Apránként megérkezni

Minden éjjel a papával álmodok. A vele való találkozásaimban csupán csak egy dolog közös: az én gyönyörű Győrömben, a Földes Gábor utca paneljei egyikének nyolcadik emeleti lakásában, aminek ajtajára az ő vezetékneve van vésve, ott vagyunk mi ketten. Néha a mama is felbukkan, egy – egy epizód erejéig részt vesz a történeteinkben, aztán tovább áll szép csöndesen. Ha Magyarországon vagyok sosem álmodom a Földes Gábor utcával, csak itt Salvadorbainstagramcapture_a15f6405-4267-46b3-bc64-ff5c2716ab8fn az Óceán sétány egyik társasházának második emeletén van úgy, hogy éjszakánként hazalátogatok a szülővárosomba,  bekopogok az emlékek ajtaján, hogy újra magamhoz öleljem az én apámat, és megcsókoljam  kopasz, szeplős fejének tetejét. Körbenézek egy pillanatra a jelenben. Csörög a telefonom, a férjem neve jelenik meg a kijelzőn. Ülök a kanapén,  és ahogy beszélek vele figyelem a mustársárga falakat, az egyiken egy I love Budapest feliratú tábla, alatta a szekrényen egy szép, a barátnőmtől kapott fekete képkeretben ő és én, boldogan mosolygunk a kamerába. Tovább nézem a polcokat, keresem a jelent a jelenben, de semmi utalást nem találok rá. Az egyetlen kép amire vissza-vissza ugrik a tekintetem a papát mutatja velem -igen, a kamerába mosolygós fekete keretes-teljesen olyan,  mint egy posztmodern gyászjelentés. Egy éve is már annak, hogy itt élek Salvadorban, de magammal hoztam egész Magyarországot. De nem csak, hogy bepakoltam a bőröndömbe, hanem az életemet, a mindennapjaimat is berendeztem vele. Hoztam a múltat, hoztam a munkámat, a papát, az emlékeket, a félelmeim, hoztam az éjszakánként fel-feltörő mélyen alvó fájdalmakat és hiányokat, és belehelyeztem mindent ebbe a csodálatos, új, trópusi környezetbe. Pedig itt minden olyan más: a nyelv, az emberek bőrszíne is, az illatok, az ízek, mások a szabályok, még az évszakok is ellentétesen váltakoznak az otthoni rendhez képest. És én mégis idekényszerítettem a múltat, minden áron, mindenek felett. Ideje lenne elengedni már legalább a papát, most, hogy új életet kezdtem. Ideje lenne megérkezni a jelenbe, jobban mint ezidáig. Aztán arra gondolok, ahogy Liana mindig türelemre int, hogy ne siessek, hogy apránként szabad csak, hogy az úgy is értékes, ha nem azonnal és mindent változtatok meg, hogy az úgy van rendben, ha tisztelem és szeretem a saját határaimat és ritmusomat a változásban. Leteszem a telefont, és arra gondolok, hogy alig hallottam, amit a férjem mondott nekem.

 Talán azzal kezdem, hogy a gondolataimat, a figyelmemet megtartom a jelenben.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s