Krónikus tehetetlenség

A poszttraumás stressz szindróma soron következő árnyalata tudományos kifejezéssel élve a krónikus tehetetlenség. Egyszerűbben magyarázva az áldozattá válás készségéről, vagy jobban mondva az erre való hajlamról kell beszélnünk.
Az általam észlelt valóság és világ valahogy úgy festett, hogy én Léna, egy olyan szűk sötét és kényelmetlen skatulyában vagyok amibe a család és a közvetlen környezetem helyezett a mama miatt, és ebben a kis dobozban kénytelen vagyok elviselni ezért a szégyent, a mama által okozott véres sebekkel és sérülésekkel. Az erős, nagyhangú és lázadó fiatal Léna színpompás maszkja mögött nem volt más, csak egy riadt áldozat, aki megszokta ezt a szerepet, aki ebbe nőtt bele és mint valamiféle régi rongyot magán hordott ragaszkodóan. Ha még ez a rongy sem lett volna, akkor talán úgy éreztem volna, hogy az élethez való jogom kerül veszélybe. Egyszer s mindenkorra az áldozat szerep létkérdés volt számomra, akkor is ha ehhez teljesen tudattalan és automatikusan kötődtem.
De nem ám csak emberi kapcsolataimban váltam az elszenvedő féllé, hanem saját gondolataimban és az önmagamról alkotott elképzelésemben is. Visszatérő motívum, hogy egy teljesen biztonságos utcán sétálva elképzelem, hogy kirabolnak, vagy elrabolnak, vagy még rosszabb, vagy, hogy egy ismerőssel történő beszélgetés csúnya veszekedésbe torkollik, ahol kiderül, hogy valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követtem el ellene, és így tovább, megszámlálhatatlan variációt írtam az áldozattá válás szerepére. Ez a folyamatos bánthatóság a valóságban is megjelent és újra és újra megmutatta sokszínű arcát a legkülönbözőbb helyzetekben, az iskolában évekig, egy igazságtalan tanár bántó és leértékelő viselkedésében, nagy családi rendezvényeken, ahol saját unokahúgaim és bátyáim kínzó közönyét és kiközösítését kellett eltűrnöm, később egy szép, szenvedélyesen lángoló, de bántalmazó párkapcsolatban, ahol hiába pakoltam össze egy-egy a végleteken is túlmenő veszekedés után a ruháimat, mikor arra került a sor, hogy kilépjek az ajtón, megbénultan néztem magam elé és éreztem, hogy képtelen, képtelen vagyok a küszöbön túl kerülni, hiába ígértem meg magamnak megannyiszor, hogy soha többé nem hagyom, nem engedem, megint a teljes lefagyottság állapotában álltam az előszobában a nagytükör előtt, kezemben a fekete utazótáskával égő vörösre sírt, bedagadt szemekkel.
Mozdulatlan maradtam, mint ahogy ez az emlék is egy mozdulatlan kép a fejemben. A krónikus tehetetlenség állapota ott volt minden kisebb és minden nagy pillanatában az életemnek, áldozat voltam, egyszerűen és könnyen megszerezhető préda. A tudat alatti pedig kívánta, várta, hogy ismét azzá essek. Ez a kör aztán mindig teljes szomorúsággal, szégyenérzettel és egy, a megsemmisüléshez közeli érzéssel zárult be, amíg az ismétlés kényszere olyan erőssé nem vált, hogy ismét aktiválja a fent leírt folyamatot.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s