A papáról

A papáról még nem ejtettünk szót ebben a történetben, papa fejezetek sincsenek, csak a mama, a mama, aki szegény ilyen meg olyan volt, aki bántotta Lénát, aki így meg úgy tett, és aki megannyi titkot és megdolgozatlan, félbeszakadt történetet hagyott örökségül. Hogy a papa miért nem érdemelt eddig hosszú, részletekbe menő kifejtést annak az oka egyszerű. Léna legeslegelső szerelme mégsem az ébenfekete bőrű volt, hanem a papa volt az, és az első szerelmek ismérve, hogy hozzá kapcsolódó emlékeink sajátosan törékenyek, félteni-valóak, a belőlük fakadó fájdalmak és szép élmények, mind tudatunk legmélyebb bugyraiban leledzenek, amikről az életünk csak igen különleges pillanataiban ejtünk szót. A papa volt Léna bálványa, már magzati korában érezhette a tőle áradó rajongó szeretetet, hiszen utolsó, késői gyermekként érkezett a világra, ő volt a hetedik a sorban, és a papa mindennél jobban vágyott egy gyönyörű leánygyermekre, hogy öreg napjaira bevilágítsa az életét, és hogy ennek az egynek meg tudjon mindent adni, amit az előző hatnak nem: szeretetet, gondoskodást, taníttatást, figyelmet, anyagi biztonságot.
A szép, fiatal mama mellett a terve tökéletesnek tűnt. Lénát a papa sokkal nagyobb szívvel várta, mint a riadt mamácska, aki menekülésből mondott nemet az abortuszra. Biztonságosnak tűnt a jövő egy szép panellakásban, a bölcs, idős sármőr mellett, akinek széparcú fiai és elegendő ereje volt ahhoz, hogy keretet biztosítson az addig rendszertelen és kicsapongó életéhez.
A mama később maga mondta el Lénának, hogy a biztonságért házasodott össze a papával, aminek akkor a jelentését a kisiskolás ész még nem foghatta fel. Pedig a papa és a mama frigye nem másról szólt, mint a hiányaik és vágyaik egymásra való kivetítéséről, a mama számításból, a papa, hogy bepótolja a gyermekeivel elveszett időt, hogy most jól csinálja. Hát így élte túl Léna, így nem lett áldozata a mama méhéből való kikaparásnak. Talán innen eredt a papa iránt érzett rajongó szeretete, a hálából, ahogy ő imádta, kényeztette, hogy sose emelt rá kezet, sosem bántotta. Léna jelentette az egyre idősödő papa számára azt a kapaszkodót, amiért még érdemes volt élni a legnehezebb órákban is. Ezért minden bűnét automatikusan megbocsátotta a papájának, soha egy pillanatra nem is merült fel benne a kétely, hogy rosszul csinálta volna az ő hőse, a mama ellenben gazember és gonosz volt, aki megkeserítette az ő hármasuk életét.
A papa pedig igenis hibázott, sokszor és sokat, de Léna erről tudomást sem akart venni. Becsukta a szemét, vagy elfordult, hogy ne keresse apja felelősségét a gyermekkora alakulása miatt, talán mert nem tudott volna elviselni még egy csalódást, nem akart föleszmélni és elveszíteni az utolsó kapaszkodóját is, amit neki a papa jelentett. De legfőképp azért nem akarta meglátni a teljes igazságot, mert minden tulajdonságnál és erénynél többre értékelte a hűséget és a másik mellett való kitartást. A papa márpedig mindig minden körülmények között elegett tett ennek a föltételnek, soha nem hagyta magára az ő Lénáját, hanem felnevelte, etette, otthont biztosított a számára akkor is, mikor a mama végleg kisétált az életükből Léna tizennegyedik születésnapja előtt egy január elseji éjszakán.
Az azt követő hónapokban megjelent az aggódó kőszegi nagybácsi és Zsófia, a védelmező nővér is, sokszor hosszas családi megbeszélést tartottak az ügyről, ami Léna volt maga, hogy miként legyen tovább, a hetvenéves tüdőbeteg papa vajon meg tud e birkózni egy akkora feladattal, mint amit egy tinédzser korú mama-klón felnevelése jelentett. Volt róla szó, hogy megpróbálkoznak ők magukra venni ezt az irdatlan nagy feladatot, embert próbálni faragni a mama titkait hordozó, mamául beszélő, gesztikuláló és a mama zsiványságával kiképzett gyerekből, de igazán egyikőknek sem fűlt rá a foga. Nagyon féltek. Léna mérges volt és gyűlölte a világot, gyűlölte hát őket is, a mamát és önmagát. Menthetetlenül álságosnak és őszintétlennek tűnt, két lábon járó fertőnek, hát melyik család vállalta volna szívesen a további négy éven át tartó nevelését ilyen háttérrel, ilyen körülmények között.
Nem tudták kivel, vagy mivel állnak szembe, nem tudták van-e gyógyír Léna vérző, gennyedző szívének sebére, és talán azt sem tudták, van-e bennük elég erő és szeretet a mama-kórságot kikezelni belőle. A papa egy pillanatra nem hátrált meg, hetven évesen, betegen, megalázva, hitevesztetten szembe nézett a kislányával, akit úgy várt tizennégyévvel azelőtt, és az iránta érzett haragját és csalódottságát félre téve tudása és megmaradt ereje legjavát adva tovább nevelte Lénát.

Akkor Léna még nem tudta, csak később értette meg, hogy a lehető legjobb döntést hozták meg, hogy hagyták apjához közel, így megtapasztalhatta még ajándékként azt az élményt, hogy nem maradt teljesen magára, hogy volt egy ember a világon aki még mama-klónként is elfogadta és megtartotta maga mellett, ez az ember pedig életének a legelső és legfontosabb szereplője volt a mama után-hát ő volt a papa.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s