A szirének éneke

Van egy mítosz. Azokról a bűvös hangú szirénekről szól, akik énekükkel megbabonázták az arra utazó hajósokat, hogy aztán zsákmányul ejtsék és megöljék őket. Csupán Odüsszeusz menekült meg a gyilkos csapdától. Erőnek erejével állt ellen a csábításnak. Az árbóchoz kötöztette magát, hogy semmi esetre se tudjon engedni tengeri nimfák hívásának.
Impulzív vagyok. Szeretem a drámát, hívogatnak az olyan élethelyzetek, és sokszor az olyan típusú emberek is, amelyek rácsengenek a gyöngeségeimre. Például hosszú évekig csak olyan férfiak közeledését tudtam fogadni, akik (kicsiben ugyan de) hordozták a mama-féle terheltséget. Már az első találkozások alkalmával, vagy akár az első percekben eldőlt, hogy engem megmagyarázhatatlan erővel vonz az a férfi, aztán persze később kiderült, hogy valójában csak a minta vonz, amit hoz magával, nevezetesen az agressziót, az elnyomást, az uralkodást, a függőséget. Minden esetben jóképű, karizmatikus férfiak voltak ők, tehát a külcsín tökéletes, a kommunikációjuk kiváló, és igen leszámítva azt a tényt, hogy valamilyen módon kivétel nélkül és kegyetlenül bántottak, csodálatos szerelmei voltak az életemnek.
Hosszú időbe telt, míg megértettem, hogy az ilyen kapcsolódások lassan és biztosan mérgeznek halálra, ahogy nyitogatják fel, és boncolgatják újra és újra a gyermekkoromból hozott mély, lüktető sebeimet. Ők voltak az én szirénjeim. Sokáig a vak sötétben tapogatózva hagytam, hogy sodródjak a kapcsolataimban, aztán mikor végre megértettem az összefüggést a régiek és az újak között még akkor is maradtam, a hívás mindennél erősebb volt, így hát azzal próbálkoztam, hogy megváltoztatom őket, hátha, az én kedvemért majd elmúlik, majd nem mond úgy és olyanokat, majd nem vág a falnak, majd nem dönt a fejem felett, majd tisztelni fog, de hiába volt minden próbálkozásom újra és újra kudarcot vallottam. Nem változtak meg.
Hét hosszú évig másztam ki egyik szirénem karjából a másikba, közben elkezdtem terápiára járni, és ahogy nyílt ki a szemem arra a valóságra, amiben igazából éltem, meghoztam azt a döntést, hogy ilyen férfiakra többé nem tartok igényt. Bármennyire is szépek, vonzóak, bármennyire is ellenállhatatlan az énekük, én erőnek erejével mondok nemet rájuk. A hatodik év végére már az első randevúk első fél órájában meg tudtam állapítani, ha csak a szirének éneke csalogat, és egyre rövidebb idő alatt voltam képes nemet mondani a velük való potenciális afférokra. Nem szűnt meg minden esetben a vonzalom irántuk, hiszen régről ismert, gyermekkorom főszereplőitől tanult mintákkal csalogattak, de a saját magam érdekében erőnek erejével fordultam el és mondtam nemet a kapcsolódásra.
Az életnek persze egészen más területein is megjelennek a széphangú szirének, hogy megkísértsenek egy-egy dal erejéig, és igen, előfordul még, hogy néha elérzékenyülök, elgyengülök egy röpke pillanatra. Nem tudom, hogy valaha elmúlhat-e az erős hívás énekük hallatán.
Még mindig dolgozom azon nap mint nap, hogy rögtön észrevegyem azokat a helyzeteket, ahol az agresszió, a bántalmazás, a kiszolgáltatottság legrejtettebb formái megjelenhetnek, és nemet mondjak minden jellegű mérgező kapcsolódásra. Itt Salvadorban, ahogy egyre több mindent tanulok a szeretésről, ahogy egyre gyakrabban tartom magam meg a jelenben, ritkán és egyre halkabban hallom a szirének énekét.

instagramcapture_ffc6c0f5-a000-4c07-8980-bc958a60c0af

Advertisements

Álmok 2.

Álmok 2.

Hiába sírok azonban, hiába toporzékolok, a fel nem dolgozott gyász, a traumám nem ismeri az ész érveket így a következő nap tovább álmodom. Azt, hogy kiönt az ablakunk alatt habosan hullámzó végeláthatatlan óceán, eléri az épület alját, aztán egyre nagyobb erővel és egyre magasabbra nyújtózva belöki magát a második emeletre, tör befelé a rengeteg víz, már az egész lakás egy óriás akváriumra emlékeztet.
Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy most el fogom veszíteni a férjemet, hogy menekülni kell, de előtte meg kell találnom őt a lakásban, meg kell fognom a kezét és soha el nem engedni azt.
A következő pillanatban már a győri Földes Gábor utca paneljének nyolcadik emeletéről nézem a megállíthatatlanul özönlő víztömeget, lerohanok a lépcsőházon keresztül az utcára, a férjem ott vár már, és ész nélkül elkezdünk futni arrafelé, ahová talán nem követ minket a víz. Fogom a kezét, arra kérem, hogy ne engedje el, kiabálom neki, hogy nem veszíthetlek el, úgy mint őket, érzem az egész testemet beborító rettegést és pánikot, ahogy átveszik az uralmat a belső szerveim, az agyam, a mozgásom felett, és remegésre késztetnek, zakatol mindenem, hallom a csontjaim zörgését, miközben erősen szorítom a férjem szép, erős kezét és rohanunk, rohanunk.
Elér a víz, beterít minket, maga alá gyűr egy óriási hullám, nekem az életem nem számít, csak arra tudok gondolni, hogy most elveszítettem őt is, a magány megsemmisítő csapást mért rám megint, sírok az óceán habjai alatt, a könnyeim összemosódnak a tengerrel, eggyé válok vele, a végtelen egyedülléttel, zokogok, zakatolok, zörögnek a csontok, a vízbe kiáltom a mama, a papa, a férjem nevét, de nincsen válasz. Hirtelen felébredek.
A társam nem érti, miért nem szólok hozzá egy szót sem. Rohanok a fürdőszobába, hogy kimossam az álmot a szemeimből, közben erős szorítást érzek a gyomrom felső negyedében, lüktet a halántékom, a torkomban gombóc. Hányingerem van. Nem akarok bokákolni, jól akarok lenni, megölelni a mosolygós szemű férjem és egy egészséges jó reggelt kívánni, de nem tudok visszatérni a valóságba, hiába van nyitva a szemem.
Itt van velem Salvadorban a mamám halálának a napja, a papám utolsó órái, a férjem álombeli elveszítése. Megelevenedik minden érzés, az álom kilökte magát a valóságba, a fel nem dolgozott gyászt, a veszteség traumáját. Haragszom magamra, a helyzetre, hogy nincsen hatalmam az alvó Léna felett, haragszom a mamára, a papára, az óceánra is, arra, hogy nem tudok sírni, mikor lesz már jobb.
Lassan kimegyek a fürdőszobából, odabújok a férjemhez és elmesélem amit álmodtam. Hogy elveszítettelek. Magához húz, megsimogatja a hátam, megölel. Az érintéstől kezdek visszaérkezni a jelenbe. Minden rendben mondja el újra és újra. Biztonságban vagyok. Később a Lianától tanult módszert alkalmazom, tolom bele magam a jelenbe, a nap folyamán egyre többször próbálok ráérezni, hogy milyen is, mikor a testem és az elmém az itt és mostban van. Kondícionálom az idegrendszerem az egészséges működésre. Hát ilyen a PTSD egyik tünete.instagramcapture_9043eac3-bfe4-434a-ba11-aa24f7be2396

Álmok 1.

Van egy álmom. Azt álmodom, hogy a papám haldoklik, hogy ugyanolyan gyönge mint amilyen az utolsó hónapokban a kórházban volt, és én tehetetlenül nézem, ahogy elmúlik. Néha a mama is feltűnik ezekben az álmokban, úgy, ahogy pár napja is.
A Földes Gábor utcában, a szobámba lépve a mama köszöntött, aki ezúttal szép volt és józan, és ahogy betessékelt az ajtón, együttérzően figyelmeztetett, hogy a papa meg fog halni. Ott állt a szoba egyik sarkában, a régi rozsdabarna kihúzható kanapé mellett ő, alig volt benne erő, szürke beesett arcán mosolyra húzódott a szája széle, mikor észrevett. Odamentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Azt mondtam, indulnom kell, csak elköszönni jöttem, de hiába volt minden szó, nem tudtam engedni a szorításból, folytak a könnyeim, sírtam, úgy sírtam, vigasztalhatatlanul sírtam. A mama szinte észrevétlenül surrant ki az ajtón,  és én a következő pillanatban kinyitottam a szemem Salvadorban kétezer tizenhat október tizedikén.
Sokszor olyan nehéz megérkezni egyik világból a másikba. A testem ritmusa  az álombéli jelenetben maradt, erősen ziháltam a nagy franciaágyon, a sírást a szomorúságot , a kétségbeesettséget áthoztam magammal a jelenbe, és ezen a szép trópusi nyári reggelen ismét találkoztam a mélyen alvó fájdalmammal. Az igazság az, hogy a papa halála pontosan úgy zajlott, mint ahogy azt a vele kapcsolatos álmaimban újraélem. Tudtam, hogy el fog menni. Szegény, gyönge volt, mint a szúnyog,  szinte csont és bőr, a napok múlásával, lassan és egyenletesen  múlt el, nem volt semmi meglepő ebben a folyamatban, ő maga is tisztában volt vele, hogy soha sem jön ki a kórházból, hogy ott fogja hamarosan érni a vég. Nem volt benne egy csöpp küzdési iránti vágy sem, többé nem volt kedve megmenekülni vagy túlélni, teste és a lelke teljesen elfáradt és megadta magát a kimerülésnek. Én pedig végignéztem.
Kénytelen voltam elfogadni a döntését és  fejet hajtani az élet ritmusa felett. Talán életemben akkor voltam először igazán alázatos, ott a kórházi ágy lábánál a papám fonnyadt kezét szorongatva nem volt hová nagyhangúnak, rebellisnek vagy dühösnek lenni. Tettem a dolgom, mellette voltam csöndben és teljes döbbenetben, hogy ilyen is tud lenni az élet, hogy az elmúlásban nincs harc, nincs hangoskodás, nincsenek meglepetések sem, egyszerűen történik, engem pedig az apám ágyának lábához köt és arra kényszerít, hogy a tanúja legyek. Kétségbeesésnek helye akkor és ott nem volt, csinálni kellett, kísérni a papát a halál ajtajáig.Ez a fagyott döbbenet és minden, amit akkor ott azokban az időkben nem élhettem meg az ő eltávozásával teret nyertek és megmutatják az összes bennmaradt érzést, a fel nem dolgozott stresszt ami az elveszítésével járt.
Nem tudom mikor lesz jobb. Egy-egy ilyen éjszaka után reggelente azért sírok, mert annyira erős a hiánya, vagy dühömben sírok, hogy miért nem tudom még mindig feldolgozni azt, ami az élet rendje. Elment. Nyolcvan évesen.

Trauma a szeretetben- szeretet a traumában

Fogantatásunk pillanatától szeretetre vagyunk programozva. Elsősorban a szüleink feltétlen szeretetére, és ezt a magunkkal hozott mély kötődést még a legpokolibb körülmények sem tudják felülírni. Az én szeretetem a mamám és a papám iránt végtelen. Sőt, a családom azon tagjai felé is, akikkel ennek ellenére is úgy döntöttem, hogy megszakítok minden nemű kapcsolatot. Pedig a történetemet ismerve jogosan merülhet fel a kérdés, hogyan tudok ennyit írni róluk, hogyan tudok gyöngédséggel rájuk emlékezni,  hogyan is?
Talán pont azért ilyen mélyek és súlyosak a traumáim, mert a legtöbb engem ért bántás a szeretet nevében történt. A mama a szeretet nevében láncolt magához és kínzott szinte egész gyermekkoromon át, az ő  eltorzult belső magáról és a világról alkotott képében az abúzus meg a ragaszkodás, az érzelmek kifejezése, a védelmezés és a biztonság megteremtése összemosódtak. Ezzel az egyveleggel a tudatában hozott a világra engem, és ennek szellemében próbált önmaga legjavát adva nevelni.
A papa is a szeretet nevében hunyt szemet a mama viselkedése fölött, az iránta érzett mély kötödés, meg az értem való rajongása tartotta abban a hamis meggyőződésben, hogy a dolgok majd úgyis jobbra fordulnak, hogy  bár nem tökéletes a mi hármasunk, de azért még kezelhető és fenntartható öreg éveire. A családom többi tagja pedig a szeretet nevében  mert csak részben beleavatkozni az életünkbe, de végérvényesen sosem. Úgy gondolták, egy gyereknek, akárhogyan is van a szülei mellet a helye, végülis a mama, mikor nem iszik látszólag szépen neveli a kis Lénát, jó nevű iskolába küldi, főz, kiszolgálja a papát és igen,  minden családban vannak problémák. Így hát valahol a szeretet nevében traumatizálódtam újra és újra gyermek éveim során.
Mindenki a maga módján igyekezett jót tenni velem, csak azt nem vették észre, hogy ennek a  sornak a végén ácsorogva valójában nekem már nem jut igazi törődésből. Szeretni azért nem tudok megszűnni őket, mert ők voltak a legelső tanítóim, nem csak járni és beszélni tanultam meg tőlük de az érzelmi mintáikat is átvettem, sőt igyekeztem mindenáron megfelelni nekik, hogy kiérdemeljem az elismerésüket és elfogadásukat. Ilyen ez a szeretetre való éhség, a csillapíthatatlan vágya annak, hogy életünk elsődleges főszereplői számára elfogadhatóvá váljunk és aztán később ez alapján a belső motiváció alapján válasszunk párt, barátokat, munkatársakat magunknak.
Az egész életemet úgy igyekeztem berendezni, hogy az pontosan rácsengjen a szüleimtől tanult szeretet dallamára. Így hát aztán sokáig és sokféleképpen éltem bántalmazó párkapcsolatokban, konfliktusokkal, szorongással, bizonytalansággal átszőtt bizarrabbnál bizarrabb élethelyzetekben egy olyan, szép árnyalatok nélküli világban – az én világomban -, ahol szeretet és a szenvedés, a szeretet és a szenvedtetés, a szeretet és az elhagyatás, a szeretet és agresszió, szeretet és a gyűlölet kéz a kézben járt.
Tizennyolc éves voltam, mikor ezt a sort írtam  a szeretetről: „Ölelj meg és engedj el, ölelj meg és ne hagyj elfutnom, ne is szeress, csak hangtalanul ölj és ölelj.”Nem ismertem, csak az ilyen módját a kapcsolódásnak.

Két napja ültük az első éves házassági évfordulónkat a férjemmel. Hat éve pedig annak, hogy meghoztam egy döntést, és segítséget kértem, hogy megtanuljak nyugalomban, szépen élni, szeretni és szeretve lenni. Mára nyoma sincs annak a nyers, kiszámíthatatlan, szenvedésre mindig kész Lénának, aki azt a fenti egy sort írta. Valahol a traumák, a szüleim emléke és az érzelmi minták gombolyagában már kezdenek látszani tisztán és elválaszthatóan a szálak, a hogyanok, miközben újakat szövök-szépeket, színeseket, szerethetőeket.