Papa

Emlékszem az utolsó Lubovval együtt töltött napokra. Nem volt bennünk semmi ijesztő, pedig egy havas csütörtöki délután a nappaliban mondtam ki, hogy itt a vége, hogy nincsen tovább, és csak vasárnap délben tudtam a következő, közvetlenül Budapestre induló buszra jegyet váltani. Ő azt mondta, hogy amíg a házában vagyok a tenyerén hordoz, de amint a két bőröndömmel tovább állok, megszűnök számára létezni, hogy onnantól neki nincsen majd tovább, hogy soha többé nem hallok róla és eképpen ő sem akar értesülni velem kapcsolatban semmiről, az égvilágon semmiről.
Abban a három napban egészen felszabadultak voltunk, mintha csak újra játszottuk volna a legeslegelejét, az első örömteli heteket, amikor minden nap más étteremben ettünk, és a desszertet szigorúan egy tányérból megfelezve, a vágyainkról beszélgetve, álmodozva a jövőről. A különbség csak annyiban állt, hogy most közös tervek szövögetése helyett mindketten a külön életünkre készültünk. Újraterveztük közösen az együtt már elképzelhetetlent.
Lubov olyan volt mint egy jóságos férfirokon, aki különböző tanácsokkal látott el, mielőtt útnak eresztett, bele, egy számára ismeretlen világba. A legfontosabb intelme az volt, hogy soha senkinek ne beszéljek a múltamról, a mamáról vagy a papáról, mondjam csak azt, hogy korán meghaltak, és ne engedjek teret további kérdéseknek, mert az én történetem annyira megdöbbentő és elrettentő, hogy ennek okán majd egy férfi sem akar komolyan elköteleződni mellettem. Annyi szeretet és törődés volt a hangjában, hogy elhittem neki, sőt hálát is éreztem ezért iránta. El kellett engednie, el akart engedni.

Én pedig haza akartam menni, gyorsan megmenteni a haldokló papámat, jóvá tenni, hogy magára hagytam őt, megmutatni neki, hogy újra ott vagyok, és beteljesíteni az álmát, diplomát szerezni elsőként a mi népes, szennyes és könyörtelen családunkban. Késő volt minden próbálkozás. A papa meghalt másfél hónappal a hazaérkezésem után. Az utolsó órákban a már majdnem élettelen kezét fogtam és megígértem neki, hogy befejezem az egyetemet, hogy nyugodtan pihenhessen majd a sírjában. Azt, hogy tizenkilencévesen felvételt nyertem az ország egyik legszínvonalasabb felsőoktatási intézményébe mindennél többre tartotta, és míg más szülő arra várt, hogy a lányát férjhez menni lássa, addig ő csakis és kizárólag az én diplomaosztóm dicsőséges pillanatát képzelte hosszú évekig a szeme elé, ahogy győzelmet aratok a nevében és helyette is meg a testvéreim és az ő gyermekeik és unokatestvéreik helyett is megcsinálom.
Igen, az én számlámra akarta írni mindenféleképpen azt, amit senki más nem tudott még kiegyenlíteni. Sokszor azt hiszem, azért halt meg, mert világgá mentem előtte. Akkor feladta a reményt örökre és végérvényesen, hogy valaha is megélje annak napját, hogy kimondják a nevemet az elit egyetem nagytermének porondján, és én átvegyek egy A4-es nyomtatott, szépbetűkkel díszített fehér lapot, ami elmond rólam valami nagyon fontosat, azt, hogy ki vagyok, és, hogy attól a naptól hivatalosan is egy másik társadalmi réteghez tartozom. A papa annyira elszomorodott azon, ahogyan évek óta húztam egy három éves, könnyen elvégezhető bölcsész képzést, ahogyan elköteleződni látott egy cigány ember mellett, hogy már nem volt miért élnie, nem volt mire büszkének maradnia. Elfáradt, megkeseredett a nagy várakozásba, a magányba meg mama hiányába, és inkább lehunyta a szemét egy hideg márciusi napon.

Kétezer tizenhat van. Jövő héten huszonhétéves leszek. Könyörtelenül süvít be a trópusi szél a nappali két cellás ablakán Salvadorban. Egy fekete macska ennek ellenére is jóízűen szundikál a hófehér bőrkanapén, a férjem az esti, jó erős fekete kávéját szürcsöli az asztalnál, én pedig a jövő havi sao paulo-i, egy hetes üzleti tárgyalásaim előkészítésén és megszervezésén dolgozom. Nincsen diplomám. Nem léptem be a tanultak klubjába. A papa halála után még egy félévet elvégeztem, aztán felváltva vagy halasztottam, vagy nem jártam be az órákra. Most, hogy ilyen messze élek, hiába van két értelmiségi munkám, naphosszat csak az apám majdnem élettelen kezére gondolok, arra, hogy megígértem, az iskolapadra, a szemináriumokra és előadásokra, arra a nyolc évre, ami alatt három diplomát is megszerezhettem volna, de mégsincs egy sem. Hiába a sikereim, mint a nyelvtudás, a mintáim átírásába fektetett idő és energia, mit is érek én ha nincsen diplomám. És valóban, nem tudom mit érek nélküle.
Még nem tudom mit érek a papának való megfelelés kényszere nélkül.