“Karácsonyi történet”

Tegnap Ritánál töltöttük az estét. Vacsora idején az asztal mindig gazdagon meg van terítve, különféle süteményekkel, kukoricással és csokoládéssal, mindegyik szigorúan, az itteni ízlés és szokás szerint kuglóf formában sütve. Szeretem a friss, puha tészta illatát, ahogy keveredik a méregerős, gőzölgő fekete kávééval, ahogy minden egyes alkalommal az otthon melegének hangulatát párologtatják az étkezőben.
Szóval ültem Ritával szemben, már kilenc óra is elmúlt, és miközben csipegettem az édességekből hosszú beszélgetésbe keveredtünk. Rita szomorú. Három hete temette el a legfiatalabb testvérét, a kisöccsét. Az elmúlás hirtelen jött, még nem volt idő felfogni, hogy egyszercsak ez a fiatal, ereje teljében lévő ember kiírta magát egy nagy család, megannyi barát, kolléga, szomszéd és ismerős életéből. Ezért aztán nem is lesz igazi nagy ünneplés ebben az évben, csendben fog telni a Karácsony, de abban mindenki megállapodott, hogy enni azért kell -főzni meg sütni- mert a gyomor jobb, ha nem ismeri a gyászt, a szomorúságot.
Tehát átbeszéltük a menüt, lesz hal, csirke dögivel, sütemények édesek és sósak, én krumplisalátával és egy nagy tepsi zserbóval segítem a készülődést. A nagy és részletes tervezés közben egyszercsak eltorzult az én anyósom arca, talán egy régi emlék futott végig gondolatain, hiába is próbálta, nem tudta megállítani, már késő volt, folytak végig a vastag könnycseppek szép barna arcán, az öccse nevét rebegte halkan, áhítatosan.
Ültem ott vele szemben, köztünk a meleg kávé meg az illatos sütemények, szótlan maradtam hosszú másodpercekig. Néztem, ahogy a gyásza egy röpke pillanatra láthatóvá válik, és kikacsint a testéből. Vele éreztem, mindenemmel. Rita csupa szív, csupa kedvesség, mégis végtelenül zárkózott asszony, de most először megmutatta nekem gyöngeségét, a szomorúságát, hogy mennyire ki van szolgáltatva a fájdalomnak. Cserébe én is adtam valamit abból, ami számára teljesen ismeretlen. A múltamról, a gyökereimről sosem esik szó, pedig tudom én, hogy kíváncsi rá, kiféle-miféle lehettem a messzi Európában, hogyan nevelkedtem, de soha nem kérdez, olyan tapintatos asszony, és én végtelenül hálás vagyok neki ezért.
A hosszú másodpercek csöndjét én törtem meg. Valami olyan klisét sütöttem el, hogy majd az idő segít, hogy majd az évek haladtával jobb lesz. Ő egyetértően biccentett, gyorsan letörölte arcáról a fájdalom bizonyítékait. Elmondtam neki, talán csak azért, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, hogy mióta a fiát ismerem ismét szebbek a karácsonyok, és igen, azonnal mosolyra húzódott a szája, majd kérdően felnézett a csésze kávéjából.
Tizenhárom éves lehettem- de soha pontosan nem tudom, nem tudok visszaemlékezni, az is lehet, hogy tizennégy- hogy a mama január 1-én végleg kilépett a közös életterünkből. Már Karácsonykor tudtam, biztos voltam benne, hogy baj lesz, de még tartotta magát pár nap erejéig, aztán az újév apropóján megbontott egy üveg finom habzóbort, és soha többet nem hagyta abba az italozást. A papa szomorú volt, annyira, hogy onnantól nem akarta ünnepelni az addig mindig fényes, illatos, ízes, piros meg arany színpompában fürdő Karácsonyt. Hiába igyekeztem, nem lehetett rávenni többé, hogy igazán megadjuk a módját az ünneplésnek. Teltek múltak az évek, egészen pontosan tíz, és a papa elment az élők sorából. Ő pontosan húsvétkor temettük, és akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy ezentúl számomra már nem lehetnek fontosak az ünnepek. Aztán megismerkedtem egy férfival, aki fölülírta minden a jövőmről szóló elképzelésem. 

Kétezertizenhat december huszonkettedikén a világ végén, egy óceánparti városban az anyósommal szemben ültem a vacsoránál, és elfogott egy érzés, hogy mennyire megszerettem ezt az asszonyt, hogy mennyire szeretném megvigasztalni őt, és nem osztozni a fájdalmában, hanem segíteni abban, hogy kicsit könnyebb legyen. Megosztani vele magamból valamit, megölelni a szavaimmal, megmutatni, hogy átérzem. Rita most gyászol, én pedig úgy érzem egyre inkább felülkerekedek a saját rossz, nyomasztó emlékeimen, a szenvedés nosztalgiáján. Az én gyászomnak vége. Az övé most kezdődött. Rita. A mama neve.

 

Pánikrohamok 2.

Hazamentem. A vényt apró darabokra téptem. Beírtam a keresőbe, hogy pánikbetegség, és elkezdtem elolvasni mindent, amit a témával kapcsolatban találtam. Éreztem, hogy köze van az állapotomnak a viharos párkapcsolatomhoz, de annyi szeretetet és gondoskodást kaptam azokban és aztán majd az követő időkben is tőle, hogy inkább elhessegettem a gondolatot.
Pedig a poszt traumás stressz egyik tünete lehet a pánik, a tünetek meg alhatnak hosszú évekig, évtizedekig is, és néha elég csak egy kiváltképp stresszes időszak ahhoz, hogy belobbanjon és működésbe lépjen. Így történt ez velem is, a folyamatos harcok, a bántás az ölj és ölelj periódusok egyre gyakoribb és erőteljesebb váltakozása, a barátom minden szeretete ellenére odáig vezetett, hogy féltem mindentől: egyedül, az ájulástól, a szédüléstől, a haláltól.Ebből a folyamatos félelemi állapotból nem tudtam hogyan emeljem ki magam.
A tavaszi félévben egyetlen egyszer sem mentem be az egyetemre, mert egyszerűen lehetetlen lett volna, hogy egyedül akár a sarki boltig is kimenjek anélkül, hogy utol ne érne az egész testemet elöntő remegés, a hidegrázás, a verejtékezés, az összeesés. Otthon voltam tehát, és csak akkor mentem ki a lakásból, ha az első szerelmem velem tartott, úgy éreztem magamat teljes biztonságban. A veszekedések, a magas amplitúdók teljesen megszűntek ezekben a hónapokban, helyükbe csak a gyöngédség, a feltétlen nélküli szeretet és figyelem került, én pedig lassan kezdtem felépülni a teljes érzelmi biztonság légkörében.
Meg kellett tanulnom önállóan mozgásban lenni. Emlékszem, azokban az időkben mindig nálam volt egy fél literes vizespalack. Úgy éreztem, hogy ha elérne a szédülés, a víz az egyedüli, ami segíthet. Emlékszem, először csak az utcánkban lévő kisboltba mert egyedül hagyni az első szerelmem, úgy, hogy velem jött, és előre megbeszéltük, hogy el fog tűnni egy másik sorban, nekem pedig egyedül kell egy pár másodpercig a tésztás polcnál megállnom, erőt gyűjtenem és átmenni hozzá rosszullét nélkül.
Egészen sokáig gyakorolt így velem. Egy-két hónappal később aztán otthon fogadást kötöttünk, amit elveszítettem. A tét nagy volt, a vesztesnek át kellett mennie a közeli éjjel-nappaliba egy tábla csokoládéért. Akkor mentem ki először hosszú hónapok után a lakásból teljesen egyedül. Még otthon megterveztem az utat, elképzeltem, hol van a csokoládés polc, elképzeltem, hogyan emelem le a tábla Milkát, hogyan fizetek szélsebesen, és hogyan rohanok hazáig anélkül, hogy bajom esne. Azt hiszem soha életemben nem vásároltam olyan gyorsan, mint akkor, az első pánikroham mentes tavaszi délutánon.
Lassan elmerészkedtem egyedül a barátnőm lakásáig, egy üveg vízzel szorosan a kezemben, a troli háztól házig vitt, ő pedig mindig várt rám a megállóban. A papa sosem tudott ezekről a hónapokról, ahogy a nagybátyámék és a nővérem sem. Teljesen láthatatlan életet éltem a Pestre költözésemtől fogva. Az utca nevét sem tudták, ahol laktam, nem ismerték a küzdelmeim, a mindennapjaim, nem ismerték igazán azt a fiút, aki mellettem volt három és fél évet. Mindenki tudta, hogy a Léna Budapesten jár egyetemre, és ennyi pont elég is volt ahhoz, hogy a legnagyobb nyugalomban legyenek velem kapcsolatban.
Pedig ha tudták volna, hogy az egyetemista bölcsészlánynál sokkal kevesebb vagyok, védtelen, száz sebből vérző éretlen húszéves, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy az otthoniak közül valaki megkérdezze őszintén, hogy hogyan van, hogy hol él, hogy mikor látogathatják meg, úgy, ahogy a többi barátjának a szülei csinálták.
Az első szerelem még sokáig tartott és a pánikbetegség végével visszatért a szokásos őrület, az ölj és ölelj periódusok folyamatos váltakozásai. Mégis, mindennél többet jelentett, hogy velem volt, mert akkor a Budapesten eltöltött első és legnehezebb években, a felnőtt életem kezdetén ő jelentette a családot, a biztonságot, egy személyben forgatta vissza az idő kerekét, és hozta a mama-mintát, a papa-mintát, ez a nagy szerelem volt az egyvelege a múlt minden fontos elemének, egy szép jövő reményével kiegészülve, ami aztán sosem jött el.
Ahogy most írok a pánikbetegségről, a testem elkezdett emlékezni. Éreztem a szédülést, a verejtékezést, éreztem mindent, úgy, ahogy hosszú évekkel ezelőtt. Nem félek már tőle, nem irányít már, tudom, hogyan kell egy ilyen emléket elengednem. Tudatosan figyelek azonban azokra a helyzetekre az életemben, amikor fáradt vagyok, vagy kimerült, és igyekszem távol tartani magam a túl sok stressztől, mert előfordul még nagy ritkán, hogy ilyen napokon bekopognak tünetek.
A pánikrohamok hosszú ideje véget értek az életemben, ahogy egyre inkább megismertem magam és a gyengeségeimet, ahogy felismertem azokat a helyzeteket, amelyekben kitehetem magam a rosszullétnek. Igyekszem egyre jobban megszeretni azt aki vagyok, és gondoskodni magamról úgy, ahogy mindig is vágytam rá, hogy a családom gondoskodjon rólam.

 

 

Pánikrohamok 1.

 

Nem is volt olyan régen, mikor tudatosult bennem, hogy valóban poszt traumás tüneteim vannak. Sokáig nem volt összefoglaló neve a problémáimnak, csak azt tudtam, hogy igen, rengeteg begyógyulatlan sebem van, hogy a mama miatt, hogy a papa halála miatt, hogy a múltam miatt, biztosan azért voltam pánikbeteg meg depressziós is. Volt azonban rengeteg olyan egyéb tünete is a poszt traumának, amiket eszembe sem jutott hozzákapcsolni a gyermekkoromhoz.
Hét éve ilyenkor életem első párkapcsolatának, az akkor igazinak hitt szerelem magasságai és mélységei közötti hullámvasúton utaztam. A folyamatosan kiugró amplitúdók váltakozásában egy teljesen átlagos téli napon fáradtam ki teljesen. Emlékszem, munkából hazafelé menet a szokásos heves gesztikulációimmal meséltem a barátnőmnek valamiről. Ő egyszercsak megállt, és halálra rémült tekintettel arra kért, hogy azonnal üljek le a lépcsőre. Akkor már a metróbejárathoz értünk. Engedelmesen letelepedtem az első lépcsőfokra. Nem mertem kérdezni semmit sem, annyira komoly és szinte parancsoló volt az én mindig szelíd és simulékony barátnőm hangja. Elrohant vizet hozni, meg egy szelet csokoládét, de még hosszú másodpercekig nem éreztem semmit a pánikból, aztán egyszer csak utolért a gyengeség, és soha semmihez nem hasonlítható, egyre erősödő reszketést éreztem a testemben.
Az emberek akkora már körém gyűltek, valaki mentőért kiáltott, én pedig kezdtem megérteni, hogy az öntudatlanság határára sodródtam. Néztem a kezeimet, mind a tíz hófehér ujjam remegett megállíthatatlanul, hiába igyekeztem megregulázni őket, saját életre keltek, úgy, ahogy az érzékelésem is. Hangfoszlányokat hallottam, a barátnőm egyre inkább elmosódó arcát, éreztem, ahogy hideg vízzel locsolják az arcom. Én közben csak arra tudtam gondolni, hogy nem, én nem veszíthetem el az uralmat önmagam felett, nem ájulhatok el, muszáj ébernek maradni, mert csak én tudok igazán vigyázni magamra, nem történhet meg, hogy elengedem az irányítást egy pillanatra is az életem felett. Addig küzdöttem, amíg a legutolsó erőforrásom is összeszedve képes voltam megtartani a tudatosságomat. Nem ájultam el.
Kisvártatva taxiba ültünk a barátnőmmel, és hazaértünk, ahol mély álomba szenderültem. De késő este borzalmas fejfájásra ébredtem, és mikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, hogy az egész szoba forog velem. Egy csapásra megváltozott a világ körülöttem. Bárhogy is próbáltam erőt venni magamon, másnap reggelre ugyanúgy szédültem, hőhullámok gyötörtek, és sokszor alig kaptam levegőt. A szívem százharmincat vert hatvan másodperc alatt, én pedig tanácstalanul figyeltem, ahogy a testem a normálistól teljesen eltérő ütemben működik. Orvostól orvosig jártam, de mindenhol megnyugtattak, hogy egészséges vagyok. A neurológus, a kardiológus és a nőgyógyász is kihúzta a listájáról az összes lehetséges betegséget.
A leletek szerint tehát jól voltam, annak ellenére is, hogy a nap huszonnégy órájában forgott velem a világ. A magas pulzusom és az egyre erősödő halálfélelmem ellenére is jól voltam, jól kellett volna lennem. Emlékszem, amikor visszaértem a háziorvoshoz az összes eredménnyel, rám nézett és azt mondta, hogy minden kétséget kizáróan pánikbetegségem van. Ott nyomban írt is egy beutalót a legközelebbi pszichiátriai ambulanciára és minden jót kívánva kitessékelt a rendelőből.
Akkoriban szinte semmit nem tudtam még a mentális betegségekről, és azokról az emberekről, akik pszichológushoz ne adj isten pszichiáterhez jártak, azt gondoltam, hogy egytől egyig gyöngék, tartatlanok. Én, életem összes megpróbáltatása ellenére mindig is büszkének és erősnek képzeltem magam, a legyőzhetetlen Léna, és most mégis, hetek óta annyira rosszul voltam, annyira tehetetlen a testem erőtlensége felett, hogy szégyen szemre elmentem a fehér kis beutalómmal a pszichiáterhez.
Öreg ember fogadott a rendelőben. Pár perc után tudatosult csak bennem, hogy végülis egy idős doktornővel beszélgetek, mert a fizimiskája alapján a nemét nem lehetett megállapítani biztonsággal. Kis szakálla volt, rövidre nyírt ősz ápolatlan haja és tövig rágott körme. Nem sokat akart megtudni tőlem, végiglapozta csöndesen a magammal vitt orvosi eredményeket, közben úgy tűnt, mintha az óra számlálója minden másodperc elteltével egyre hangosabban ütne. Amikor a leletek tanulmányozásának végéhez ért, alaposan végig mért, a szemembe nézett és megkérdezte, mit érzek. Abban a pillanatban undort éreztem, meg szégyent, hogy hová jutottam, egy erzsébetvárosi sztk pszichiátriai rendelőjének szürreális jelenetébe, ezt biztosan sosem mesélem el a papának, velem süllyedne szégyenében, hogy az ő lánya, a kisleánya ott ül egy ilyenfajta vallatószéken… Ehelyett elmondtam neki, hogy szédülök, hogy félek, hogy képtelen vagyok bárhová is egyedül menni, és hogy nem tudom mikor és mi történt velem.
Nem mondott semmit, és nem kérdezett többet. Megkérte az asszisztensnőjét, hogy írja. Ő pedig diktálta.Anamnézis, diagnózis, javaslat. Rivotril. Javasolt adag napi háromszor egy.

Mi a trauma?

A mai bejegyzésemhez segítségül hívtam Peter Levine-t, azt az amerikai pszichológust, aki több mint negyven éve a trauma tanulmányozására tette fel a karrierjét. Hosszú évtizedes munkássága alatt kidolgozott egy olyan módszert, amivel éppen én is gyógyulok. A ma is aktívan tevékenykedő Levine forradalmár a saját szakterületén, és lenyűgöző sikereket ért el több ezer súlyosan traumatizált páciensénél. Hosszú évekkel ezelőtt megszületett a saját iskolája, a világ számos részén tanítják és alkalmazzák a módszerét. Többek között itt, Brazíliában is.

Azon gondolkoztam az utóbbi napokban, hogy bár sokat beszélek a PTSD-ről, és megosztottam hosszan és őszintén, hogy miképpen nőttem fel, de arról, hogy mi is a trauma, valamint a gyermekkori bántalmazáson kívüli egyéb kiváltó okairól még sosem írtam.
A tudomány álláspontja szerint a trauma eredője olyan rendkívüli stresszt okozó esemény, amely az általános emberi tapasztalásokon kívül esik, és veszélyt jelent az ember életére, testi épségére. Ilyen lehet egy hirtelen bekövetkezett katasztrófa egy közösségen, vagy egy családon belül, a fizikális erőszak, de ezen kívül még rengeteg olyan potenciálisan traumatizáló erejű esemény tartozik ide, amelyről kevésbé gondolnánk, hogy valójában az.
Talán a legjobban ismert és elfogadott traumatikus élmények a gyermekkori és a szexuális abúzus, valamint a háborúban elszenvedett élmények. Azonban traumatikus eseményt akkor élünk meg, amikor a test öntudatlanul is veszélyesnek érzékel egy helyzetet. A trauma fiziológiai eredetű, ezért a poszt traumatikus tünetek tulajdonképpen félelemben ragadt, befejezetlen fiziológiai reakciók. Éppen ezért visszajárni a legfájdalmasabb sebeinkhez, és megbolygatni őket kifejezetten káros, hiszen a súlyos lelki fájdalom traumatizáló erejű.
Hosszú évekig gyötörtem magam azzal, hogy újrajátszottam a fejemben egy-egy horrorisztikus jelenetét a múltamnak. Képes voltam a legapróbb részletekbe menően felidézni mindent ami akkor történt velem, a hogyanokat, a saját hangulatomat, még a mamám lélegzetének ritmusára is pontosan vissza tudtam emlékezni. Hiába telt el sok év, hiába tudtam, hogy a múltbéli horror főszereplője már nem is él, én meg már felnőtt vagyok, a visszaemlékezéseim alkalmával, akkor és ott, minden esetben ismét az a kiszolgáltatott kislány voltam, ugyanazokkal a félelmekkel, a bénító rettegéssel, és igen, a létező legmélyebb fájdalommal, amit valaha már megtapasztaltam életemben.
Tehát az itt és most ereje abban az esetben, mikor a traumából való gyógyulásról beszélünk kardinális. Benne lenni a jelen pillanatban, ismét üdvözölni elveszett részeinket, lelkünk egy-egy darabját a testünkben, és megtartani azt. Ez a kulcs a gyógyuláshoz. A fel nem dolgozott trauma megannyi módon mutatja meg magát az életünkben. Szeretnék egy-két tünetet  felsorolni, a teljesség igénye nélkül. A későbbiekben aztán majd Levine könyve alapján bővebben is írok arról a négy csoportból, amibe sorolhatóak. Tehát vissza a tünetekhez: flashback-ek, pánik rohamok, álmatlanság, rémálmok, depresszió, pszichoszomatikus panaszok, indokolatlan dühkitörések, ismétlődő önpusztító magatartás, erőtlenség, gyenge immunrendszer, immunredszeri megbetegedések, gyulladások a testben, alacsony fizikai energia szint, halálfélelem stb.

Levine az elmúlt negyven év megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy főképpen a következő eseményekkor traumatizálódhatunk:
Magzati trauma
Születéskori trauma
Szülő vagy közeli hozzátartozó elveszítése
Betegségek, magas láz
Fizikai sérülések, balesetek
Szexuális, érzelmi,  fizikai bántalmazás
Természeti katasztrófák
Bizonyos orvosi beavatkozások
Műtétek különösképpen mandulaműtétek éterrel, fülműtétek, szemműtétek
Altatás
Hosszú ideig tartó mozdulatlanság – kisgyermekek lábainak vagy törzsének rögzítése különböző okok miatt (befelé forduló láb stb.)

— Folytatás következik! —