Nem magánügy

Azt hiszem Salvadorba érkezett a nyár. Bár hivatalosan még a tavaszt ünnepeljük, a súlyos, mindent beborító forró levegő itt van már. Lassan teljes lesz a szélcsend, nem ringatóznak a kókuszfák  ágai a villanypóznák esti fényében. Nyáron úgy tűnik, mintha megállna az idő, minden nap ugyanúgy telik, és lelassul az élet, nincsen rohanás, helyette van nyugalom, és ráérősen a dolgukat végzők latin amerikai nők meg férfiak.
Szeretem a nyarat. A magyar nyarat. A pezsgést, megőrülök a zsongásért, az örökös budapesti vibráló levegőért, a mindig, minden körülmények között érzékelhető feszültségért, ami a magyar levegőben van.
Itt mifelénk a latin amerikai temperamentumosság mellett megfér a nyugalom is, az örökös sietség vagy siettetés nélküli tágas tér, ez a város a ráérünk, a megoldjuk városa a miénk. Nem okolhatom a magyar virtust, amiért úgy szeretem a nyugtalanságot – bár tény és való, hogy az otthoni közeg megfelelő táptalaja ennek az igényemnek a kielégítésére – .  Az én idegrendszerem nincsen hozzászokva a békéhez, a nagy amplitúdók, a drámák nélküli életformához, és ezzel nem csak én vagyok így.
Van ez a PTSD, amiről annyit írok, azért mert nem eleget vagy inkább szinte egyáltalán  nem beszélnek róla. Nem csak, hogy tabu, de jóformán ismeretlen fogalom a hétköznapi emberek számára, miközben már egyre több mindent tudunk a depresszióról a pánikbetegségről vagy egyes személyiségzavarokról és egyre nagyobb elfogadással vagyunk irántuk.
Nem tudok mindig csak a mamáról írni,  pedig azt is tudom, hogy sokkal érdekfeszítőbb nem hétköznapi, megdöbbentő igaz történeteket olvasni. Azért írok nagyon intim témáiról az életemnek, hogy elmondjam, hogy nem lehet magánügy a családon belüli bántalmazás, nem lehet magánügy mamák és papák alkoholizmusa, nem, nem és nem. Azért nem, mert aztán az ilyen környezetbe nevelkedett gyermekekből, komoly problémákkal küzdő felnőttek válnak, akik úgy érzik, magánügy a szenvedés és annak összes hozadéka.
A szenvedésnek sem kéne magánügynek lennie, főleg ha nevén nevezhetővé válik, – az én esetemben  a négy betűs PTSD a neve – főleg ha megnehezíti az emberi kapcsolatainkat és a saját boldogságunk vagy kiteljesedésünk útjába áll. Itt vagytok kétszázhetvenen, olvassátok amit írok, olvastátok a mama fejezeteket, a lubov fejezeteket, olvastok a papa halála utáni űrről, a fel nem dolgozott gyászomról is. Remélem, hogy nem csak egy – egy rémes jelenet az, ami felvillan előttetek, ha a szerelemsalvadorban-ra, vagy rám gondoltok (hiszen sokan személyesen is ismertek).
Remélem olvastok a sorok mögött, a történetem adom önterápiaként, és aztán meg azért is, hogy segítsek, ha csak egynek is közületek vagy rajtatok keresztül másnak, akinek szüksége lehet rá, már megérte.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s