Depresszió 2.

Pár nappal később egy másik rendelőben vártam idegesen a soromra. Mások is ültek a klimatizált váróban, mindenki lehajtott fejjel, a telefonját vagy az asztalról felkapott magazint bújta. Én a sarokban csücsültem és néztem az arcokat, elképzeltem az életeiket, történeteket szőttem magamban róluk, arról a pár középkorú és idősebb nőről és férfiról akik velem egyetemben pszichiátriai rendelésre kényszerültek. Közülük egyiküknek sem volt üveges, vagy zavart a tekintete, ha az utcán jöttek volna szembe, vagy egy kávézóban a szemközti asztalnál ültek volna, csakolyan hétköznapi és egészséges embereknek ítéltem meg volna őket, mint bárki mást. De így, hogy szótlanul is ilyen furcsa közösséget alkottunk a doktornőre várva, máris mindenki súlyos elmebetegnek tetszett, beleértve magamat is.
Nem, nem és nem. Álltam volna fel, hogy kiforduljak az őrültek klubjából, mikor az asszisztens kedvesen szólított. A doktornő hamar megállapította, hogy enyhe depresszióban szenvedek, én pedig hitetlenkedve kérdeztem, hogyan lehetséges ezt enyhének nevezni, mikor hétköznapi, egyszerű feladatok elvégzésére is képtelen vagyok az esetek többségében. Elmosolyodott, meggyőzően elismételte, hogy higgyem el, ennél sokkal rosszabb állapotban lévő páciensekkel is találkozott már, aztán elkezdte felírni a gyógyszereket.
Elmondta, hogy körülbelül egy évig tart a kezelésem, megkért, hogy ha bármilyen nem kívánt hatást érzek, azonnal jelezzem neki, elmondta, hogy egy olyan gyógyszert sem kell szednem, ami nem a javam és a gyógyulásom szolgálja és az aggodalmaim és félelmeimet látva megígérte, hogy nem leszek leszedálva, sőt, a cél az ellenkezője, az, hogy stimulálja az idegrendszeremet a gyógyszeres kezelés és ismét képes legyek könnyedén ellátni a napi teendőimet.
Nagyon meglepődtem, mikor a hivatalos vényre felkerült napi kétszer egy után egy másik papírt is átnyújtott nekem, amin a következő adagok álltak. Napi egynyolcad, napi egynegyed. Emlékszem, a szorongásgátló és az antidepresszáns kiváltása után az unokanővéremmel közösen roppantottuk nyolc meg négy felé az egyébként is miniatűr méretű pirulákat. És a porszemnyinek tűnő segítség meghozta a várt hatását.
Hamarosan beköszöntött az ősz, jött egy újabb félév az egyetemen, és végre jelen voltam az órákon, éreztem a lendületet, folyt az élet ismét, éreztem az erőt magamban ahhoz, hogy végezzem a kötelességeimet anélkül, hogy minden órában a halálra gondoltam volna. A gyógyszeres kezelés nem mulasztotta el minden bánatomat, nem tűnt köddé a gyász, de elviselhetőbbé tette a mindennapokat, és átsegített egy olyan életszakaszon, amelyhez csupán csak a saját erőforrásaim nem voltak elegendőek.
Elmúlt egy év, közben szépen lassan csökkentek az adagok, a gyakoriság, és addigra megerősödtem annyira, hogy elhagyhattam az összes porszemnyi segítséget. Visszagondolva az életem különböző állomásaira, nem ez volt az egyetlen olyan alkalom, mikor depresszióba estem, egészen kiskoromban is küzdöttem vele, amikor a mama ivott és vert, amikor olyan súlyos mondatokat kántáltam a fürdőszobába menekülve előle, hogy meg akarok halni, meg akarok halni. Nem lenne őszinte, ha elpalástolnám, hogy depresszióra hajlamos vagyok, hogy a poszt traumás stressz időközönkét megpengette azt a húrt az idegrendszeremen, ami aztán aktiválta a depressziót, és igen, egyszer volt olyan éve az életemnek, mikor nem ment másképp, csak tűpontos segítséggel, nem csupán beszélgetéssel, meg terápiával.
Nem tudom megmondai pontosan hogyan alakult volna akkor a sorsom, ha egész gyermekkoromtól kezdve a sok szörnyű tapasztalás ellenére is aktívan sportoltam volna, de az biztos, hogy a test bevonása az egyik kulcsa a depresszió, a pánik és a ptsd gyógyításának. Ma is előfordul még, hogy számomra nagyobb stressz hatására érzem a vitalitás hiányát, de hosszú évek önmunkájával már egyre könnyebben vissza tudom magam hozni a harmonikus állapotba.
Lianával is ezen dolgozunk, tréninget tart az idegrendszeremnek, amit aztán később itthon is gyakorlok, hogy egyre ellenállóbb és erősebb legyen. Továbbra is mozgok, két hónapja már, hogy nem csak a mentális határaimat, hanem a fizikait is feszegetem, izmot építek, erősödöm, és figyelem, hogyan hat a testem a lelkem gyógyulására.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s