Traumák-jégbe fagyott emlékek

Kétezer-tizenhatot írunk. Léna vagyok .Én írok, én beszélek. A múlt hét végén történt, hogy boldogan és önfeledten ültük Szent János ünnepét. A város minden házában szóltak a latinos dallamok, mangólikőrt iszogattunk délutánonként, és friss mogyorót ropogtattunk a fogunk alatt. Uzsonnára az anyósom készítette édes kukoricakását nyammogtuk, a teteje meg van szórva egy kis fahéjjal-semmihez sem fogható mennyei íz ez-, kint az utcán meg csak úgy dübörgött a sok petárda, a megannyi féle tűzijáték, és nagy farakások égtek egy-egy nagyobb út kereszteződésében és a főutakon is. Így tisztelegnek minden év telén Szent János emlékének a bahiaiak.
Csupa, vegytiszta boldogság volt a levegőben, a belváros százszínűre festve, biztos voltam benne, hogy ilyen lenne csodaország is, hogy ennél szebbet, intenzívebbet álmodni , vagy írni sem lehet egyetlen egy mesében sem. És én, mikor több ezer felhőtlenül forrót táncoló, élő és eleven ember forgatagába megérkeztem , én, elkezdtem sírni. Folytak a könnyeim, csurogtak le a tömegből kirívó szeplős fehér arcomon. Nem bírtam el azt a nagy boldogságot, nem bírta el az én szívem. Most is sírok, még mindig, ahogyan arra a pillanatra gondolok, ahogy belevesztem valamibe, egy olyan miliőbe, ahol az emberek tudják, hogyan kell a jelenben lenni, a mostban, hogyan szeretni és igent mondani az életre. Ebben a felerősödött térben én még mindig csak sírni tudtam.
Nem baj ez, legalább már megdobban rá a jégbe fagyott szívem, vagy mondhatjuk kicsit tudományosabban is, az idegrendszerem reagál a pozitív élményre. Nem csak úgy álltam ott hidegen és idegenül, hanem megérintett az élni tudás képessége, elért hozzám ez a számomra roppant fontos üzenet. Másnak nem sok, egy táncoló tömeg, meg egy jópofa ünnep, nekem kalapács, erős ütés a vastag falú páncélos szívemre. Aztán jött a másnap.
A férjemmel épp boltba igyekeztünk, este volt már, és kellemesen fújta a meleg szél a bőrünket, végre nincsen kánikula, végre a trópusi télben csak huszonöt fokos átlaghőmérséklet van, olyan jó ezt a langyos levegőt beszívni egy vacsora előtti sétán. Az úton beszélgettünk, és nem tudom már miként alakult úgy ez a beszélgetés, de a férjem egyszerűen, bántó szándék nélkül, sőt szinte izgatottan azt mondta: teljesen családdá akkor válunk, ha már gyermekünk is lesz. Ismét éreztem azonnal a kalapácsot a szívem közepében, de ez az ütés sokkal mélyebbre vágta magát a jégpáncélban, elérte, és súrolta a szívem húsát, vagy ha tudományosabban akarjuk mondani, ez az egy mondat előhívott egy nagyon mély, régi emléket, a családom utolsó tagjának, az én túlidealizált papám halálának az emlékét. Aktiválta ez az egy ártatlan mondat és objektív igazság a megannyi trauma egyikét, nevén nevezve a veszteség emlékét.
Éreztem, hogy nem tudom kontrollálni a fájdalmat, éreztem a csalódásom a férjemben, úgy éreztem, hogy egy gyönyörű szép illúziót darabokra tört ott és akkor a Carlos Magalhes és Marcos Leao utca sarkán, hogy megfosztott a biztonságtól, hogy megint lebegek a légüres térben, csak úgy, mint mikor végre felfogtam, hogy a papa is elment, hogy nincsen többé Földes Gábor utca meg a papám rekedt hangja a telefon másik végén, és nincsen többé kisleányom, nincsen semmi sem, éreztem a haragot, a kétségbeesett dühöt, hogy nem tartozom senkihez, az efelett érzett teljes tehetetlenségem, mindent ugyanúgy éreztem, mint három évvel és egy-két hónappal ezelőtt, a papa temetése után. Kívülről óriási hisztériának tűnhetett, ahogy csapkodom, kiabálok, ahogy vérig vagyok sértve, aztán ahogy elhalkulok, és nem szólok semmit sem. Otthon már nem akartam veszekedni, nem sírtam többet, hanem éreztem, ahogyan teljesen kiüresedek, pont úgy, mint amikor a halála után hetekkel később végre felfogtam, hogy nincsen többet a papa, hogy valóban nincsen.
Pár nappal ezelőtt időutazásban volt részem, a lehető legrosszabb időutazások egyikében. Ilyen az elraktározott, fel nem oldott traumák működése idegrendszerünkben, elménkben. Ne nyávogj többet, ne drámázd túl, szedd össze magad, hányszor hallottam ezeket a mondatokat életem során, egy-egy nevetségesnek tűnő túlkapásom alkalmával, amikor valami nagyon triviális helyzetre tragikaként reagáltam. A traumáim száma megszámlálhatatlan. Az utolsó közülük a papa elveszítése. A senkihez sem tartozás elmondhatatlan fájdalma ez. A férjem egyetlen mondatával a végre tartozom valakihez érzését vonta kétségbe, a veszteség, a nincstelenség érzését csalogatta elő megfagyott emlékeim közül. Egész éjjel hánykolódtam a nagy franciaágyban. Hiába akart beszélni velem, nem bírtam még csak rá nézni sem, a lehető legmélyebben benne voltam a múltban, a testem volt csak a salvadori tengerparti lakásunkban, de én teljesen és egészen a papa elveszítésének három évvel ezelőtti helyszínén jártam annak minden érzésével, fájdalmával és sokkjával. Nem tudtam kapcsolódni többet sem önmagamhoz, sem az itt és mosthoz, hát hogyan tudtam volna őhozzá. Hajnalban elaludtam. A mamát láttam álmomban. Egy steril kórházi szoba ágyán feküdt, harminc kilósan, műtétre várva. Az összes belső szerve a testén kívül volt, láttam a szívét, a beleit, láttam a tüdejét, a lépét, a máját mind kiterítve mellé, volt, amelyik körülötte lebegett. Nem féltem, tudtam, hogy haldoklik, tudtam, hogy nem fogja túlélni a rá váró műtétet. Aztán hirtelen egy másik, ugyanolyan kórházi szobában találtam magam. Azon az ágyon a papa feküdt gyengén és csontsoványan. Haldoklott, elmenni készült. Az ágy végében álltam és néztem őt, csak úgy, ahogy előtte a mamát. Felébredtem. És tartott tovább a múltban maradás, a némaság, a teljesen bezárt én, a férjem aggódó tekintete, a szomorúsága, a teljes csönd ami most ráült a mindig vidám lakásunkra. Estére erőt vettem magamon, kezdtem visszatérni a hosszú időutazásból. Sokat beszélgettünk. Értett mindent. Visszaállt a rend. Ilyen árnyalata is van a sokszínű poszt traumás stressz szindrómának, ilyen (is) a fel nem dolgozott traumákkal együtt élni.

Elmúlik. Elmúlhat. Nem kell mindig így. Még megijedni sem kell. Hosszú évekkel ezelőtt azért küzdöttem, hogy ne akarjam elutasítani az életet, ma azon dolgozom, hogy a megmaradt traumákat szépen, magam iránt elfogadó szeretettel és türelemmel kiengedjem az elmémből, a testemből. Évekkel ezelőtt nem tudtam, hogy mi történik velem. Húsz éves voltam, amikorra már annyi félelemmel és rémálommal kellett együtt élnem, hogy súlyuk elviselhetetlenné vált.
Nem tudtam, mi az a trauma, nem tudtam azt sem, hogy az otthonról hozott minták alapján élünk és játszuk újra és újra őseink életét, nem tudtam én semmit sem. Csak aludni akartam végre a mama rémisztő jelenléte nélkül, csak az akkor tettes és áldozat szerepjátékú párkapcsolatomba nyugalmat akartam vinni, nem is sejtettem, hogy egy hosszú, és bár sokszor nagyon fájdalmas, kilátástalannak tetsző és nehéz, de tartalmas és önmagam, a valódi Léna felé vezető útra léptem. Most már tudom, pontosan tudom, a legnehezebb, legsötétebb pillanataimban is tudom, hogy mi történik velem, tudom a miérteket is, és tudom, hogyan segíthetek magamon, tudom azt is, mikor nem egészséges egy-egy reakcióm, amikor a traumák bekopogtatnak, tudom, pillanatnyilag hogyan jöjjek ki belőlük, és ha nem, tudom kitől kell segítséget kérnem. Tudom a határaimat, és tisztelem magam annyira, hogy nem sodrom magam rám vagy az emlékeimre nézve veszélyes helyzetbe. Tanulok. Tanulom a gyógyulás mikéntjét, tanulom, hogyan kell szenvedés és felesleges küzdelmek nélkül élni, tanulom a boldogságot, azt is, hogyan kell egészségesen reagálni, megszeretni a nyugalom erejét, megszokni, hogy nincsen több szenvedés, nincsen magány, nincsen légüres tér. Tanulom a türelmet, hogy egy-egy rossz álom, vagy gyengébb nap, egy visszajátszódó emlékkép, egy rosszul adott reakció is lehet még a részem, elfogadom, végre nem haragszom többet, inkább bízom.magamban, mert mostanra már biztosan tudom, hogy idővel és rá fordított munkával egyre könnyebb és jobb lesz. Elmúlik. Éppen most, ebben a pillanatban is múlnak el, gyógyulnak be a sebek.

13578932_10155837658193644_2011974918_n (1)

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s