Lubov 4.

Az utolsó két, Lubovval töltött hónapban Léna már csak ült a cigarettafüstös lakásban, ült a cigarettafüstös autóban egy cigarettafüstös vendégségbe menet. Látta az autó ablakából a város óriási romos, düledező épületeit és végtelenül visszataszítónak találta, egyenesen csúnyának, semmi szépséget nem fedezett fel a metropolisz egyetlen zugában sem. Látta a kétségbeesetten és szüntelenül táplálékot kereső kutyák csoportjait az utcákon, nyakörv és mindenféle jelzés nélküli csavargók voltak, a semmi kölykei, szuka és kankutyái. Szíve szerint mindegyiket magával vitte volna, kicserélve Lubovot, Ivanat meg a többieket rájuk, egészen Magyarországig, Győrig, a papa halálos ágyáig vándorolt volna velük. Egynek érezte magát közülük, kiszolgáltatott és szabad vándornak.
A papa közben messze Léna mély szomorúságától egyre csak veszített erejéből, egyre kevesebb értelmet talált az ő hosszú és kalandos életének végében, már a legkisebb leánya is csalódást okozott, összeállt egy cigánnyal, hát ezért taníttatta, hát ezért dédelgette, hogy lesz így diplomája, sosem lesz már diplomája, minek is élni, messze van Léna, és lassan fogyott el, titokban szívta a szomszédoktól kunyerált cigarettákat. Feladta, nincsen ezen mit szépíteni, ment bele a halálba visszafordíthatatlanul.
Léna meg küzdött, annyira jól akarta csinálni, bebizonyítani, hogy nem tévedett, elsősorban a papának, a szó nélkül maga mögött hagyott barátainak, a faképnél hagyott kötelezettségeinek, Budapestnek, az Astorian tornyosuló egyetemnek, az ő nagy és mérgezett, szennyes családjának, a szigorú és erkölcsös nagybácsinak, de legfőképp önmagának, igen, önmagának akarta megmutatni, hogy végre az életben egyszer jól csinálja.
Rettegett a kudarctól, a Lubovból való kiábrándulás fázisai mélyfekete lyukakba húzták, amelyekből egyre nehezebb volt felhúznia magát a világosságba. Azt hitte, hogy könnyebb lesz, hogy vége a megpróbáltatásoknak, helyette egy újabb szomorú és igaztalan helyzetbe sétált bele, és ezt a kudarcot képtelen volt beismerni magának, vagy felvállalni egy teljes otthon hagyott élet előtt benne minden szereplőjével.

Advertisements

Miért fordulunk önmagunk ellen?

A belső, mély düh, amit első sorban a mama iránt éreztem, aztán meg a családom tagjai iránt, az évek során olyan óriásira dagadt, hogy puszta jelenléte kezdte elviselhetetlenné tenni az életem. Hiszen mégis csak a mamám, hiszen mégiscsak egy idősebb családtagom, hiszen mégis csak segített mindenki, segítettek ők mind, ahogyan csak erejük engedte, és ezek a gondolatok, a körülöttem lévő felnőttek örökös felmentésének kényszere, a bennem forrongó méreg, a szégyen a kételyemen, hogy talán nem vagyok elég hálás a támogatásért amit kaptam , ez a belső vívódás vezetett végül odáig, hogy saját magam ellen fordultam.
Gyakori motívum ez a gyermekkori bántalmazást elszenvedők körében, hogy a trauma nagysága és ereje olyannyira fenyegetővé válik, amely kiköveteli hordozójából ennek az energiának a testből való kiengedését. Mivel gyermekként a mama és a család, a nagyok ellen mégsem fordulhattam teljesen és egészen, így aztán önmagamra irányítottam a csillapíthatatlan haragomat.
A hátam, a lapockám, a vállaim őrzik ennek a mamáról és családról elterelt indulatnak az emlékét. Egészen fiatal koromtól fogva zsíros pattanásos volt a bőröm, lehetne az egészet csak erre fogni, de hosszú évekig kapartam ki a hátamról a már sebbé vörösödő, vérző, begyógyulni soha sem tudó valaha volt mitesszereket. Az önmagam ellen való fordulás így vált hétköznapi rutinná. Ez az automatizmus szimbolizálta a gyógyításért kiáltó emlékeket.
A feltépett sebek , a fájdalom, a meg nem élt mérhetetlen harag mind ott voltak napi szinten és fizikálisan is az életemben. Magamévá tettem teljesen és egészen a szégyent és a pusztító indulatot, és ezeknek az emlékét hegekként még mindig őrzöm a bőrömön.

Krónikus tehetetlenség

A poszttraumás stressz szindróma soron következő árnyalata tudományos kifejezéssel élve a krónikus tehetetlenség. Egyszerűbben magyarázva az áldozattá válás készségéről, vagy jobban mondva az erre való hajlamról kell beszélnünk.
Az általam észlelt valóság és világ valahogy úgy festett, hogy én Léna, egy olyan szűk sötét és kényelmetlen skatulyában vagyok amibe a család és a közvetlen környezetem helyezett a mama miatt, és ebben a kis dobozban kénytelen vagyok elviselni ezért a szégyent, a mama által okozott véres sebekkel és sérülésekkel. Az erős, nagyhangú és lázadó fiatal Léna színpompás maszkja mögött nem volt más, csak egy riadt áldozat, aki megszokta ezt a szerepet, aki ebbe nőtt bele és mint valamiféle régi rongyot magán hordott ragaszkodóan. Ha még ez a rongy sem lett volna, akkor talán úgy éreztem volna, hogy az élethez való jogom kerül veszélybe. Egyszer s mindenkorra az áldozat szerep létkérdés volt számomra, akkor is ha ehhez teljesen tudattalan és automatikusan kötődtem.
De nem ám csak emberi kapcsolataimban váltam az elszenvedő féllé, hanem saját gondolataimban és az önmagamról alkotott elképzelésemben is. Visszatérő motívum, hogy egy teljesen biztonságos utcán sétálva elképzelem, hogy kirabolnak, vagy elrabolnak, vagy még rosszabb, vagy, hogy egy ismerőssel történő beszélgetés csúnya veszekedésbe torkollik, ahol kiderül, hogy valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követtem el ellene, és így tovább, megszámlálhatatlan variációt írtam az áldozattá válás szerepére. Ez a folyamatos bánthatóság a valóságban is megjelent és újra és újra megmutatta sokszínű arcát a legkülönbözőbb helyzetekben, az iskolában évekig, egy igazságtalan tanár bántó és leértékelő viselkedésében, nagy családi rendezvényeken, ahol saját unokahúgaim és bátyáim kínzó közönyét és kiközösítését kellett eltűrnöm, később egy szép, szenvedélyesen lángoló, de bántalmazó párkapcsolatban, ahol hiába pakoltam össze egy-egy a végleteken is túlmenő veszekedés után a ruháimat, mikor arra került a sor, hogy kilépjek az ajtón, megbénultan néztem magam elé és éreztem, hogy képtelen, képtelen vagyok a küszöbön túl kerülni, hiába ígértem meg magamnak megannyiszor, hogy soha többé nem hagyom, nem engedem, megint a teljes lefagyottság állapotában álltam az előszobában a nagytükör előtt, kezemben a fekete utazótáskával égő vörösre sírt, bedagadt szemekkel.
Mozdulatlan maradtam, mint ahogy ez az emlék is egy mozdulatlan kép a fejemben. A krónikus tehetetlenség állapota ott volt minden kisebb és minden nagy pillanatában az életemnek, áldozat voltam, egyszerűen és könnyen megszerezhető préda. A tudat alatti pedig kívánta, várta, hogy ismét azzá essek. Ez a kör aztán mindig teljes szomorúsággal, szégyenérzettel és egy, a megsemmisüléshez közeli érzéssel zárult be, amíg az ismétlés kényszere olyan erőssé nem vált, hogy ismét aktiválja a fent leírt folyamatot.