Nem magánügy

Azt hiszem Salvadorba érkezett a nyár. Bár hivatalosan még a tavaszt ünnepeljük, a súlyos, mindent beborító forró levegő itt van már. Lassan teljes lesz a szélcsend, nem ringatóznak a kókuszfák  ágai a villanypóznák esti fényében. Nyáron úgy tűnik, mintha megállna az idő, minden nap ugyanúgy telik, és lelassul az élet, nincsen rohanás, helyette van nyugalom, és ráérősen a dolgukat végzők latin amerikai nők meg férfiak.
Szeretem a nyarat. A magyar nyarat. A pezsgést, megőrülök a zsongásért, az örökös budapesti vibráló levegőért, a mindig, minden körülmények között érzékelhető feszültségért, ami a magyar levegőben van.
Itt mifelénk a latin amerikai temperamentumosság mellett megfér a nyugalom is, az örökös sietség vagy siettetés nélküli tágas tér, ez a város a ráérünk, a megoldjuk városa a miénk. Nem okolhatom a magyar virtust, amiért úgy szeretem a nyugtalanságot – bár tény és való, hogy az otthoni közeg megfelelő táptalaja ennek az igényemnek a kielégítésére – .  Az én idegrendszerem nincsen hozzászokva a békéhez, a nagy amplitúdók, a drámák nélküli életformához, és ezzel nem csak én vagyok így.
Van ez a PTSD, amiről annyit írok, azért mert nem eleget vagy inkább szinte egyáltalán  nem beszélnek róla. Nem csak, hogy tabu, de jóformán ismeretlen fogalom a hétköznapi emberek számára, miközben már egyre több mindent tudunk a depresszióról a pánikbetegségről vagy egyes személyiségzavarokról és egyre nagyobb elfogadással vagyunk irántuk.
Nem tudok mindig csak a mamáról írni,  pedig azt is tudom, hogy sokkal érdekfeszítőbb nem hétköznapi, megdöbbentő igaz történeteket olvasni. Azért írok nagyon intim témáiról az életemnek, hogy elmondjam, hogy nem lehet magánügy a családon belüli bántalmazás, nem lehet magánügy mamák és papák alkoholizmusa, nem, nem és nem. Azért nem, mert aztán az ilyen környezetbe nevelkedett gyermekekből, komoly problémákkal küzdő felnőttek válnak, akik úgy érzik, magánügy a szenvedés és annak összes hozadéka.
A szenvedésnek sem kéne magánügynek lennie, főleg ha nevén nevezhetővé válik, – az én esetemben  a négy betűs PTSD a neve – főleg ha megnehezíti az emberi kapcsolatainkat és a saját boldogságunk vagy kiteljesedésünk útjába áll. Itt vagytok kétszázhetvenen, olvassátok amit írok, olvastátok a mama fejezeteket, a lubov fejezeteket, olvastok a papa halála utáni űrről, a fel nem dolgozott gyászomról is. Remélem, hogy nem csak egy – egy rémes jelenet az, ami felvillan előttetek, ha a szerelemsalvadorban-ra, vagy rám gondoltok (hiszen sokan személyesen is ismertek).
Remélem olvastok a sorok mögött, a történetem adom önterápiaként, és aztán meg azért is, hogy segítsek, ha csak egynek is közületek vagy rajtatok keresztül másnak, akinek szüksége lehet rá, már megérte.

Apránként megérkezni

Minden éjjel a papával álmodok. A vele való találkozásaimban csupán csak egy dolog közös: az én gyönyörű Győrömben, a Földes Gábor utca paneljei egyikének nyolcadik emeleti lakásában, aminek ajtajára az ő vezetékneve van vésve, ott vagyunk mi ketten. Néha a mama is felbukkan, egy – egy epizód erejéig részt vesz a történeteinkben, aztán tovább áll szép csöndesen. Ha Magyarországon vagyok sosem álmodom a Földes Gábor utcával, csak itt Salvadorbainstagramcapture_a15f6405-4267-46b3-bc64-ff5c2716ab8fn az Óceán sétány egyik társasházának második emeletén van úgy, hogy éjszakánként hazalátogatok a szülővárosomba,  bekopogok az emlékek ajtaján, hogy újra magamhoz öleljem az én apámat, és megcsókoljam  kopasz, szeplős fejének tetejét. Körbenézek egy pillanatra a jelenben. Csörög a telefonom, a férjem neve jelenik meg a kijelzőn. Ülök a kanapén,  és ahogy beszélek vele figyelem a mustársárga falakat, az egyiken egy I love Budapest feliratú tábla, alatta a szekrényen egy szép, a barátnőmtől kapott fekete képkeretben ő és én, boldogan mosolygunk a kamerába. Tovább nézem a polcokat, keresem a jelent a jelenben, de semmi utalást nem találok rá. Az egyetlen kép amire vissza-vissza ugrik a tekintetem a papát mutatja velem -igen, a kamerába mosolygós fekete keretes-teljesen olyan,  mint egy posztmodern gyászjelentés. Egy éve is már annak, hogy itt élek Salvadorban, de magammal hoztam egész Magyarországot. De nem csak, hogy bepakoltam a bőröndömbe, hanem az életemet, a mindennapjaimat is berendeztem vele. Hoztam a múltat, hoztam a munkámat, a papát, az emlékeket, a félelmeim, hoztam az éjszakánként fel-feltörő mélyen alvó fájdalmakat és hiányokat, és belehelyeztem mindent ebbe a csodálatos, új, trópusi környezetbe. Pedig itt minden olyan más: a nyelv, az emberek bőrszíne is, az illatok, az ízek, mások a szabályok, még az évszakok is ellentétesen váltakoznak az otthoni rendhez képest. És én mégis idekényszerítettem a múltat, minden áron, mindenek felett. Ideje lenne elengedni már legalább a papát, most, hogy új életet kezdtem. Ideje lenne megérkezni a jelenbe, jobban mint ezidáig. Aztán arra gondolok, ahogy Liana mindig türelemre int, hogy ne siessek, hogy apránként szabad csak, hogy az úgy is értékes, ha nem azonnal és mindent változtatok meg, hogy az úgy van rendben, ha tisztelem és szeretem a saját határaimat és ritmusomat a változásban. Leteszem a telefont, és arra gondolok, hogy alig hallottam, amit a férjem mondott nekem.

 Talán azzal kezdem, hogy a gondolataimat, a figyelmemet megtartom a jelenben.

Terápia 2.

A testemben való létezés, vagyis ennek az állapotnak a közelsége megrendítően szép élmény. Ahogy elkezdjük apránként kiengedni a két és fél évtizede az idegrendszerembe jegesedett traumák egyikét az emlékek visszaidézése nélkül, ez a test elkezd válaszokat adni rá.
Néha fájdalommal reagál, és van olyan pillanat is, amikor a gyomromban érzek erős lüktetést, verejtékezem, folynak a könnyeim vagy kipirul az arcom. Liana mindvégig figyel, és azon a kedves, finoman búgó hangján emlékeztet rá, hogy most nem kell félni, hogy el fog múlni. Megkér, hogy a folyamat minden részét fogadjam kíváncsisággal. Azt mondja, hogy csak a testemben őrzött emlékeim ébrednek fel, most azért, hogy végleg kieresszem őket magamból.
Ülök a tágas rendelőben, velem szemben egy szépen őszülő nyúlánk brazil nő, és látszólag nem történik sok minden kettőnk között. Valójában megérkeztem egy olyan helyre a világban, ahol a lehető legközelebb kerültem ahhoz, hogy végre megismerjem az igazi Lénát, és ne a múltam sötét emlékei határozzák meg a mindennapokat.
Amikor egy óra után elbúcsúzom Lianától, már a liftben arra gondolok, hogy mennyire várom a következő találkozást -önmagammal-…

instagramcapture_6c94aacb-cf5e-4ead-b00f-75d5bb865e45

Terápia I.

InstagramCapture_28ae9f92-6965-4c0b-8f69-58d53fad09a9.jpg

Kétezer tizenhat van, szeptember vége. A tavasz hol esőt hoz viharos erejű széllel egy-egy álmos reggelen, és van úgy is, hogy előmutatóba levarázsolja a Napot az égről, egyenesen a bőrünkön, a pórusainkban érezzük a forróságot a korai órákban is. Ahogy kinyitom a szemem, és kezdek magamhoz térni lassan, máris hallom az óceán finom, egyenletes zúgását, csak úgy, mint nyolc órával ezelőtt, lefekvéskor ez a hang ringatott álomba, és most ugyanez a hang kíséri az ébredésem. Ma kedd van, és még csak fél hét, a fahéjas kávéhoz már forr a tej a kislábosban, még egy kényelmes órám van mindennel elkészülni. Terápiára megyek.
Az autóban azon gondolkozom, mit fogok mondani Liana előző alkalommal feltett egyszerű kérdésére. Azt szerette volna tudni, hogy mik voltak az erőforrásaim a legnehezebb években a mama rabtartása alatt, hogy hogyan éltem túl. Nem tudtam rá választ adni, talán azért mert huszonhét év alatt még sosem gondoltam a saját erőmre, csak a megpróbáltatásokra. Együtt éltem a következményekkel meg az emlékekkel, azt hittem ez épp elég, hogy ennyi van a történetemben, hogy ennyi vagyok én magam is, harcos egy mindig véres csatatéren. Aztán eszembe jut így az autóban üldögélve az a pár nappal ezelőtti beszélgetés a barátnőm meg köztem, és még mindig hitetlenkedve idézem fel a szavait.
Húsz hosszú éve vagyunk tanúi egymás életének, és bár ritkán meséltem neki az otthoni körülményeimről, mégis mindig pontosan tudta, érezte, hogy valami nagy baj van mifelénk. Megkérdeztem őt, hogyan emlékezik vissza, mi volt a kapaszkodóm, megkértem, hogy meséljen arról a kis Lénáról, akire én csak a túlélésért gépiesen harcoló katonaként gondolok vissza. Azt mondta, hogy sokat emlegettem az Istent, hogy sokat imádkoztam, hogy rendíthetetlenül hittem egy felsőbb erőben, aki megsegít majd.
Nem tudom felidézni ezt a Lénát, vagy csak nagyon nehezen. Most már felnőtt nőként egy pillanatra becsukom a szemem és elképzelem azt a kislányt, aki éppen amikor nem védenie kell magát, csukott szemmel szólitgatja a jóistent, miközben vézna kezeit imára kulcsolja. Olyan nehéz elfogadni, hogy ez is én voltam, az elesett, a bizakodó, és olyan nehéz gyöngédséggel visszanézni önmagamra, anélkül, hogy ne érezném az önsajnálattól való szorongást, hogy nehogy úgy tűnjek magam előtt is, mint aki azt mondja, hogyszegény kicsi Léna. Pedig mondhatnám, igazán. Miért ne érezhetnék együtt a sebekkel teli kisgyermekkel, csak úgy, ahogy megérint bármilyen másik gyermek szomorú sorsa. A kis Lénácska is egy volt közülük, ideje szeretnem és felemelnem őt a mama a papa és a család helyett.
Gyermekkorom főszereplői már rég halottak, tőlük hiába is várnám a jóvátételt, és a többiek, élnek még ugyan, de annak a kis Lénának egyedül már csak én tudom felnőtt nőként gondját viselni, mert bár régen volt, még részem az a riadt gyermek, akit most meg akarok gyógyítani.
Kiszállok az autóból. Előttem a húsz emeletes sárga és szürke kővel kirakott épületóriás. A hetedik emeleti tágas, hangulatos rendelőben már vár Liana. Magas, vékony, fehérbőrű nő, bongyor haja ugyan szürkésfehér színű ,de arcbőrén nem látszik az idő múlása. Köszöntésképp megölel- zavarba ejtően őszinte ez az ölelés- válaszul mereven tűröm a szeretetet, majd lehuppanok a fekete bőrfotelbe. Mindig biztonságban érzem magam vele, itt nem kell a régvolt fullasztó emlékeiről beszélni, itt nem számít a történet, a múlt, az annak való megidézése szigorúan tilos.
Testünk a hordozója emlékeinknek. Ha az összes minket ért trauma egy kifeszített térképen szerepelne, ez a térkép a testünk lenne. A poszt traumás stressz szindrómában szenvedők általában alig vannak jelen a saját életükben, a saját testükben. Nagy részemet én is elhagytam a hosszú évek során, alig vagyok kapcsolatban a mosttal, benne önmagammal. A múlt a jelenem, ez pedig megakadályoz abban, hogy teljes ember legyek. Arra kér, hogy ne csukjam be a szemem, de kezdjem el a figyelmemet a lábaimra irányítani, érintsem is meg közben az ujjaim, majd szépen lassan a lábfejem a lábszáram, és hogy érezzem a bőröm tapintását, ahogy a kezem hozzáér , ahogy a talpam érinti a talajt, érezzem a ruha anyagát magamon, ahogy a fotel találkozik a hátsó felemmel, a hátammal. Az ölemben megpihenő párna súlyára figyeljek, annak milyenségére, s ahogyan haladok végig a nyakamat az arcomat simítom már, a hajamba szagolok, és érzem, hogy megérkezem.
Különösen egyszerűnek tűnő gyakorlat ez, sokaknak természetes, magától értetődő állapot, amibe én most kerültem. Érzem a súlyát a jelennek, elkezdem érezni önmagamat is, valahogy egészen másképpen, mint ezidáig. Félek. Nem tudom mitől pontosan, azt hiszem ijesztő itt lenni. Harmadik alkalommal járok itt, de csak most veszem észre a falon lógó posztmodern festményt, mondom is Lianának, ő meleg tekintetével megerősítést küld felém, és arra kér menjünk tovább ebben a folyamatban.