Trópusi gyermekkor

Nyár van őrjítő hőség, mindig izzadok, mindegy mennyit és mikor zuhanyzom, hajnalban, délelőtt délután kétszer és lefekvés előtt, mindig a bőrömön van a trópusi meleg nyoma. Az izzadságcseppek, mintha gyorsan eltüntethető tetoválások lennének, a forróság beleégett a pórusainkba, nekünk salvadori népségnek.
Nyugodtan sorolhatom magam közéjük a fehér bőröm meg a tízezer kilométerre kapaszkodó erős gyökereim ellenére is, mert itt én azt hiszem, hogy újra megszülettem, és felnövőben vagyok. Valahogy akkor gondolok erre, mikor indulás előtt idegesen próbálom befonni a soha ki nem fésült hajamat, de egyre rendezetlenebb lófarkat kötök, a hajam hiába frissen mosott, valahogy olajosnak érzem és rendkívül türelmetlen vagyok a vékonyszálú hosszú hullámaimmal. Egyébként is, ahogy a mama mindig mondta belém egy csepp szépérzék annyi nem szorult, és milyen igaza volt, nem ismerem a fonat arányait, a fésűt sem igazán.
Megadnám magam és az el nem készült frizurámat is, hogy induljunk már, mikor Rita finoman mögém lép, és szemével kérdően rábök a szekrényen fekvő nagy fekete fésűre. Én olyan de olyan zavarban vagyok, utoljára a legkedvesebb barátnőm ápolta a hajam, középiskolások voltunk emlékszem, és a derékig érő zabolázatlan barna fürtjeimet időről időre a kezébe vette, hogy kibogozza a rendszerint a tarkómnál kezdődő megbújó csomókat. Úgy fájt, de mindig türelmesen álltam a húzást, a tépést, a rendszerezést, olyan hálás voltam a gondoskodásért. Na nem mintha ápolatlan lettem volna, mert senki nem láthatott a fürtjeim közé igazán, csak a barátnőm meg én. Senki nem tanított meg az ilyen lányos ügyekre, a mama rég elment, a papa egy kopasz öregúr volt már akkor is mikor én megszülettem, nem volt struktúra, nem volt semmi igazán ami keretet adott volna az egyszerű hétköznapoknak.
Nőttem vadan, a saját belátásom és szabályaim szerint, és ennek a felnövésnek nem volt része a részletekre való figyelés. Rábólintok zavartan Rita felajánlására, félénken elkezdi kisimítani a nedves hajam, érzem, hogy szokatlan neki a fürtjeim érintése, a magáé meg a lányaié vastag, erős, szinte mint a drót, másféle eljárást is igényel ébenfekete hajkoronájuk rendben tartása. Fésül. Nem fáj, zavaromban mégis grimaszolok, látványosan szenvedek, becsukom a szemem, fel-fel szisszenek. A nappaliban senki sem érti a drámázásom okát.
Rita szépen lassan elkezdi három részre választani a hajam. Finoman fogja a kezében a szépre simított loknikat, és kezdi egymásra pakolni őket, egyre szorosabban. Csukva tartom a szemem, csak egy-egy pillanatra nyitom ki, mert előttünk egy tükör, és látni akarom őt és azt, ahogy gondoskodik rólam. Huszonhét éves vagyok, már olyan régen elfelejtettem, milyen az anyai szeretet, mégis ebben a pár perces rutin fonásban ott van Rita minden odaadása. Megelevenedik bennem a rég magam mögött hagyott kis Léna, a masnis-copfos négy éves, megelevenedik a mama érintése. Régvolt szeretetének emléke van velünk a szép, fényes nagyszobában. Annyi ilyen pillanatot kapok tőle, az én anyósomtól, pedig azzal az elhatározással érkeztem ebbe a családba, hogy semmi áron nem engedem közel magamhoz őket, hogy ne sérülhessek, hogy nekem csak a férjem, és senki más, hogy a szívem helyén kő vanehhez tartsd magad Léna. Közben valami egészen más történt, nem tudom hogyan, pedig én annyira próbáltam vigyázni a határokra, de elvesztettem a kontrollt a szeretet felett. Hétvégenként lekvárt főzünk, pulykát töltünk magyar módra, megtanultunk együtt rétest nyújtani, és vannak olyan késő délutánok, amikor azon kapom magam, hogy arra kérem a férjem, menjünk át uzsonnára a szülői házba, hogy ott ülhessek a gőzölgő bahiai kávé fölött és beszélgessek Ritával, játsszak a sógornőimmel, hogy beszívjam a pórusaimba az otthon és a család hangulatát, ami már az enyém is, aminek a részévé szelídültem.
Micsoda trópusi gyermekkor, magamra sem ismerek. Hol vannak a hétvégi hajnalig tartó mulatságok, hol van a száz fokon égő nagy kozmopolita élet, a káosz, a hetedik kerületi csöndes késő délutáni magány. Mind ott hagytam az én szerelmetes Budapestemen. Itt a világ végén utólag ajándékba kapom a gyermekkort, a játékot a nevetést, azt, hogy gondoskodnak rólam. Olvadozom a trópusi hőségben, olvadoznak a jeges, hűs elképzeléseim a zord életről és világról is. Rita szeretetnyelve az ajándékozás. Nem ismeri a majomszeretetet, az ölelgetést, a míves szépszavakat, csak adni tud, könyvet, ruhákat, utazást, ez az egy módja, hogy tudassa velünk, a családdal, hogy fontosak vagyunk. A múlt héten volt, hogy először beszélt az én szép, szeplős nővéremmel. Mind a ketten érett asszonyok, mégis, mind a ketten egy kicsit zavarban voltak a videóbeszélgetés kezdetekor. Hétvége volt, tehát főztünk, az egyik gázon a szilvalekvár rotyogott, a másikon a bab,a sütőben szépen barnult a korianderes csirke és Rita mind végigmutatta Zsófiának, végtelenül büszkén és vidáman.
A két nő csak mosolygott a kamerán keresztül egymásra, én voltam a kommunikációs kapocs, mert nincs egy közös nyelv, amelyet mindketten beszélnének.
Sosem láttam a nővéremet kicsit is tétovának, de akkor szinte kisgyermekekre jellemző sutasággal kezdte olvasni az előre megírt üzenetét, és kért meg, hogy szóról szóra fordítsam. Egy egyszerű köszönet volt, amiért vigyáznak rám itt, tőle értelmezhetetlen messzeségben. Mégis, elsírta magát a felolvasás közben. Tudom, hogy a papára gondolt, és a neki tett ígéretére, hogy ha már nem lesz, majd ő védelmez, a kínzó tehetetlenségre, hogy nem tudja tartani, mióta felültem a repülőgépre és világgá mentem.
Rita persze ebből nem értett sokat, csak azt mondogatta kedvesen, hogy itt jó helyen vagyok, nyugtatta, hogy ne aggódjon, biztonságban tudhat náluk. Még váltottak pár jelentéktelen szót, aztán már csak én folytattam a beszélgetést, amikor egyszercsak odalépett hozzám Rita és most ő kérte, hogy szóról szóra fordítsam a mondandóját.

Amikor a fiam külföldre költözött, – itt szünetet tartott, és várta, hogy mondjam a nővéremnek-arra kértem a Jó Istent. Hogy csak jó emberekkel találkozzon. Az Isten azonban. Túllépte az elvárásaimat. Nem csak, hogy jó emberekkel találkozott az én fiam. De haza hozta a negyedik gyermekem. A harmadik lányomat. 

Ezzel sarkon fordult, és visszament a konyhába folytatni a főzést. Zsófia egy pillanatra csendben volt, mintha elgondolkozott volna Rita súlyos mondatain. Én csak most, napokkal később értettem meg amit beszélt, hiába tudtam a szavakat tökéletesen lefordítani, az üzenet a képzelt jégpáncél burkolatú szívemet finoman olvasztotta fel. Azt hiszem, nincs hová bújni a szeretet elől.
Huszonhét éves vagyok. Ismét gyermek. Biztonságos keretek között szívom be magamba a jóságot, a szelídséget a föltétlen odaadást, és tanulom, hogyan kell mindezt viszonozni. Még mielőtt kiviharzott volna a konyhába, Rita finom, csokoládébarna keze végigsimított a vállamon gondoskodóan. Minden rendben van. Megérkeztem. 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s