Elfeledett erőforrás 2.

A bemelegítés után rögtön a tárgyra tértünk. Még mindig bömbölt az afroamerikai popdíva egy örökzöldje, a refrén valahogy úgy hangzott, hogy ma éjjel én leszek álmaid asszonya. Körbenéztem a teremben, hozzám hasonló korú, kávébarna bőrű, finom kis latin amerikai babák kezdték a ritmusra ringatni széles csípőjüket, de a tanár egy pillanatra figyelemre intett mindenkit. Jött a különböző pózok bemutatása, lányok, figyeljetek a tartásra, a kezeitek a derékon pihenjenek, úgy-úgy pontosan. Az elénk kifeszített nagy tükör pedig megmutatta, hogy hogyan áll a nőiesség, de nem csak a sajátunkat láthattuk, hanem egyszerre mindőnként beleértve őt is, Carlost, aki minden műiség és máz nélkül egyszerűen csak önmaga volt, férfi testben csupa nő, csupa finomság és lágyság.
Zavarba ejtőnek tartottam az első percekben a mozgását a minden gátlás nélküli viselkedését, de gyorsan rájöttem, hogy azért, mert azt a nőt láttam benne ami bennem és az összes többi a teremben lévő nőben ott aludt. A dögöt, az engedelmest, a csábítót. Carlos húsz éves, és teljes meggyőződéssel mondhatom, hogy egy férfi testébe zárt igazi nő.
Nem ismerem pontosan a történetét de azt tudom, hogy sokáig úgy, mint én, tizennégy éve, videoklipekből tanult el mindent. Ma már a táncművészeti egyetem diákja. Míg én testben is nőként nem szorultam arra, hogy mindenáron megéljem a nemiségem, de neki azt gondolom nem volt más vagy jobb választása. Az előítéletekkel és önmagával is megannyi harcot végigjátszva úgy döntött, hogy csinál valami jót abból ami a társadalom megítélése szerint beteg és végtelenül szégyenteljes. Így tanít ma, minket fiatal nőket arra, hogyan merjünk élni azzal a természetes adottságunkkal, amit olyan sokszor altatunk magunkban, ami még mindig megannyiszor összekapcsolódik a könnyelműséggel ne adjisten a kurváskodással. Igen a csábító mozdulatok az érzékiség a túlzások természetes velejárója a nőiségünknek.
Merni nőnek lenni, dögnek lenni, felszabadultnak, gátlások nélkül lenni a táncon keresztül, ebbe a miliőbe csöppentem én minden előjel és tervezés nélkül. Az óra felénél jártunk- arra már elengedtem az azzal kapcsolatos szorongásom is, hogy élő közvetítésben voltunk, és én az első sorban, igyekeztem felvenni ritmust a többiekkel, négy másodpercenként elhibáztam a lépéseket- amikor Carlos felszólított minket: Lányok elő a magassarkúkkal! Ő maga is a lábára húzott egy hófehér, elegáns tűsarkút. Mivel nem erre a típusú élményre számoltam én mezítláb folytattam a koreográfiát, de rajtam kívül mindenki a stílusának és személyiségének megfelelő cipőben ringatta a csípőjét, jobbra balra.
Teljesen szürreálissá vált az óra, a résztvevők, a tükörben én velük, a szürke mackónadrágos, magassarkús húszéves tréner, ördög és pokol, ahogy minden második mondata elé beszúrta a kifejezést,ördög és pokol lányok ne legyetek ennyire szégyenlősek, azért vagytok itt, hogy magatok legyetek gátlások nélkül, én meg azért, hogy segítsek ebben, mind tanulunk egymástól én tőletek ti tőlem, ördög és pokol kezdjük előről onnan, hogy egy két háá….
Ördög és pokol, hát így találtam egy rég elfeledett erőforrásra itt az Atlanti Óceán partján.

rtemagicc_19082016_stiletto3-jpg

(Kép forrása: http://m.correio24horas.com.br/noticias/single/noticia/conheca-o-stiletto-estilo-de-danca-que-faz-sucesso-com-saltos-altissimos-e-coreografias-animadas/?cHash=b0be210e83325223364e31230f0d9a69 )

 

Advertisements

Elfeledett erőforrás 1.

Kedd volt, és úgy döntöttem, hogy ideje van végre, ma tényleg elmegyek a táncórára, nem halogathatom tovább, hiszen tizennégy éve volt, hogy szerelmes lettem a zenébe. Miután végleg kisétált a Földes Gábor utcai lakásunkból és ezzel az életünkből is a mama, nem volt semmi más dolgom csak iskolába járni, és megállás nélkül haragudni rá, meg a papára, a környezetemre, az egész világra. Délután kettőre mindig hazaértem, és nem tudtam mit csinálni otthon, csak bámultam a fehér plafont a nappaliban, míg a papa a konyhában újságot olvasott, vagy az ágyában szundikált. Nem volt többé élet az otthonunkban, semmi jó és semmi rossz sem, nem voltak meghitt közös vacsorák vagy ebédek, még csak kiabálás, dráma, a lakás különböző pontjain elrejtett bontott sörös meg borosüvegek sem voltak.
A semmi pedig még a szörnyűnél is elviselhetetlenebbnek tűnt abban az időben, az üresség, a csend, a papa szomorúságával meg az én dühömmel összekevert lakótelepi ötven négyzetméternyi levegő. Szóval így telt nap nap után, a nagyszobában – ahogy mi hívtuk a nappalit – szólt a televízió, brazil és mexikói szappanoperák, híradó, mosópor és suzuki reklámok váltakozva ígértek jobb életet, kalauzoltak messzire a valóságtól, és olyan jó volt, olyan jól esett a nincs miliőjéből képzelt világokba merülni.
Ahogy kapcsolgattam a különböző csatornák között, egyszercsak megszólalt a zene, besétáltak a nappaliba az akkor híres hollywoodi énekesek és énekesnők, táncoltak, énekeltek nekem, minden nap visszajártak és lassan megtöltötték élettel és álmokkal a kiüresedett világomat. Egy idő múlva elkezdtem velük táncolni, megpróbálni úgy, ahogy ők, a nagyok, aztán később már ismertem minden egyes dallamot és szöveget, kívülről fújtam őket, és álmomból felébresztve is el tudtam járni egy-egy egyszerűbb koreográfiát. Tulajdonképpen ez volt az, ami a mama nélküli első egy-két évben megmentett az elkallódástól, a csavargástóllű. Igen, a zene és a gyönyörű énekesnők és jóképű énekesek táncai, a képzelt világ, amelynek én is szereplője lehettem.
Hogy aztán hogy alakult úgy, hogy soha el nem mentem egy táncórára sem, nem tudom. Vagyis de, pontosan tudom az okát. Az, hogy a papa folyton csak töpögette a kevés nyugdíját, aztán meg a szégyen a testemen, a hírhedt kétbalkezességem, így inkább otthon maradtam a négy fal között szövögettem az álmaim a dallam és test közös játékáról. Teltek az évek, jött az egyetem, egy mindent elsöprő első szerelem, nekem pedig egy–egy éjszakai mulatság erejéig jutott csak ki a passzióm megéléséből, de ott aztán mindent beleadva és olyan nagyon szenvedélyesen, gátlások és elvárások nélkül jártam, újra úgy, mint gyerekként a nagyszobában villódzó tévés fények előtt.
Később aztán kerestem a lehetőséget, hastánc, zumba, salsa, merenge, csak néztem a különböző iskolák honlapjait de elmenni csak ritkán mertem, és akkor is szinte azonnal feladtam a reményt, eltűnt a lelkesedés, nem az a minőség és stílus volt, amire én rátaláltam tizenhárom évesen, nem és nem. Ezért halogattam, és talán el is felejtettem már a vágyam, meg a tánc iránti szenvedélyem.

Itt, tizennégy évvel később a poszt traumás stresszből való gyógyulás jegyében úgy döntöttem, legyőzve a testemen lévő szégyenem, elmegyek egy rúdtánc próbaórára, hogy ne csak erősödjek, de a nőiségem is megtámogassam, hogy kilépjek az életem biztonságosnak tűnő teréből, és kipróbáljak valami nagyon újat.
Tehát kedden este hat órakor megérkeztem az óceánparttól gyalog öt percre megközelíthető stúdióba. A recepciós mosolyogva üdvözölt, és megengedte, hogy várjak egy órát még, mivel az óra kezdete hét órára volt kiírva. Láttam a nagy, akkor még üres, tükrökkel körbevett teremben a hosszú rudakat, azon gondolkoztam, mennyire elképzelhetetlen, hogy én egy napon esztétikusan, egy lábam vagy kezem sem eltörve csúszkáljak rajtuk nőiesen és szálkás izomzattal, és ilyenkor inamba szállt a bátorságom, inkább mentem volna haza, ne csinálj magadból sült bolondot, Léna, de megfogadtam magamnak, hogy ebben az évben kipróbálok és kitartok. Kötött a magamnak adott szó, tehát maradtam és csendesen vártam az első rúdtánc órámra.
Közben megérkezett egy húsz éves forma, csupa izom, izgága fiatal férfi is. Leült mellém, úgy, mint aki már ezredszer huppan rá a nagy terem hideg kövére, és barátságosan rám mosolygott. Gondoltam is magamban, ő biztosan nyújtani jött. Akkor vált azonban világossá, hogy ő a tanár, amikor elővette a mobiltelefonját és élőben bejelentkezett a közösségi oldalon, tisztán hallottam, ahogy az erős bahiai tájszólásával meghívja a rajongóit a hétkor kezdődő órájára.
Ahogy hetet ütött az óra engedelmesen követtem, ahogy átsétált egy másik terembe, közben sorban érkeztek a szép, mutatós brazil nők, és csatlakoztak hozzánk. Az óra lassan elkezdődött, megszólalt a bemelegítéshez a zene, pontosan az egyike azon számoknak, amelyet tizennégy éve a Földes Gábor utcai panellakásunk nagyszobájában hallgattam ezerszer meg ezerszer, és nem tudtam ellenállni, széles mosollyal az arcomon a ritmusra melegítettem én is, fej jobbra billent, fej balra billent, nyak előre dönt, aztán hátra, most törzskörzés és így tovább.
A zene pedig szólt, dübörgött a zsigereimben. Észre sem vettem, hogy abban a teremben, ahol az óra zajlik nyoma sincs rudaknak, csak mi voltunk, meg az óriási földtől plafonig merészkedő tükrök. A melegítés vége felé nyílt az ajtó, a mosolygós recepciós mutatóujjával hívott maga felé, kiabálta a Beyonce szám közben a nevem, hogy menjek oda. Úgyhogy kiesve a ritmusomból odaléptem hozzá. Azt mondja, hogy rossz órán vagy Léna, a rúdtánc kint van a nagyteremben, menj át nyugodtan, még ők is csak melegítenek. Tágra nyílt szemekkel kérdeztem meg, hogy akkor hol vagyok mégis, hová jöttem, azt mondja, stiletto, nem hallottam, visszakérdeztem egyszer, kétszer, háromszor de hiába értettem már amit mond, nincs egy felidézhető, a szóhoz köthető kép sem bennem.
Stiletto, maradhatok, stiletto, biztos vagy benne, stiletto, igen, stiletto persze. Szóval maradtam.
A melegítés után rögtön megértettem, hogy arra az órára érkeztem meg, amire tizennégy éve vágyok, amiről tizennégy éve álmodok. És kinyílt egy régről ismert világ, itt Salvadorban, az új életemben.

Depresszió 2.

Pár nappal később egy másik rendelőben vártam idegesen a soromra. Mások is ültek a klimatizált váróban, mindenki lehajtott fejjel, a telefonját vagy az asztalról felkapott magazint bújta. Én a sarokban csücsültem és néztem az arcokat, elképzeltem az életeiket, történeteket szőttem magamban róluk, arról a pár középkorú és idősebb nőről és férfiról akik velem egyetemben pszichiátriai rendelésre kényszerültek. Közülük egyiküknek sem volt üveges, vagy zavart a tekintete, ha az utcán jöttek volna szembe, vagy egy kávézóban a szemközti asztalnál ültek volna, csakolyan hétköznapi és egészséges embereknek ítéltem meg volna őket, mint bárki mást. De így, hogy szótlanul is ilyen furcsa közösséget alkottunk a doktornőre várva, máris mindenki súlyos elmebetegnek tetszett, beleértve magamat is.
Nem, nem és nem. Álltam volna fel, hogy kiforduljak az őrültek klubjából, mikor az asszisztens kedvesen szólított. A doktornő hamar megállapította, hogy enyhe depresszióban szenvedek, én pedig hitetlenkedve kérdeztem, hogyan lehetséges ezt enyhének nevezni, mikor hétköznapi, egyszerű feladatok elvégzésére is képtelen vagyok az esetek többségében. Elmosolyodott, meggyőzően elismételte, hogy higgyem el, ennél sokkal rosszabb állapotban lévő páciensekkel is találkozott már, aztán elkezdte felírni a gyógyszereket.
Elmondta, hogy körülbelül egy évig tart a kezelésem, megkért, hogy ha bármilyen nem kívánt hatást érzek, azonnal jelezzem neki, elmondta, hogy egy olyan gyógyszert sem kell szednem, ami nem a javam és a gyógyulásom szolgálja és az aggodalmaim és félelmeimet látva megígérte, hogy nem leszek leszedálva, sőt, a cél az ellenkezője, az, hogy stimulálja az idegrendszeremet a gyógyszeres kezelés és ismét képes legyek könnyedén ellátni a napi teendőimet.
Nagyon meglepődtem, mikor a hivatalos vényre felkerült napi kétszer egy után egy másik papírt is átnyújtott nekem, amin a következő adagok álltak. Napi egynyolcad, napi egynegyed. Emlékszem, a szorongásgátló és az antidepresszáns kiváltása után az unokanővéremmel közösen roppantottuk nyolc meg négy felé az egyébként is miniatűr méretű pirulákat. És a porszemnyinek tűnő segítség meghozta a várt hatását.
Hamarosan beköszöntött az ősz, jött egy újabb félév az egyetemen, és végre jelen voltam az órákon, éreztem a lendületet, folyt az élet ismét, éreztem az erőt magamban ahhoz, hogy végezzem a kötelességeimet anélkül, hogy minden órában a halálra gondoltam volna. A gyógyszeres kezelés nem mulasztotta el minden bánatomat, nem tűnt köddé a gyász, de elviselhetőbbé tette a mindennapokat, és átsegített egy olyan életszakaszon, amelyhez csupán csak a saját erőforrásaim nem voltak elegendőek.
Elmúlt egy év, közben szépen lassan csökkentek az adagok, a gyakoriság, és addigra megerősödtem annyira, hogy elhagyhattam az összes porszemnyi segítséget. Visszagondolva az életem különböző állomásaira, nem ez volt az egyetlen olyan alkalom, mikor depresszióba estem, egészen kiskoromban is küzdöttem vele, amikor a mama ivott és vert, amikor olyan súlyos mondatokat kántáltam a fürdőszobába menekülve előle, hogy meg akarok halni, meg akarok halni. Nem lenne őszinte, ha elpalástolnám, hogy depresszióra hajlamos vagyok, hogy a poszt traumás stressz időközönkét megpengette azt a húrt az idegrendszeremen, ami aztán aktiválta a depressziót, és igen, egyszer volt olyan éve az életemnek, mikor nem ment másképp, csak tűpontos segítséggel, nem csupán beszélgetéssel, meg terápiával.
Nem tudom megmondai pontosan hogyan alakult volna akkor a sorsom, ha egész gyermekkoromtól kezdve a sok szörnyű tapasztalás ellenére is aktívan sportoltam volna, de az biztos, hogy a test bevonása az egyik kulcsa a depresszió, a pánik és a ptsd gyógyításának. Ma is előfordul még, hogy számomra nagyobb stressz hatására érzem a vitalitás hiányát, de hosszú évek önmunkájával már egyre könnyebben vissza tudom magam hozni a harmonikus állapotba.
Lianával is ezen dolgozunk, tréninget tart az idegrendszeremnek, amit aztán később itthon is gyakorlok, hogy egyre ellenállóbb és erősebb legyen. Továbbra is mozgok, két hónapja már, hogy nem csak a mentális határaimat, hanem a fizikait is feszegetem, izmot építek, erősödöm, és figyelem, hogyan hat a testem a lelkem gyógyulására.

Depresszió 1.

Kétezer-tizenhárom nyara volt. Nekem valahogy úgy tűnt, hogy a forró, száraz júliusnak soha nem lesz vége. Minden nap ugyanolyan monoton kilátástalanságban telt, a Nap ugyanolyan szögben világította be a kis garzonlakásom nappaliját, a hőség konstans volt, úgy, ahogy minden más is. Egy elem nélküli régi falióra pihent a sárga falon, állt az idő, csend volt a majdnem teljesen üres lakásban.
Én a galériáról a parkettára lehurcolt használt matracon feküdtem a szoba közepén. Kiterítve a fehér lepedőn, a gyermekkorom óta féltve őrizgetett, szertartás szerűen nyakamra borított rongyos párnahuzattal pihent a testem, a frissen a papától örökölt pesti lakásban. Nem zavart a csend, nem fájt az éhség, teljesen üres és hangtalan voltam. A kis konyhában a mosogatótálcán az összes tányér és pohár koszban hempergett.
Amikor épp nem csöndben voltam, akkor sírtam, arra gondoltam, hogy a mama meg a papa huszonhárom éve megkötött frigyére, néhai létezésükre, már csak egy fővárosi lakás emlékeztet, semmi de semmi más az ég egy adta világon. Néha arra is gondoltam, hogy én ezt nem élem túl, a szenvtelen ürességet, a minden sejtemet kitöltő magányt, hogy se a papa már, se a mama, hogy nincsen többé még ha botrányos is – gyermekkor, nincsen Földes Gábor utca, eltűntek a szomszédok, Feri bácsik, Marika nénik. Hová lett a legendás túrós tészta pörkölttel illata, a papa a mama, hová lettem nélkülük én és mit csinálok, mit fogok csinálni, ha nagyon fáj, ha oltalomra szorulok? Ha eldőlnék, már csak ez a régi, kopott matrac ami megtart. Sehol, soha többé életem legfontosabb szereplői, létezésem eredői.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok folyamatos váltakozásában teltek a forró nyári napok, erőtlen voltam és gyenge, mint a szúnyog – ahogy a papa szokta mondani. Hiába bűzlött már a harminc négyzetméter a mosatlan tányéroktól és edényektől, képtelen voltam felkelni és kivánszorogni a konyháig és kezembe venni a sárga szivacsot. Voltak olyan órák, amikor meg akartam halni. Végtelenül sajnáltam magam és az életem, eltűnt belőlem az erő, nem voltam többé harcos gladiátor, és mindennek tetejében ezért még végtelen szégyent és haragot éreztem magam iránt.
Augusztus közepe volt, mikor ellátogattam Győrbe, ahol találkoztam azzal a pszichológusnővel, aki két évvel azelőtt felkarolt, és önzetlenül segített nekem azzal, hogy bármikor, amikor szükségem volt rá mehettem hozzá terápiára. Soha azelőtt és azóta sem találkoztam még olyan emberi, őszinte és alázatos szakemberrel, mint ő. Emlékszem, a legelső találkozásunk alkalmával azt mondta nekem, hogy megtanít rendszerben gondolkodni, megtanít olyan technikákat, amelyekkel tudatossá válhatok, tisztábban látni az engem érintő történéseket, és fejleszteni annak a képességét, hogy folyamatos segítség nélkül tudjam irányítani és rendezni a saját életem. Akkor még szinte semmit nem értettem a szavaiból, de végtelenül hálás voltam neki azért, hogy csupán tiszta felebaráti szeretetből segít nekem.
Szóval már két év eltelt, szépen haladtunk bizonyos kérdésekben, de az én gyermekkoromban annyi elmosódott szín, annyi feldolgozatlan trauma és mindenféle mélységű fájdalom volt, hogy még nagyon messze jártunk attól a kitűzött céltól, hogy teljesen erős, harmonikus és a mama-papa mérgező sablonjaitól mentes legyek.
Ott ültem a rendelője egyik kényelmes foteljén, és hamarosan olyat mondott, amit soha nem akartam magamról sem hallani, sem elfogadni. Hogy neve, diagnózisa legyen a gyöngeségemnek, hogy az övétől másféle segítség kelljen, hogy pszichiáterhez kelljen fordulnom, a világ minden pénzéért sem, nem, nem és nem. Olyan erővel és dühvel tudtam mondani a tagadószót. A saját életem és ügyeim feletti totális kontroll elveszítésének legkisebb lehetősége is mérges ellenállást váltott ki belőlem. Hogy gyógyszert kelljen szednem? Hogy depressziós vagyok? NEM. Nem és nem.