Drága Budapest,

Régen találkoztunk már, valamikor a múlt évben. Egy szenvedélyes, rövid futókaland volt a miénk, és milyen édes, milyen mámorító, tele nosztalgiával, tele önfeledtséggel és örömmel. Olyan kimondhatatlanul jó volt újra érezni téged, a soha szűnni nem akaró vibrálásod, a nyers természeted, ahogy szorosan magadhoz húztál és visszafogadtál engem.
Köszönöm neked drága Budapest, hogy föltétel nélküli szeretettel öleltél, hogy nem volt benned harag vagy neheztelés, amiért annyi évnyi heves együttlét után egyszer csak faképnél hagytalak, és maradtál ugyanaz, akire emlékeztem: bohém és gátlástalan, de a fontos pillanatokban tökéletes biztonságot nyújtó erős bástya. Pedig féltem tőle, az első találkozásunktól, féltem, hogy majd túl érzelmesre sikerül, vagy hogy elhidegültünk, hogy annyira átmosták a zsigereimet az Atlanti óceán habjai, hogy már nem tudok kapcsolódni hozzád, vagy hogy majd te nem tudsz kapcsolódni a személyiségem megújult részeihez, és végül is kénytelenek leszünk eltölteni három kínos hetet egymás mellett, szeretetet mímelve, titkon arra várva, hogy a találkozásunknak legyen már vége.
De semmi nem változott. Ugyanúgy szerettelek a tavalyi találkozásunkkor, és emlékszem, mikor a Normafa felé fogaskerekűztem, lehuppantál mellém a kényelmes ülések egyikére, végigsimítottál az arcomon, és egy érzelmes és tisztán érthető monológban megkértél, hogy jöjjek vissza. Azt mondtad, hogy hiányzom, hogy hozzád tartozom, hogy kevesebb nélkülem a levegőd, egészen mint valami buta amerikai csip-csup szerelmes drámában. De ez a te budai oldalad, a színpadias a magasztos, és végtére is te voltál aki engem is rászoktatott a drámára. Igazi tragikát neveltél belőlem. Szóval hallgattam a mondandód, és emlékszel, hogy sírtam közben, emelve érzelmes pillanatunk hangulatát, Budapest meg Léna, úrilány meg úrifiú a hegyek lábánál csendben bőgnek a fogason, micsoda szerelem, micsoda jelenet.
Pár nap múlva már a százszínű, illatokkal meg hangokkal teli, lüktető Salvadorban csücsültem egy pohár helyi citromos nádpálinkával a mólón, néztem, ahogy a nagy teherszállító hajók kikötnek, vagy éppen útnak indulnak hazánk, a túlnevelt Európa felé. Rád gondoltam, meg a mi három hetünkre, még olyan erősen a pórusaimban bizsergett a félbehagyott afférunk, hogy képtelen voltam elfogadni a második otthonom üdvözlését. És azt hiszem úgy maradtam.
Ideje, hogy bevalljam mindkettőnknek, hogy annyira szeretlek téged, hogy képtelen voltam mindmáig belesimulni egy másik viszonyba (egy másik várossal, egy másik kontinenssel), mert mindig- mindig csak rád gondolok szép Budapestem, a lüktetésedre, a vicceidre, az illatodra, a bűneidre, a hangulatváltozásaid követhetetlenségére. Rád, úgy ahogy vagy, és benned magamra, a titkainkra, a hajadon Lénára, a félkész felnőtt fiatal nőre, a harcaimra és azok hozadékaira, a veszteségekre és győzelmekre, az arcokra, amelyek általad vésődtek a memóriámba, a szerelmekre, hajnalba nyúló mulatságokra, egyszóval mindenre amitől kinyíltam, és vidéki kislányból önmagammá lettem.
Ideje tudatnom veled, hogy visszamegyek. Hogy egyelőre nem tudok nélküled élni – remélem értékeled a nagyívű, klisés vallomásom, – hogy szükségem van rád és a megtartó erődre. Szeretném, ha tudnád, hogy nyáron újra látjuk egymást, és ezúttal nem röpke három hétre, de hosszú időre. Elmondtam a férjemnek is, és csak hogy érezd milyen kiváltságos helyzetben vagy, támogat engem. Ez az egyedül románc, amelyet engedélyez, én pedig ezzel az eggyel boldog és elégedett vagyok, remélem majd emlékszel erre és jól bánsz vele mikor velem jön, mert minden irántad érzett érzelmem ellenére mégis csak ő van az első helyen az életemben. Köszönöm, hogy biztos lehetek abban, hogy maradsz ugyanaz aki voltál, hogy erős bástyaként vársz vissza, olyan jó tudni, nem is tudod elképzelni micsoda biztonságot nyújtasz ezzel. Talán azért is gondoltam rád annyit és úgy, mert attól féltem, hogy mi lesz velem ha mégsem szeretsz eléggé, ha elfelejtesz, ha a magadban hordozott arcok, nevek, utcák és épületek számára a messzeségbe vész a nevem és a létezésem, ha már nem lesz fontos, hogy én hozzád tartozom, ha megbocsáthatatlanná válik az atlanti óceán partján megkezdett románcom, és az elfeledettség súlyos árát kell megfizetnem érte.
Köszönöm, hogy visszavársz mindenestül és mindenkivel. Másfél hosszú év után értettem meg, hiába mondtad pedig, mindezidáig szorongtam a hiányod és a gyötrő bizonytalanság miatt. Most van itt az ideje, hogy megengedjem Salvadornak, ennek a merőben más vérmérsékletű szeretőnek, hogy igazán magához öleljen és szeressen, amíg haza nem megyek hozzád. Várj rám Budapest, egy forró nyári napon érkezem, hogy a karodba vessem magam és hogy ölelhess és öleljelek.
Advertisements