Elfeledett erőforrás 1.

Kedd volt, és úgy döntöttem, hogy ideje van végre, ma tényleg elmegyek a táncórára, nem halogathatom tovább, hiszen tizennégy éve volt, hogy szerelmes lettem a zenébe. Miután végleg kisétált a Földes Gábor utcai lakásunkból és ezzel az életünkből is a mama, nem volt semmi más dolgom csak iskolába járni, és megállás nélkül haragudni rá, meg a papára, a környezetemre, az egész világra. Délután kettőre mindig hazaértem, és nem tudtam mit csinálni otthon, csak bámultam a fehér plafont a nappaliban, míg a papa a konyhában újságot olvasott, vagy az ágyában szundikált. Nem volt többé élet az otthonunkban, semmi jó és semmi rossz sem, nem voltak meghitt közös vacsorák vagy ebédek, még csak kiabálás, dráma, a lakás különböző pontjain elrejtett bontott sörös meg borosüvegek sem voltak.
A semmi pedig még a szörnyűnél is elviselhetetlenebbnek tűnt abban az időben, az üresség, a csend, a papa szomorúságával meg az én dühömmel összekevert lakótelepi ötven négyzetméternyi levegő. Szóval így telt nap nap után, a nagyszobában – ahogy mi hívtuk a nappalit – szólt a televízió, brazil és mexikói szappanoperák, híradó, mosópor és suzuki reklámok váltakozva ígértek jobb életet, kalauzoltak messzire a valóságtól, és olyan jó volt, olyan jól esett a nincs miliőjéből képzelt világokba merülni.
Ahogy kapcsolgattam a különböző csatornák között, egyszercsak megszólalt a zene, besétáltak a nappaliba az akkor híres hollywoodi énekesek és énekesnők, táncoltak, énekeltek nekem, minden nap visszajártak és lassan megtöltötték élettel és álmokkal a kiüresedett világomat. Egy idő múlva elkezdtem velük táncolni, megpróbálni úgy, ahogy ők, a nagyok, aztán később már ismertem minden egyes dallamot és szöveget, kívülről fújtam őket, és álmomból felébresztve is el tudtam járni egy-egy egyszerűbb koreográfiát. Tulajdonképpen ez volt az, ami a mama nélküli első egy-két évben megmentett az elkallódástól, a csavargástóllű. Igen, a zene és a gyönyörű énekesnők és jóképű énekesek táncai, a képzelt világ, amelynek én is szereplője lehettem.
Hogy aztán hogy alakult úgy, hogy soha el nem mentem egy táncórára sem, nem tudom. Vagyis de, pontosan tudom az okát. Az, hogy a papa folyton csak töpögette a kevés nyugdíját, aztán meg a szégyen a testemen, a hírhedt kétbalkezességem, így inkább otthon maradtam a négy fal között szövögettem az álmaim a dallam és test közös játékáról. Teltek az évek, jött az egyetem, egy mindent elsöprő első szerelem, nekem pedig egy–egy éjszakai mulatság erejéig jutott csak ki a passzióm megéléséből, de ott aztán mindent beleadva és olyan nagyon szenvedélyesen, gátlások és elvárások nélkül jártam, újra úgy, mint gyerekként a nagyszobában villódzó tévés fények előtt.
Később aztán kerestem a lehetőséget, hastánc, zumba, salsa, merenge, csak néztem a különböző iskolák honlapjait de elmenni csak ritkán mertem, és akkor is szinte azonnal feladtam a reményt, eltűnt a lelkesedés, nem az a minőség és stílus volt, amire én rátaláltam tizenhárom évesen, nem és nem. Ezért halogattam, és talán el is felejtettem már a vágyam, meg a tánc iránti szenvedélyem.

Itt, tizennégy évvel később a poszt traumás stresszből való gyógyulás jegyében úgy döntöttem, legyőzve a testemen lévő szégyenem, elmegyek egy rúdtánc próbaórára, hogy ne csak erősödjek, de a nőiségem is megtámogassam, hogy kilépjek az életem biztonságosnak tűnő teréből, és kipróbáljak valami nagyon újat.
Tehát kedden este hat órakor megérkeztem az óceánparttól gyalog öt percre megközelíthető stúdióba. A recepciós mosolyogva üdvözölt, és megengedte, hogy várjak egy órát még, mivel az óra kezdete hét órára volt kiírva. Láttam a nagy, akkor még üres, tükrökkel körbevett teremben a hosszú rudakat, azon gondolkoztam, mennyire elképzelhetetlen, hogy én egy napon esztétikusan, egy lábam vagy kezem sem eltörve csúszkáljak rajtuk nőiesen és szálkás izomzattal, és ilyenkor inamba szállt a bátorságom, inkább mentem volna haza, ne csinálj magadból sült bolondot, Léna, de megfogadtam magamnak, hogy ebben az évben kipróbálok és kitartok. Kötött a magamnak adott szó, tehát maradtam és csendesen vártam az első rúdtánc órámra.
Közben megérkezett egy húsz éves forma, csupa izom, izgága fiatal férfi is. Leült mellém, úgy, mint aki már ezredszer huppan rá a nagy terem hideg kövére, és barátságosan rám mosolygott. Gondoltam is magamban, ő biztosan nyújtani jött. Akkor vált azonban világossá, hogy ő a tanár, amikor elővette a mobiltelefonját és élőben bejelentkezett a közösségi oldalon, tisztán hallottam, ahogy az erős bahiai tájszólásával meghívja a rajongóit a hétkor kezdődő órájára.
Ahogy hetet ütött az óra engedelmesen követtem, ahogy átsétált egy másik terembe, közben sorban érkeztek a szép, mutatós brazil nők, és csatlakoztak hozzánk. Az óra lassan elkezdődött, megszólalt a bemelegítéshez a zene, pontosan az egyike azon számoknak, amelyet tizennégy éve a Földes Gábor utcai panellakásunk nagyszobájában hallgattam ezerszer meg ezerszer, és nem tudtam ellenállni, széles mosollyal az arcomon a ritmusra melegítettem én is, fej jobbra billent, fej balra billent, nyak előre dönt, aztán hátra, most törzskörzés és így tovább.
A zene pedig szólt, dübörgött a zsigereimben. Észre sem vettem, hogy abban a teremben, ahol az óra zajlik nyoma sincs rudaknak, csak mi voltunk, meg az óriási földtől plafonig merészkedő tükrök. A melegítés vége felé nyílt az ajtó, a mosolygós recepciós mutatóujjával hívott maga felé, kiabálta a Beyonce szám közben a nevem, hogy menjek oda. Úgyhogy kiesve a ritmusomból odaléptem hozzá. Azt mondja, hogy rossz órán vagy Léna, a rúdtánc kint van a nagyteremben, menj át nyugodtan, még ők is csak melegítenek. Tágra nyílt szemekkel kérdeztem meg, hogy akkor hol vagyok mégis, hová jöttem, azt mondja, stiletto, nem hallottam, visszakérdeztem egyszer, kétszer, háromszor de hiába értettem már amit mond, nincs egy felidézhető, a szóhoz köthető kép sem bennem.
Stiletto, maradhatok, stiletto, biztos vagy benne, stiletto, igen, stiletto persze. Szóval maradtam.
A melegítés után rögtön megértettem, hogy arra az órára érkeztem meg, amire tizennégy éve vágyok, amiről tizennégy éve álmodok. És kinyílt egy régről ismert világ, itt Salvadorban, az új életemben.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s