Álmok 2.

Álmok 2.

Hiába sírok azonban, hiába toporzékolok, a fel nem dolgozott gyász, a traumám nem ismeri az ész érveket így a következő nap tovább álmodom. Azt, hogy kiönt az ablakunk alatt habosan hullámzó végeláthatatlan óceán, eléri az épület alját, aztán egyre nagyobb erővel és egyre magasabbra nyújtózva belöki magát a második emeletre, tör befelé a rengeteg víz, már az egész lakás egy óriás akváriumra emlékeztet.
Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy most el fogom veszíteni a férjemet, hogy menekülni kell, de előtte meg kell találnom őt a lakásban, meg kell fognom a kezét és soha el nem engedni azt.
A következő pillanatban már a győri Földes Gábor utca paneljének nyolcadik emeletéről nézem a megállíthatatlanul özönlő víztömeget, lerohanok a lépcsőházon keresztül az utcára, a férjem ott vár már, és ész nélkül elkezdünk futni arrafelé, ahová talán nem követ minket a víz. Fogom a kezét, arra kérem, hogy ne engedje el, kiabálom neki, hogy nem veszíthetlek el, úgy mint őket, érzem az egész testemet beborító rettegést és pánikot, ahogy átveszik az uralmat a belső szerveim, az agyam, a mozgásom felett, és remegésre késztetnek, zakatol mindenem, hallom a csontjaim zörgését, miközben erősen szorítom a férjem szép, erős kezét és rohanunk, rohanunk.
Elér a víz, beterít minket, maga alá gyűr egy óriási hullám, nekem az életem nem számít, csak arra tudok gondolni, hogy most elveszítettem őt is, a magány megsemmisítő csapást mért rám megint, sírok az óceán habjai alatt, a könnyeim összemosódnak a tengerrel, eggyé válok vele, a végtelen egyedülléttel, zokogok, zakatolok, zörögnek a csontok, a vízbe kiáltom a mama, a papa, a férjem nevét, de nincsen válasz. Hirtelen felébredek.
A társam nem érti, miért nem szólok hozzá egy szót sem. Rohanok a fürdőszobába, hogy kimossam az álmot a szemeimből, közben erős szorítást érzek a gyomrom felső negyedében, lüktet a halántékom, a torkomban gombóc. Hányingerem van. Nem akarok bokákolni, jól akarok lenni, megölelni a mosolygós szemű férjem és egy egészséges jó reggelt kívánni, de nem tudok visszatérni a valóságba, hiába van nyitva a szemem.
Itt van velem Salvadorban a mamám halálának a napja, a papám utolsó órái, a férjem álombeli elveszítése. Megelevenedik minden érzés, az álom kilökte magát a valóságba, a fel nem dolgozott gyászt, a veszteség traumáját. Haragszom magamra, a helyzetre, hogy nincsen hatalmam az alvó Léna felett, haragszom a mamára, a papára, az óceánra is, arra, hogy nem tudok sírni, mikor lesz már jobb.
Lassan kimegyek a fürdőszobából, odabújok a férjemhez és elmesélem amit álmodtam. Hogy elveszítettelek. Magához húz, megsimogatja a hátam, megölel. Az érintéstől kezdek visszaérkezni a jelenbe. Minden rendben mondja el újra és újra. Biztonságban vagyok. Később a Lianától tanult módszert alkalmazom, tolom bele magam a jelenbe, a nap folyamán egyre többször próbálok ráérezni, hogy milyen is, mikor a testem és az elmém az itt és mostban van. Kondícionálom az idegrendszerem az egészséges működésre. Hát ilyen a PTSD egyik tünete.instagramcapture_9043eac3-bfe4-434a-ba11-aa24f7be2396

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s