Pánikrohamok 2.

Hazamentem. A vényt apró darabokra téptem. Beírtam a keresőbe, hogy pánikbetegség, és elkezdtem elolvasni mindent, amit a témával kapcsolatban találtam. Éreztem, hogy köze van az állapotomnak a viharos párkapcsolatomhoz, de annyi szeretetet és gondoskodást kaptam azokban és aztán majd az követő időkben is tőle, hogy inkább elhessegettem a gondolatot.
Pedig a poszt traumás stressz egyik tünete lehet a pánik, a tünetek meg alhatnak hosszú évekig, évtizedekig is, és néha elég csak egy kiváltképp stresszes időszak ahhoz, hogy belobbanjon és működésbe lépjen. Így történt ez velem is, a folyamatos harcok, a bántás az ölj és ölelj periódusok egyre gyakoribb és erőteljesebb váltakozása, a barátom minden szeretete ellenére odáig vezetett, hogy féltem mindentől: egyedül, az ájulástól, a szédüléstől, a haláltól.Ebből a folyamatos félelemi állapotból nem tudtam hogyan emeljem ki magam.
A tavaszi félévben egyetlen egyszer sem mentem be az egyetemre, mert egyszerűen lehetetlen lett volna, hogy egyedül akár a sarki boltig is kimenjek anélkül, hogy utol ne érne az egész testemet elöntő remegés, a hidegrázás, a verejtékezés, az összeesés. Otthon voltam tehát, és csak akkor mentem ki a lakásból, ha az első szerelmem velem tartott, úgy éreztem magamat teljes biztonságban. A veszekedések, a magas amplitúdók teljesen megszűntek ezekben a hónapokban, helyükbe csak a gyöngédség, a feltétlen nélküli szeretet és figyelem került, én pedig lassan kezdtem felépülni a teljes érzelmi biztonság légkörében.
Meg kellett tanulnom önállóan mozgásban lenni. Emlékszem, azokban az időkben mindig nálam volt egy fél literes vizespalack. Úgy éreztem, hogy ha elérne a szédülés, a víz az egyedüli, ami segíthet. Emlékszem, először csak az utcánkban lévő kisboltba mert egyedül hagyni az első szerelmem, úgy, hogy velem jött, és előre megbeszéltük, hogy el fog tűnni egy másik sorban, nekem pedig egyedül kell egy pár másodpercig a tésztás polcnál megállnom, erőt gyűjtenem és átmenni hozzá rosszullét nélkül.
Egészen sokáig gyakorolt így velem. Egy-két hónappal később aztán otthon fogadást kötöttünk, amit elveszítettem. A tét nagy volt, a vesztesnek át kellett mennie a közeli éjjel-nappaliba egy tábla csokoládéért. Akkor mentem ki először hosszú hónapok után a lakásból teljesen egyedül. Még otthon megterveztem az utat, elképzeltem, hol van a csokoládés polc, elképzeltem, hogyan emelem le a tábla Milkát, hogyan fizetek szélsebesen, és hogyan rohanok hazáig anélkül, hogy bajom esne. Azt hiszem soha életemben nem vásároltam olyan gyorsan, mint akkor, az első pánikroham mentes tavaszi délutánon.
Lassan elmerészkedtem egyedül a barátnőm lakásáig, egy üveg vízzel szorosan a kezemben, a troli háztól házig vitt, ő pedig mindig várt rám a megállóban. A papa sosem tudott ezekről a hónapokról, ahogy a nagybátyámék és a nővérem sem. Teljesen láthatatlan életet éltem a Pestre költözésemtől fogva. Az utca nevét sem tudták, ahol laktam, nem ismerték a küzdelmeim, a mindennapjaim, nem ismerték igazán azt a fiút, aki mellettem volt három és fél évet. Mindenki tudta, hogy a Léna Budapesten jár egyetemre, és ennyi pont elég is volt ahhoz, hogy a legnagyobb nyugalomban legyenek velem kapcsolatban.
Pedig ha tudták volna, hogy az egyetemista bölcsészlánynál sokkal kevesebb vagyok, védtelen, száz sebből vérző éretlen húszéves, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy az otthoniak közül valaki megkérdezze őszintén, hogy hogyan van, hogy hol él, hogy mikor látogathatják meg, úgy, ahogy a többi barátjának a szülei csinálták.
Az első szerelem még sokáig tartott és a pánikbetegség végével visszatért a szokásos őrület, az ölj és ölelj periódusok folyamatos váltakozásai. Mégis, mindennél többet jelentett, hogy velem volt, mert akkor a Budapesten eltöltött első és legnehezebb években, a felnőtt életem kezdetén ő jelentette a családot, a biztonságot, egy személyben forgatta vissza az idő kerekét, és hozta a mama-mintát, a papa-mintát, ez a nagy szerelem volt az egyvelege a múlt minden fontos elemének, egy szép jövő reményével kiegészülve, ami aztán sosem jött el.
Ahogy most írok a pánikbetegségről, a testem elkezdett emlékezni. Éreztem a szédülést, a verejtékezést, éreztem mindent, úgy, ahogy hosszú évekkel ezelőtt. Nem félek már tőle, nem irányít már, tudom, hogyan kell egy ilyen emléket elengednem. Tudatosan figyelek azonban azokra a helyzetekre az életemben, amikor fáradt vagyok, vagy kimerült, és igyekszem távol tartani magam a túl sok stressztől, mert előfordul még nagy ritkán, hogy ilyen napokon bekopognak tünetek.
A pánikrohamok hosszú ideje véget értek az életemben, ahogy egyre inkább megismertem magam és a gyengeségeimet, ahogy felismertem azokat a helyzeteket, amelyekben kitehetem magam a rosszullétnek. Igyekszem egyre jobban megszeretni azt aki vagyok, és gondoskodni magamról úgy, ahogy mindig is vágytam rá, hogy a családom gondoskodjon rólam.

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s