Depresszió 1.

Kétezer-tizenhárom nyara volt. Nekem valahogy úgy tűnt, hogy a forró, száraz júliusnak soha nem lesz vége. Minden nap ugyanolyan monoton kilátástalanságban telt, a Nap ugyanolyan szögben világította be a kis garzonlakásom nappaliját, a hőség konstans volt, úgy, ahogy minden más is. Egy elem nélküli régi falióra pihent a sárga falon, állt az idő, csend volt a majdnem teljesen üres lakásban.
Én a galériáról a parkettára lehurcolt használt matracon feküdtem a szoba közepén. Kiterítve a fehér lepedőn, a gyermekkorom óta féltve őrizgetett, szertartás szerűen nyakamra borított rongyos párnahuzattal pihent a testem, a frissen a papától örökölt pesti lakásban. Nem zavart a csend, nem fájt az éhség, teljesen üres és hangtalan voltam. A kis konyhában a mosogatótálcán az összes tányér és pohár koszban hempergett.
Amikor épp nem csöndben voltam, akkor sírtam, arra gondoltam, hogy a mama meg a papa huszonhárom éve megkötött frigyére, néhai létezésükre, már csak egy fővárosi lakás emlékeztet, semmi de semmi más az ég egy adta világon. Néha arra is gondoltam, hogy én ezt nem élem túl, a szenvtelen ürességet, a minden sejtemet kitöltő magányt, hogy se a papa már, se a mama, hogy nincsen többé még ha botrányos is – gyermekkor, nincsen Földes Gábor utca, eltűntek a szomszédok, Feri bácsik, Marika nénik. Hová lett a legendás túrós tészta pörkölttel illata, a papa a mama, hová lettem nélkülük én és mit csinálok, mit fogok csinálni, ha nagyon fáj, ha oltalomra szorulok? Ha eldőlnék, már csak ez a régi, kopott matrac ami megtart. Sehol, soha többé életem legfontosabb szereplői, létezésem eredői.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok folyamatos váltakozásában teltek a forró nyári napok, erőtlen voltam és gyenge, mint a szúnyog – ahogy a papa szokta mondani. Hiába bűzlött már a harminc négyzetméter a mosatlan tányéroktól és edényektől, képtelen voltam felkelni és kivánszorogni a konyháig és kezembe venni a sárga szivacsot. Voltak olyan órák, amikor meg akartam halni. Végtelenül sajnáltam magam és az életem, eltűnt belőlem az erő, nem voltam többé harcos gladiátor, és mindennek tetejében ezért még végtelen szégyent és haragot éreztem magam iránt.
Augusztus közepe volt, mikor ellátogattam Győrbe, ahol találkoztam azzal a pszichológusnővel, aki két évvel azelőtt felkarolt, és önzetlenül segített nekem azzal, hogy bármikor, amikor szükségem volt rá mehettem hozzá terápiára. Soha azelőtt és azóta sem találkoztam még olyan emberi, őszinte és alázatos szakemberrel, mint ő. Emlékszem, a legelső találkozásunk alkalmával azt mondta nekem, hogy megtanít rendszerben gondolkodni, megtanít olyan technikákat, amelyekkel tudatossá válhatok, tisztábban látni az engem érintő történéseket, és fejleszteni annak a képességét, hogy folyamatos segítség nélkül tudjam irányítani és rendezni a saját életem. Akkor még szinte semmit nem értettem a szavaiból, de végtelenül hálás voltam neki azért, hogy csupán tiszta felebaráti szeretetből segít nekem.
Szóval már két év eltelt, szépen haladtunk bizonyos kérdésekben, de az én gyermekkoromban annyi elmosódott szín, annyi feldolgozatlan trauma és mindenféle mélységű fájdalom volt, hogy még nagyon messze jártunk attól a kitűzött céltól, hogy teljesen erős, harmonikus és a mama-papa mérgező sablonjaitól mentes legyek.
Ott ültem a rendelője egyik kényelmes foteljén, és hamarosan olyat mondott, amit soha nem akartam magamról sem hallani, sem elfogadni. Hogy neve, diagnózisa legyen a gyöngeségemnek, hogy az övétől másféle segítség kelljen, hogy pszichiáterhez kelljen fordulnom, a világ minden pénzéért sem, nem, nem és nem. Olyan erővel és dühvel tudtam mondani a tagadószót. A saját életem és ügyeim feletti totális kontroll elveszítésének legkisebb lehetősége is mérges ellenállást váltott ki belőlem. Hogy gyógyszert kelljen szednem? Hogy depressziós vagyok? NEM. Nem és nem.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s