajtam kívül mindenki a stílusának és személyiségének megfelelő cipőben ringatta a csípőjét, jobbra balra.
Teljesen szürreálissá vált az óra, a résztvevők, a tükörben én velük, a szürke mackónadrágos, magassarkús húszéves tréner, ördög és pokol, ahogy minden második mondata elé beszúrta a kifejezést,ördög és pokol lányok ne legyetek ennyire szégyenlősek, azért vagytok itt, hogy magatok legyetek gátlások nélkül, én meg azért, hogy segítsek ebben, mind tanulunk egymástól én tőletek ti tőlem, ördög és pokol kezdjük előről onnan, hogy egy két háá….
Ördög és pokol, hát így találtam egy rég elfeledett erőforrásra itt az Atlanti Óceán partján.

rtemagicc_19082016_stiletto3-jpg

(Kép forrása: http://m.correio24horas.com.br/noticias/single/noticia/conheca-o-stiletto-estilo-de-danca-que-faz-sucesso-com-saltos-altissimos-e-coreografias-animadas/?cHash=b0be210e83325223364e31230f0d9a69 )