Álmok 1.

Van egy álmom. Azt álmodom, hogy a papám haldoklik, hogy ugyanolyan gyönge mint amilyen az utolsó hónapokban a kórházban volt, és én tehetetlenül nézem, ahogy elmúlik. Néha a mama is feltűnik ezekben az álmokban, úgy, ahogy pár napja is.
A Földes Gábor utcában, a szobámba lépve a mama köszöntött, aki ezúttal szép volt és józan, és ahogy betessékelt az ajtón, együttérzően figyelmeztetett, hogy a papa meg fog halni. Ott állt a szoba egyik sarkában, a régi rozsdabarna kihúzható kanapé mellett ő, alig volt benne erő, szürke beesett arcán mosolyra húzódott a szája széle, mikor észrevett. Odamentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Azt mondtam, indulnom kell, csak elköszönni jöttem, de hiába volt minden szó, nem tudtam engedni a szorításból, folytak a könnyeim, sírtam, úgy sírtam, vigasztalhatatlanul sírtam. A mama szinte észrevétlenül surrant ki az ajtón,  és én a következő pillanatban kinyitottam a szemem Salvadorban kétezer tizenhat október tizedikén.
Sokszor olyan nehéz megérkezni egyik világból a másikba. A testem ritmusa  az álombéli jelenetben maradt, erősen ziháltam a nagy franciaágyon, a sírást a szomorúságot , a kétségbeesettséget áthoztam magammal a jelenbe, és ezen a szép trópusi nyári reggelen ismét találkoztam a mélyen alvó fájdalmammal. Az igazság az, hogy a papa halála pontosan úgy zajlott, mint ahogy azt a vele kapcsolatos álmaimban újraélem. Tudtam, hogy el fog menni. Szegény, gyönge volt, mint a szúnyog,  szinte csont és bőr, a napok múlásával, lassan és egyenletesen  múlt el, nem volt semmi meglepő ebben a folyamatban, ő maga is tisztában volt vele, hogy soha sem jön ki a kórházból, hogy ott fogja hamarosan érni a vég. Nem volt benne egy csöpp küzdési iránti vágy sem, többé nem volt kedve megmenekülni vagy túlélni, teste és a lelke teljesen elfáradt és megadta magát a kimerülésnek. Én pedig végignéztem.
Kénytelen voltam elfogadni a döntését és  fejet hajtani az élet ritmusa felett. Talán életemben akkor voltam először igazán alázatos, ott a kórházi ágy lábánál a papám fonnyadt kezét szorongatva nem volt hová nagyhangúnak, rebellisnek vagy dühösnek lenni. Tettem a dolgom, mellette voltam csöndben és teljes döbbenetben, hogy ilyen is tud lenni az élet, hogy az elmúlásban nincs harc, nincs hangoskodás, nincsenek meglepetések sem, egyszerűen történik, engem pedig az apám ágyának lábához köt és arra kényszerít, hogy a tanúja legyek. Kétségbeesésnek helye akkor és ott nem volt, csinálni kellett, kísérni a papát a halál ajtajáig.Ez a fagyott döbbenet és minden, amit akkor ott azokban az időkben nem élhettem meg az ő eltávozásával teret nyertek és megmutatják az összes bennmaradt érzést, a fel nem dolgozott stresszt ami az elveszítésével járt.
Nem tudom mikor lesz jobb. Egy-egy ilyen éjszaka után reggelente azért sírok, mert annyira erős a hiánya, vagy dühömben sírok, hogy miért nem tudom még mindig feldolgozni azt, ami az élet rendje. Elment. Nyolcvan évesen.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s