A triumvirátus 1.

A mindent átitató, megmételyező szégyenről azért fontos ebben a történetben szót ejteni, mert ha röviden lehetne csak összefoglalni egy bántalmazott gyermek lelki életének, későbbi felnőtt korának összes meghatározó belső élményét és bevésődéseit bizonyosan a szégyen-trauma-dráma triumvirátusa lenne az.

A szégyenről születtek bravúros pszichológiai tanulmányok, könyvek és értekezések, amelyeket Léna huszonkét éves korától gyakorta lapozgatott, mert mindennél jobban vágyta megérteni mindazt, ami vele történt, és az ezzel járó következményeket is, amikkel kénytelen volt együtt élni téltől tavaszig, tavasztól nyárig, nyártól őszig és így tovább megállás nélkül.
A következmények azok a démonok, amelyek őrült szerelmek, munkahelyi problémák, álmatlan éjszakák és-bár más díszletet kapó de mégis újra és újra játszódó kishalálok és drámák formájában jelentek meg az életében. Mind azt hívatta mutatni, hogy a traumák, amiket átélt, gyógyulásért kiáltanak. Beakadt lemezként játszották a régi melódiákat, nevezetesen a szégyen melódiáit egy fiatal életére. Pedig kívülről nyoma sem volt a röstelkedő Lénának, sokkal inkább láttatta magát hangos és magabiztos úttörőként, ő maga volt a lázadás, az irányítás, ő volt a tragika is, aki egy kalandregény főhősnőjeként élte meg élete minden napját, várta a drámákat, szerette és dédelgette őket. Ennek az oka egyszerű volt.
Bár sokan ezért a kicsapongó és harsogó, zajjal és bajjal teli életéért fordultak el tőle, mégsem tudott másként működni. Csak ezt az egy módját ismerte a létezésnek. Idegrendszere egész pici, karon ülő korától fogva hozzászokott a magas amplitúdókhoz, a nyugalom, kiegyensúlyozottság vagy a boldogság számára tartalom nélküli üres szavak voltak, amelyekhez képzeletében igyekezett hozzárendelni pozitív töltést de élménye, bevésődése nem fűződött hozzájuk.
A folyamatos harcok, amelyekre gyermekkora kondicionálta, és amelyeket később önmagának teremtett egyszerűen biztonságosak, ismerősek és szerethetőek voltak a számára, akkor is, ha másként akarta, ha vágyott ő is a szeretetre, a szépre, a kiegyensúlyozottságra. Nem volt alapélménye ezekhez az érzésekhez, így nem tudta produkálni őket. Sőt mi több, ha netalántán mégis szembe találkozott a normálishoz közelítő élethelyzetekkel furcsa, idegen érzés lett rajta úrrá, szinte idegessé, nyugtalanná vált tőlük, s ennek okát nem tudta megmagyarázni.
A máz, a külcsín egy hangos, sokszor toporzékoló nyers és impulzív fiatal nőt mutatott a külvilágnak. Léna soha sem tudta, hol hagyta a telefonját, a kabátját vagy a pénztárcáját, örökös kétségbeesésben és keresésben volt, a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig, örökös félelemben, hogy elveszítette a személyes tárgyait, vagy később, hogy a szeretteit, ha azok éppen nem vették fel elsőre a telefont, vagy nem válaszoltak rövid időn belül egy elküldött levélre.
Ez a veszteségtől való ideges félelem nem más volt, mint a beakadt lemez rajta a szégyen és trauma egyre hangosabb melódiájával. A dráma nem volt más Léna számára, mint egy nagyon finoman kikevert és erős hatású drog amihez hozzászokott idegrendszere csöpp gyerekkorától fogva. Ezt a drogot igyekezett letenni, de ez koránt sem olyan könnyű vállalás, mint amilyennek első olvasatra tűnhet.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s