“Karácsonyi történet”

Tegnap Ritánál töltöttük az estét. Vacsora idején az asztal mindig gazdagon meg van terítve, különféle süteményekkel, kukoricással és csokoládéssal, mindegyik szigorúan, az itteni ízlés és szokás szerint kuglóf formában sütve. Szeretem a friss, puha tészta illatát, ahogy keveredik a méregerős, gőzölgő fekete kávééval, ahogy minden egyes alkalommal az otthon melegének hangulatát párologtatják az étkezőben.
Szóval ültem Ritával szemben, már kilenc óra is elmúlt, és miközben csipegettem az édességekből hosszú beszélgetésbe keveredtünk. Rita szomorú. Három hete temette el a legfiatalabb testvérét, a kisöccsét. Az elmúlás hirtelen jött, még nem volt idő felfogni, hogy egyszercsak ez a fiatal, ereje teljében lévő ember kiírta magát egy nagy család, megannyi barát, kolléga, szomszéd és ismerős életéből. Ezért aztán nem is lesz igazi nagy ünneplés ebben az évben, csendben fog telni a Karácsony, de abban mindenki megállapodott, hogy enni azért kell -főzni meg sütni- mert a gyomor jobb, ha nem ismeri a gyászt, a szomorúságot.
Tehát átbeszéltük a menüt, lesz hal, csirke dögivel, sütemények édesek és sósak, én krumplisalátával és egy nagy tepsi zserbóval segítem a készülődést. A nagy és részletes tervezés közben egyszercsak eltorzult az én anyósom arca, talán egy régi emlék futott végig gondolatain, hiába is próbálta, nem tudta megállítani, már késő volt, folytak végig a vastag könnycseppek szép barna arcán, az öccse nevét rebegte halkan, áhítatosan.
Ültem ott vele szemben, köztünk a meleg kávé meg az illatos sütemények, szótlan maradtam hosszú másodpercekig. Néztem, ahogy a gyásza egy röpke pillanatra láthatóvá válik, és kikacsint a testéből. Vele éreztem, mindenemmel. Rita csupa szív, csupa kedvesség, mégis végtelenül zárkózott asszony, de most először megmutatta nekem gyöngeségét, a szomorúságát, hogy mennyire ki van szolgáltatva a fájdalomnak. Cserébe én is adtam valamit abból, ami számára teljesen ismeretlen. A múltamról, a gyökereimről sosem esik szó, pedig tudom én, hogy kíváncsi rá, kiféle-miféle lehettem a messzi Európában, hogyan nevelkedtem, de soha nem kérdez, olyan tapintatos asszony, és én végtelenül hálás vagyok neki ezért.
A hosszú másodpercek csöndjét én törtem meg. Valami olyan klisét sütöttem el, hogy majd az idő segít, hogy majd az évek haladtával jobb lesz. Ő egyetértően biccentett, gyorsan letörölte arcáról a fájdalom bizonyítékait. Elmondtam neki, talán csak azért, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, hogy mióta a fiát ismerem ismét szebbek a karácsonyok, és igen, azonnal mosolyra húzódott a szája, majd kérdően felnézett a csésze kávéjából.
Tizenhárom éves lehettem- de soha pontosan nem tudom, nem tudok visszaemlékezni, az is lehet, hogy tizennégy- hogy a mama január 1-én végleg kilépett a közös életterünkből. Már Karácsonykor tudtam, biztos voltam benne, hogy baj lesz, de még tartotta magát pár nap erejéig, aztán az újév apropóján megbontott egy üveg finom habzóbort, és soha többet nem hagyta abba az italozást. A papa szomorú volt, annyira, hogy onnantól nem akarta ünnepelni az addig mindig fényes, illatos, ízes, piros meg arany színpompában fürdő Karácsonyt. Hiába igyekeztem, nem lehetett rávenni többé, hogy igazán megadjuk a módját az ünneplésnek. Teltek múltak az évek, egészen pontosan tíz, és a papa elment az élők sorából. Ő pontosan húsvétkor temettük, és akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy ezentúl számomra már nem lehetnek fontosak az ünnepek. Aztán megismerkedtem egy férfival, aki fölülírta minden a jövőmről szóló elképzelésem. 

Kétezertizenhat december huszonkettedikén a világ végén, egy óceánparti városban az anyósommal szemben ültem a vacsoránál, és elfogott egy érzés, hogy mennyire megszerettem ezt az asszonyt, hogy mennyire szeretném megvigasztalni őt, és nem osztozni a fájdalmában, hanem segíteni abban, hogy kicsit könnyebb legyen. Megosztani vele magamból valamit, megölelni a szavaimmal, megmutatni, hogy átérzem. Rita most gyászol, én pedig úgy érzem egyre inkább felülkerekedek a saját rossz, nyomasztó emlékeimen, a szenvedés nosztalgiáján. Az én gyászomnak vége. Az övé most kezdődött. Rita. A mama neve.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s