Pánikrohamok 1.

 

Nem is volt olyan régen, mikor tudatosult bennem, hogy valóban poszt traumás tüneteim vannak. Sokáig nem volt összefoglaló neve a problémáimnak, csak azt tudtam, hogy igen, rengeteg begyógyulatlan sebem van, hogy a mama miatt, hogy a papa halála miatt, hogy a múltam miatt, biztosan azért voltam pánikbeteg meg depressziós is. Volt azonban rengeteg olyan egyéb tünete is a poszt traumának, amiket eszembe sem jutott hozzákapcsolni a gyermekkoromhoz.
Hét éve ilyenkor életem első párkapcsolatának, az akkor igazinak hitt szerelem magasságai és mélységei közötti hullámvasúton utaztam. A folyamatosan kiugró amplitúdók váltakozásában egy teljesen átlagos téli napon fáradtam ki teljesen. Emlékszem, munkából hazafelé menet a szokásos heves gesztikulációimmal meséltem a barátnőmnek valamiről. Ő egyszercsak megállt, és halálra rémült tekintettel arra kért, hogy azonnal üljek le a lépcsőre. Akkor már a metróbejárathoz értünk. Engedelmesen letelepedtem az első lépcsőfokra. Nem mertem kérdezni semmit sem, annyira komoly és szinte parancsoló volt az én mindig szelíd és simulékony barátnőm hangja. Elrohant vizet hozni, meg egy szelet csokoládét, de még hosszú másodpercekig nem éreztem semmit a pánikból, aztán egyszer csak utolért a gyengeség, és soha semmihez nem hasonlítható, egyre erősödő reszketést éreztem a testemben.
Az emberek akkora már körém gyűltek, valaki mentőért kiáltott, én pedig kezdtem megérteni, hogy az öntudatlanság határára sodródtam. Néztem a kezeimet, mind a tíz hófehér ujjam remegett megállíthatatlanul, hiába igyekeztem megregulázni őket, saját életre keltek, úgy, ahogy az érzékelésem is. Hangfoszlányokat hallottam, a barátnőm egyre inkább elmosódó arcát, éreztem, ahogy hideg vízzel locsolják az arcom. Én közben csak arra tudtam gondolni, hogy nem, én nem veszíthetem el az uralmat önmagam felett, nem ájulhatok el, muszáj ébernek maradni, mert csak én tudok igazán vigyázni magamra, nem történhet meg, hogy elengedem az irányítást egy pillanatra is az életem felett. Addig küzdöttem, amíg a legutolsó erőforrásom is összeszedve képes voltam megtartani a tudatosságomat. Nem ájultam el.
Kisvártatva taxiba ültünk a barátnőmmel, és hazaértünk, ahol mély álomba szenderültem. De késő este borzalmas fejfájásra ébredtem, és mikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, hogy az egész szoba forog velem. Egy csapásra megváltozott a világ körülöttem. Bárhogy is próbáltam erőt venni magamon, másnap reggelre ugyanúgy szédültem, hőhullámok gyötörtek, és sokszor alig kaptam levegőt. A szívem százharmincat vert hatvan másodperc alatt, én pedig tanácstalanul figyeltem, ahogy a testem a normálistól teljesen eltérő ütemben működik. Orvostól orvosig jártam, de mindenhol megnyugtattak, hogy egészséges vagyok. A neurológus, a kardiológus és a nőgyógyász is kihúzta a listájáról az összes lehetséges betegséget.
A leletek szerint tehát jól voltam, annak ellenére is, hogy a nap huszonnégy órájában forgott velem a világ. A magas pulzusom és az egyre erősödő halálfélelmem ellenére is jól voltam, jól kellett volna lennem. Emlékszem, amikor visszaértem a háziorvoshoz az összes eredménnyel, rám nézett és azt mondta, hogy minden kétséget kizáróan pánikbetegségem van. Ott nyomban írt is egy beutalót a legközelebbi pszichiátriai ambulanciára és minden jót kívánva kitessékelt a rendelőből.
Akkoriban szinte semmit nem tudtam még a mentális betegségekről, és azokról az emberekről, akik pszichológushoz ne adj isten pszichiáterhez jártak, azt gondoltam, hogy egytől egyig gyöngék, tartatlanok. Én, életem összes megpróbáltatása ellenére mindig is büszkének és erősnek képzeltem magam, a legyőzhetetlen Léna, és most mégis, hetek óta annyira rosszul voltam, annyira tehetetlen a testem erőtlensége felett, hogy szégyen szemre elmentem a fehér kis beutalómmal a pszichiáterhez.
Öreg ember fogadott a rendelőben. Pár perc után tudatosult csak bennem, hogy végülis egy idős doktornővel beszélgetek, mert a fizimiskája alapján a nemét nem lehetett megállapítani biztonsággal. Kis szakálla volt, rövidre nyírt ősz ápolatlan haja és tövig rágott körme. Nem sokat akart megtudni tőlem, végiglapozta csöndesen a magammal vitt orvosi eredményeket, közben úgy tűnt, mintha az óra számlálója minden másodperc elteltével egyre hangosabban ütne. Amikor a leletek tanulmányozásának végéhez ért, alaposan végig mért, a szemembe nézett és megkérdezte, mit érzek. Abban a pillanatban undort éreztem, meg szégyent, hogy hová jutottam, egy erzsébetvárosi sztk pszichiátriai rendelőjének szürreális jelenetébe, ezt biztosan sosem mesélem el a papának, velem süllyedne szégyenében, hogy az ő lánya, a kisleánya ott ül egy ilyenfajta vallatószéken… Ehelyett elmondtam neki, hogy szédülök, hogy félek, hogy képtelen vagyok bárhová is egyedül menni, és hogy nem tudom mikor és mi történt velem.
Nem mondott semmit, és nem kérdezett többet. Megkérte az asszisztensnőjét, hogy írja. Ő pedig diktálta.Anamnézis, diagnózis, javaslat. Rivotril. Javasolt adag napi háromszor egy.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s