Traumák-jégbe fagyott emlékek

Kétezer-tizenhatot írunk. Léna vagyok .Én írok, én beszélek. A múlt hét végén történt, hogy boldogan és önfeledten ültük Szent János ünnepét. A város minden házában szóltak a latinos dallamok, mangólikőrt iszogattunk délutánonként, és friss mogyorót ropogtattunk a fogunk alatt. Uzsonnára az anyósom készítette édes kukoricakását nyammogtuk, a teteje meg van szórva egy kis fahéjjal-semmihez sem fogható mennyei íz ez-, kint az utcán meg csak úgy dübörgött a sok petárda, a megannyi féle tűzijáték, és nagy farakások égtek egy-egy nagyobb út kereszteződésében és a főutakon is. Így tisztelegnek minden év telén Szent János emlékének a bahiaiak.
Csupa, vegytiszta boldogság volt a levegőben, a belváros százszínűre festve, biztos voltam benne, hogy ilyen lenne csodaország is, hogy ennél szebbet, intenzívebbet álmodni , vagy írni sem lehet egyetlen egy mesében sem. És én, mikor több ezer felhőtlenül forrót táncoló, élő és eleven ember forgatagába megérkeztem , én, elkezdtem sírni. Folytak a könnyeim, csurogtak le a tömegből kirívó szeplős fehér arcomon. Nem bírtam el azt a nagy boldogságot, nem bírta el az én szívem. Most is sírok, még mindig, ahogyan arra a pillanatra gondolok, ahogy belevesztem valamibe, egy olyan miliőbe, ahol az emberek tudják, hogyan kell a jelenben lenni, a mostban, hogyan szeretni és igent mondani az életre. Ebben a felerősödött térben én még mindig csak sírni tudtam.
Nem baj ez, legalább már megdobban rá a jégbe fagyott szívem, vagy mondhatjuk kicsit tudományosabban is, az idegrendszerem reagál a pozitív élményre. Nem csak úgy álltam ott hidegen és idegenül, hanem megérintett az élni tudás képessége, elért hozzám ez a számomra roppant fontos üzenet. Másnak nem sok, egy táncoló tömeg, meg egy jópofa ünnep, nekem kalapács, erős ütés a vastag falú páncélos szívemre. Aztán jött a másnap.
A férjemmel épp boltba igyekeztünk, este volt már, és kellemesen fújta a meleg szél a bőrünket, végre nincsen kánikula, végre a trópusi télben csak huszonöt fokos átlaghőmérséklet van, olyan jó ezt a langyos levegőt beszívni egy vacsora előtti sétán. Az úton beszélgettünk, és nem tudom már miként alakult úgy ez a beszélgetés, de a férjem egyszerűen, bántó szándék nélkül, sőt szinte izgatottan azt mondta: teljesen családdá akkor válunk, ha már gyermekünk is lesz. Ismét éreztem azonnal a kalapácsot a szívem közepében, de ez az ütés sokkal mélyebbre vágta magát a jégpáncélban, elérte, és súrolta a szívem húsát, vagy ha tudományosabban akarjuk mondani, ez az egy mondat előhívott egy nagyon mély, régi emléket, a családom utolsó tagjának, az én túlidealizált papám halálának az emlékét. Aktiválta ez az egy ártatlan mondat és objektív igazság a megannyi trauma egyikét, nevén nevezve a veszteség emlékét.
Éreztem, hogy nem tudom kontrollálni a fájdalmat, éreztem a csalódásom a férjemben, úgy éreztem, hogy egy gyönyörű szép illúziót darabokra tört ott és akkor a Carlos Magalhes és Marcos Leao utca sarkán, hogy megfosztott a biztonságtól, hogy megint lebegek a légüres térben, csak úgy, mint mikor végre felfogtam, hogy a papa is elment, hogy nincsen többé Földes Gábor utca meg a papám rekedt hangja a telefon másik végén, és nincsen többé kisleányom, nincsen semmi sem, éreztem a haragot, a kétségbeesett dühöt, hogy nem tartozom senkihez, az efelett érzett teljes tehetetlenségem, mindent ugyanúgy éreztem, mint három évvel és egy-két hónappal ezelőtt, a papa temetése után. Kívülről óriási hisztériának tűnhetett, ahogy csapkodom, kiabálok, ahogy vérig vagyok sértve, aztán ahogy elhalkulok, és nem szólok semmit sem. Otthon már nem akartam veszekedni, nem sírtam többet, hanem éreztem, ahogyan teljesen kiüresedek, pont úgy, mint amikor a halála után hetekkel később végre felfogtam, hogy nincsen többet a papa, hogy valóban nincsen.
Pár nappal ezelőtt időutazásban volt részem, a lehető legrosszabb időutazások egyikében. Ilyen az elraktározott, fel nem oldott traumák működése idegrendszerünkben, elménkben. Ne nyávogj többet, ne drámázd túl, szedd össze magad, hányszor hallottam ezeket a mondatokat életem során, egy-egy nevetségesnek tűnő túlkapásom alkalmával, amikor valami nagyon triviális helyzetre tragikaként reagáltam. A traumáim száma megszámlálhatatlan. Az utolsó közülük a papa elveszítése. A senkihez sem tartozás elmondhatatlan fájdalma ez. A férjem egyetlen mondatával a végre tartozom valakihez érzését vonta kétségbe, a veszteség, a nincstelenség érzését csalogatta elő megfagyott emlékeim közül. Egész éjjel hánykolódtam a nagy franciaágyban. Hiába akart beszélni velem, nem bírtam még csak rá nézni sem, a lehető legmélyebben benne voltam a múltban, a testem volt csak a salvadori tengerparti lakásunkban, de én teljesen és egészen a papa elveszítésének három évvel ezelőtti helyszínén jártam annak minden érzésével, fájdalmával és sokkjával. Nem tudtam kapcsolódni többet sem önmagamhoz, sem az itt és mosthoz, hát hogyan tudtam volna őhozzá. Hajnalban elaludtam. A mamát láttam álmomban. Egy steril kórházi szoba ágyán feküdt, harminc kilósan, műtétre várva. Az összes belső szerve a testén kívül volt, láttam a szívét, a beleit, láttam a tüdejét, a lépét, a máját mind kiterítve mellé, volt, amelyik körülötte lebegett. Nem féltem, tudtam, hogy haldoklik, tudtam, hogy nem fogja túlélni a rá váró műtétet. Aztán hirtelen egy másik, ugyanolyan kórházi szobában találtam magam. Azon az ágyon a papa feküdt gyengén és csontsoványan. Haldoklott, elmenni készült. Az ágy végében álltam és néztem őt, csak úgy, ahogy előtte a mamát. Felébredtem. És tartott tovább a múltban maradás, a némaság, a teljesen bezárt én, a férjem aggódó tekintete, a szomorúsága, a teljes csönd ami most ráült a mindig vidám lakásunkra. Estére erőt vettem magamon, kezdtem visszatérni a hosszú időutazásból. Sokat beszélgettünk. Értett mindent. Visszaállt a rend. Ilyen árnyalata is van a sokszínű poszt traumás stressz szindrómának, ilyen (is) a fel nem dolgozott traumákkal együtt élni.

Elmúlik. Elmúlhat. Nem kell mindig így. Még megijedni sem kell. Hosszú évekkel ezelőtt azért küzdöttem, hogy ne akarjam elutasítani az életet, ma azon dolgozom, hogy a megmaradt traumákat szépen, magam iránt elfogadó szeretettel és türelemmel kiengedjem az elmémből, a testemből. Évekkel ezelőtt nem tudtam, hogy mi történik velem. Húsz éves voltam, amikorra már annyi félelemmel és rémálommal kellett együtt élnem, hogy súlyuk elviselhetetlenné vált.
Nem tudtam, mi az a trauma, nem tudtam azt sem, hogy az otthonról hozott minták alapján élünk és játszuk újra és újra őseink életét, nem tudtam én semmit sem. Csak aludni akartam végre a mama rémisztő jelenléte nélkül, csak az akkor tettes és áldozat szerepjátékú párkapcsolatomba nyugalmat akartam vinni, nem is sejtettem, hogy egy hosszú, és bár sokszor nagyon fájdalmas, kilátástalannak tetsző és nehéz, de tartalmas és önmagam, a valódi Léna felé vezető útra léptem. Most már tudom, pontosan tudom, a legnehezebb, legsötétebb pillanataimban is tudom, hogy mi történik velem, tudom a miérteket is, és tudom, hogyan segíthetek magamon, tudom azt is, mikor nem egészséges egy-egy reakcióm, amikor a traumák bekopogtatnak, tudom, pillanatnyilag hogyan jöjjek ki belőlük, és ha nem, tudom kitől kell segítséget kérnem. Tudom a határaimat, és tisztelem magam annyira, hogy nem sodrom magam rám vagy az emlékeimre nézve veszélyes helyzetbe. Tanulok. Tanulom a gyógyulás mikéntjét, tanulom, hogyan kell szenvedés és felesleges küzdelmek nélkül élni, tanulom a boldogságot, azt is, hogyan kell egészségesen reagálni, megszeretni a nyugalom erejét, megszokni, hogy nincsen több szenvedés, nincsen magány, nincsen légüres tér. Tanulom a türelmet, hogy egy-egy rossz álom, vagy gyengébb nap, egy visszajátszódó emlékkép, egy rosszul adott reakció is lehet még a részem, elfogadom, végre nem haragszom többet, inkább bízom.magamban, mert mostanra már biztosan tudom, hogy idővel és rá fordított munkával egyre könnyebb és jobb lesz. Elmúlik. Éppen most, ebben a pillanatban is múlnak el, gyógyulnak be a sebek.

13578932_10155837658193644_2011974918_n (1)

 

Advertisements

Mama 20.

Kétezer-tizennégyet írtunk, és Léna egy kora nyári meleg délutánon budapesti otthonának gangján pilledezett egy kis fa stokedlin, figyelte a többi hatvannégy szomszédjának ajtajait, portájuk előtt a mozgást, ki könyvet olvasott a körfolyosón, ki a frissen mosott ágyneműt teregette, aztán voltak kisgyerekek is, akik egymással kergetőzve kacarászták be az erzsébetvárosi ház öreg emeleteit.
Ilyenkor nyáron mindig megtelnek élettel a hosszú körfolyosók, a Vilmos Frigyes utca lakói kimerészkednek odúikból, így növelik meg a gyakran csak húsz harminc négyzetméternyi apró garzonjaik életterét. Léna szerette figyelni őket, szeretett többet látni ezekből az emberekből, mint egy-egy szomorú téli napon a hideg „jónapotkívánok” alkalmával.
Ahogyan ott csücsörészett eszébe jutott a mama, hogy mennyire jó lenne most felhívni őt telefonon, elképzelte az egy , kettő, három hosszú búgást, aztán ahogy végre felveszi, beleszól egy finom női hang, senkiéhez nem fogható lágyságú , hát a mamaé az, megkérdezi Lénától mit evett ma, megkérdezi milyen az idő arra Pesten, aztán búcsút mond, a következő telefonbeszélgetésig. Ahogy felocsúdott ebből a meleg délutáni látomásból, szomorúan konstatálta, hogy a telefonja nem tartalmaz olyan elmentett nevet, hogy mama, nincsen és nem is lesz váratlan hívás tőle, de annyira hiányzott neki, hogy mindenáron fel akarta idézni őt újra, olyan szépen mint az előbb. Ritka pillanat volt az ilyen, ahol nyoma sem volt a félelmes szörnynek, a gonosz intrikának, hanem csak őrá emlékezett a szépasszonyra aki megszülte, a fiatal édesanyára, aki kedvességre, finomságra nevelte.
Eszébe jutott a mama konyhája is, meg a mama felejthetetlen legendás főztje. Megidézte a hétvégi frissen sült krémes sütemények illatát, a forró nyarak finom ízeit, a borsólevesét, rögtön utána a pörkölt nodekliét, és így tovább, gondolatban végigkóstolta ismét az összes fogást, magába szívta azt az erőt, amelyet ezeknek az emléképeknek visszahívásából nyert, megidézte a mama szép oldalát, ami értéket képviselt, amit majd ő maga is tovább adhat szégyen és félelem nélkül a sajátjainak.
Lassan feltápászkodott a kis fa stokedliről, és bement a lakásba. A konyhába érve kinyitotta a hűtőt, mennyire kívánta most, hogy tele legyen a mama főztjével a fridzsider ,de csak mindenféle alapanyagot talált ott. A mama-féle eperjoghurtra gondolt, semmihez sem hasonlítható mennyei eledel, és mivel minden hozzávaló ott feküdt hidegen a polcokon, gondolta elkészíti magának. Az egyszerű nyári hűsítő a ritka boldog gyermeknapjaira emlékeztette.
Visszaült a már kész uzsonnájával a kis fa stokedlire, nézte a szomszédok jövését-menését és a mamára gondolt még mindig. Érezte a közelségét, hiszen a mama az ő kedves, gondoskodó, házias mamája benne lakozott, az nem tűnt el, hanem Lénában élt tovább örökre és kiirthatatlanul.

 

A triumvirátus 1.

A mindent átitató, megmételyező szégyenről azért fontos ebben a történetben szót ejteni, mert ha röviden lehetne csak összefoglalni egy bántalmazott gyermek lelki életének, későbbi felnőtt korának összes meghatározó belső élményét és bevésődéseit bizonyosan a szégyen-trauma-dráma triumvirátusa lenne az.

A szégyenről születtek bravúros pszichológiai tanulmányok, könyvek és értekezések, amelyeket Léna huszonkét éves korától gyakorta lapozgatott, mert mindennél jobban vágyta megérteni mindazt, ami vele történt, és az ezzel járó következményeket is, amikkel kénytelen volt együtt élni téltől tavaszig, tavasztól nyárig, nyártól őszig és így tovább megállás nélkül.
A következmények azok a démonok, amelyek őrült szerelmek, munkahelyi problémák, álmatlan éjszakák és-bár más díszletet kapó de mégis újra és újra játszódó kishalálok és drámák formájában jelentek meg az életében. Mind azt hívatta mutatni, hogy a traumák, amiket átélt, gyógyulásért kiáltanak. Beakadt lemezként játszották a régi melódiákat, nevezetesen a szégyen melódiáit egy fiatal életére. Pedig kívülről nyoma sem volt a röstelkedő Lénának, sokkal inkább láttatta magát hangos és magabiztos úttörőként, ő maga volt a lázadás, az irányítás, ő volt a tragika is, aki egy kalandregény főhősnőjeként élte meg élete minden napját, várta a drámákat, szerette és dédelgette őket. Ennek az oka egyszerű volt.
Bár sokan ezért a kicsapongó és harsogó, zajjal és bajjal teli életéért fordultak el tőle, mégsem tudott másként működni. Csak ezt az egy módját ismerte a létezésnek. Idegrendszere egész pici, karon ülő korától fogva hozzászokott a magas amplitúdókhoz, a nyugalom, kiegyensúlyozottság vagy a boldogság számára tartalom nélküli üres szavak voltak, amelyekhez képzeletében igyekezett hozzárendelni pozitív töltést de élménye, bevésődése nem fűződött hozzájuk.
A folyamatos harcok, amelyekre gyermekkora kondicionálta, és amelyeket később önmagának teremtett egyszerűen biztonságosak, ismerősek és szerethetőek voltak a számára, akkor is, ha másként akarta, ha vágyott ő is a szeretetre, a szépre, a kiegyensúlyozottságra. Nem volt alapélménye ezekhez az érzésekhez, így nem tudta produkálni őket. Sőt mi több, ha netalántán mégis szembe találkozott a normálishoz közelítő élethelyzetekkel furcsa, idegen érzés lett rajta úrrá, szinte idegessé, nyugtalanná vált tőlük, s ennek okát nem tudta megmagyarázni.
A máz, a külcsín egy hangos, sokszor toporzékoló nyers és impulzív fiatal nőt mutatott a külvilágnak. Léna soha sem tudta, hol hagyta a telefonját, a kabátját vagy a pénztárcáját, örökös kétségbeesésben és keresésben volt, a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig, örökös félelemben, hogy elveszítette a személyes tárgyait, vagy később, hogy a szeretteit, ha azok éppen nem vették fel elsőre a telefont, vagy nem válaszoltak rövid időn belül egy elküldött levélre.
Ez a veszteségtől való ideges félelem nem más volt, mint a beakadt lemez rajta a szégyen és trauma egyre hangosabb melódiájával. A dráma nem volt más Léna számára, mint egy nagyon finoman kikevert és erős hatású drog amihez hozzászokott idegrendszere csöpp gyerekkorától fogva. Ezt a drogot igyekezett letenni, de ez koránt sem olyan könnyű vállalás, mint amilyennek első olvasatra tűnhet.

 

A papáról

A papáról még nem ejtettünk szót ebben a történetben, papa fejezetek sincsenek, csak a mama, a mama, aki szegény ilyen meg olyan volt, aki bántotta Lénát, aki így meg úgy tett, és aki megannyi titkot és megdolgozatlan, félbeszakadt történetet hagyott örökségül. Hogy a papa miért nem érdemelt eddig hosszú, részletekbe menő kifejtést annak az oka egyszerű. Léna legeslegelső szerelme mégsem az ébenfekete bőrű volt, hanem a papa volt az, és az első szerelmek ismérve, hogy hozzá kapcsolódó emlékeink sajátosan törékenyek, félteni-valóak, a belőlük fakadó fájdalmak és szép élmények, mind tudatunk legmélyebb bugyraiban leledzenek, amikről az életünk csak igen különleges pillanataiban ejtünk szót. A papa volt Léna bálványa, már magzati korában érezhette a tőle áradó rajongó szeretetet, hiszen utolsó, késői gyermekként érkezett a világra, ő volt a hetedik a sorban, és a papa mindennél jobban vágyott egy gyönyörű leánygyermekre, hogy öreg napjaira bevilágítsa az életét, és hogy ennek az egynek meg tudjon mindent adni, amit az előző hatnak nem: szeretetet, gondoskodást, taníttatást, figyelmet, anyagi biztonságot.
A szép, fiatal mama mellett a terve tökéletesnek tűnt. Lénát a papa sokkal nagyobb szívvel várta, mint a riadt mamácska, aki menekülésből mondott nemet az abortuszra. Biztonságosnak tűnt a jövő egy szép panellakásban, a bölcs, idős sármőr mellett, akinek széparcú fiai és elegendő ereje volt ahhoz, hogy keretet biztosítson az addig rendszertelen és kicsapongó életéhez.
A mama később maga mondta el Lénának, hogy a biztonságért házasodott össze a papával, aminek akkor a jelentését a kisiskolás ész még nem foghatta fel. Pedig a papa és a mama frigye nem másról szólt, mint a hiányaik és vágyaik egymásra való kivetítéséről, a mama számításból, a papa, hogy bepótolja a gyermekeivel elveszett időt, hogy most jól csinálja. Hát így élte túl Léna, így nem lett áldozata a mama méhéből való kikaparásnak. Talán innen eredt a papa iránt érzett rajongó szeretete, a hálából, ahogy ő imádta, kényeztette, hogy sose emelt rá kezet, sosem bántotta. Léna jelentette az egyre idősödő papa számára azt a kapaszkodót, amiért még érdemes volt élni a legnehezebb órákban is. Ezért minden bűnét automatikusan megbocsátotta a papájának, soha egy pillanatra nem is merült fel benne a kétely, hogy rosszul csinálta volna az ő hőse, a mama ellenben gazember és gonosz volt, aki megkeserítette az ő hármasuk életét.
A papa pedig igenis hibázott, sokszor és sokat, de Léna erről tudomást sem akart venni. Becsukta a szemét, vagy elfordult, hogy ne keresse apja felelősségét a gyermekkora alakulása miatt, talán mert nem tudott volna elviselni még egy csalódást, nem akart föleszmélni és elveszíteni az utolsó kapaszkodóját is, amit neki a papa jelentett. De legfőképp azért nem akarta meglátni a teljes igazságot, mert minden tulajdonságnál és erénynél többre értékelte a hűséget és a másik mellett való kitartást. A papa márpedig mindig minden körülmények között elegett tett ennek a föltételnek, soha nem hagyta magára az ő Lénáját, hanem felnevelte, etette, otthont biztosított a számára akkor is, mikor a mama végleg kisétált az életükből Léna tizennegyedik születésnapja előtt egy január elseji éjszakán.
Az azt követő hónapokban megjelent az aggódó kőszegi nagybácsi és Zsófia, a védelmező nővér is, sokszor hosszas családi megbeszélést tartottak az ügyről, ami Léna volt maga, hogy miként legyen tovább, a hetvenéves tüdőbeteg papa vajon meg tud e birkózni egy akkora feladattal, mint amit egy tinédzser korú mama-klón felnevelése jelentett. Volt róla szó, hogy megpróbálkoznak ők magukra venni ezt az irdatlan nagy feladatot, embert próbálni faragni a mama titkait hordozó, mamául beszélő, gesztikuláló és a mama zsiványságával kiképzett gyerekből, de igazán egyikőknek sem fűlt rá a foga. Nagyon féltek. Léna mérges volt és gyűlölte a világot, gyűlölte hát őket is, a mamát és önmagát. Menthetetlenül álságosnak és őszintétlennek tűnt, két lábon járó fertőnek, hát melyik család vállalta volna szívesen a további négy éven át tartó nevelését ilyen háttérrel, ilyen körülmények között.
Nem tudták kivel, vagy mivel állnak szembe, nem tudták van-e gyógyír Léna vérző, gennyedző szívének sebére, és talán azt sem tudták, van-e bennük elég erő és szeretet a mama-kórságot kikezelni belőle. A papa egy pillanatra nem hátrált meg, hetven évesen, betegen, megalázva, hitevesztetten szembe nézett a kislányával, akit úgy várt tizennégyévvel azelőtt, és az iránta érzett haragját és csalódottságát félre téve tudása és megmaradt ereje legjavát adva tovább nevelte Lénát.

Akkor Léna még nem tudta, csak később értette meg, hogy a lehető legjobb döntést hozták meg, hogy hagyták apjához közel, így megtapasztalhatta még ajándékként azt az élményt, hogy nem maradt teljesen magára, hogy volt egy ember a világon aki még mama-klónként is elfogadta és megtartotta maga mellett, ez az ember pedig életének a legelső és legfontosabb szereplője volt a mama után-hát ő volt a papa.

 

Lubov 3.

Lubov rajongott azért a törékeny, szép zöld szemű Lénájáért. Szerette benne a tisztaságot, fiatal éveinek számát, az ideát, amit a hányatott sorsú lány köré teremtett. Szerette a megszületőben lévő Lubovnét, az engedelmeskedőt, a behódolót, a felemelt és megtartott, külföldről hozott cigánylányt, aki beszédében, vonásaiban mégis inkább európai, akivel meg lehet jelenni egy-egy magas szintű fogadáson vagy több ezer befogadóhelyes koncertterem színpadán.
Lénában benne volt a potenciális múzsa, akiről új dalokat lehetett szerezni, átszellemülve keresni a friss dallamokat, megeleveníteni és éjt nappallá téve gyakorolni őket, aztán színpadra emelve csukott szemmel engedelmeskedni az érzésnek, hogy van egy nő, az ő szeretője, az ő felesége, az ő műve, csakis az ő dicsősége. Lubov úgy szeretett, ahogyan Léna szerint csak kevés férfi tudott. Ugyanúgy. igen, ugyanúgy becézte őt, mint tinédzser korú unokahúgait, vagy édesanyját, a nagy tomporú, boszorkány szemű Ivanát, ugyanolyan mimikával, finom, huncut mosoly kíséretében becézte őt, mint a többi nőt, akik igazán fontosak voltak az életében.
Nem volt egy pillanat, annyi kivétel sem, amikor a szerelmes férfi arcát megpillanthatta volna , mert egészen úgy tűnt, hogy mindegyikőket ugyanúgy, egyféleképpen tudja csak imádni. Ez volt az első vészjósló jele kapcsolatuk hiteltelenségének, de Léna igyekezett felülkerekedni a szomorúságán, mind egyre azt mondogatta magában hosszú álmatlan éjszakáin, hogy egy művész biztosan ilyen, ilyen, biztosan, a művészek már csak ilyenek igen.
Lubov kényszeresen kerülte azokat a pillanatokat, amikor Léna egyedül maradhatott volna, amikor gyakorolhatta volna saját születése jogán járó szabadságát, mintha csak attól rettegett volna, hogy Lénának baja eshet, elveszhet a Balkán sötétjének sűrűjében. Egy darabon egészen jól eső érzés volt ez a ragaszkodó féltés, férfiasabbá tette őt Léna szemében, a védelmező Lubov, aki óriási karjaival szeretettel átöleli és biztonságban tudja az ő fiatal múzsáját, de lassanként elviselhetetlen nyomássá vált a folyamatos figyelem alatt tartás, hogy nem volt egy pillanat sem csak az övé, ahol egymagában lehetett volna. Egyszer csak eltűnt a szabad Léna. Abban az őrületes, vívódásokkal és szenvedésekkel teli gyermekkorában ha mása nem is, a függetlensége a szabad akarata mindig az övé volt, a saját önnön kezében volt mindig az irányítás, azt oda nem adta senkinek a mamán kívül, aki nem kérdezett, csak elvette, gonoszul eltépte tőle ezt a fontos kapaszkodót, ami után ahogy ereje engedte újra és újra visszanyúlt, és visszaszerezte.
Lubov ezt a különleges kincset zárta el apránként Lénától a szerelem és a féltés nevében. Lassan azon kapta magát a hónapok múlásávál, hogy sem állása, sem álmai, sem tanulmányai, de még saját pénze sincsen, egy szabad órája a parkban vagy lehetősége, hogy telefonon elérje az otthon hagyott egyre aggódóbb barátait. Nem volt mása csak Lubov bankkártyája, Lubov családjának szorító ölelése és mindig figyelő tekintete, és Lubov maga, az ő aranyszívű papa-mása aki olyan önfeláldozóan védelmezte őt, és akinek közelsége mégis egyre kevesebb örömöt jelentett számára.
Aranykalitkában tartott jól meghízlalt nagybögyű madárka lett Lénácskából. Egyre többször mondott nemet, egyre zavaróbbá vált számára, hogy nincsen beleszólása a kettejük életében zajló eseményekbe. Egy tengerentúli másnapra esedékes utazásról véletlenül értesült Ivanaval, Lubov anyjával való közös beszélgetése során, és meglepve konstatálta, hogy neki is szántak egy repülőjegyet, amiről társa nem tartotta fontosnak értesíteni őt, hiszen úgyis megy, úgyis vele megy, ez a dolga, ez a kötelessége, követni az emberét.
Akkor már vagy fél éve üldögélt ebben a dermedt tétlenségben, egyre több hideg öleléssel, keresetlen szóval illették egymást, Lubov is egyre kiábrándultabbá vált, és egyre gyakrabban mérgesedett meg. Az a fajta férfi volt, aki nem emelte fel a hangját, de szavai járásában, szeme bogarának forgásában volt valami ijesztő és eszelős, ahogyan szinte megnyugtató hangon és gyermeki mosollyal az arcán mondta azt, hogy a következő nő, aki összetöri a szívét golyóval a fejében végzi, ő pedig egyszerűen majd belesétál a tengerbe. Hát így kívánta, hogy vége legyen az ő nagy szerelmének.

 

 

Léna mégsem ijedt meg tőle, találkozott ő már félelmesebb fenevaddal is, a bármire kész szörnyetegről mindent tudott , hiszen az szülte őt. Inkább csak menni készült, elhagyni szegény Lubovot, aki akkor alkotói válságtól szenvedett, és naphosszat a szép, feketéskék selyem pizsamályában járt kelt a lakásban, szívta egymás után a philip morrisokat, vagy vendégségbe ment, ahová annak rendje és módja szerint vitte magával az ő Lénáját is, olykor kora délutántól hajnal kettőig ültek a füstködös, húsz fős társaságokban, mindenki ette az ínycsiklandó balkáni salátákat, krémeket, a keleti fűszerezésű sülteket, és közben fogyott egy kis bor is mértékkel, szólt hangosan a cigányzene, és pöfékelték a cigarettákat egymás után, megállíthatatlanul.
Léna alig beszélte a nyelvet, így csak ült és figyelte a viselkedésüket, néha irigyelte a jókedvüket, és álmodozott, arról álmodozott , hogy Lubov egyszer csak észreveszi, ránéz, és kivezeti a szobából, elmennek sétálni, vagy moziba, egy finom fagyit elnyalni, vagy a sarki cukrászdába egy mogyorótortát befalni közösen és beszélgetnek, egymás szemébe néznek, jelen vannak a másik életében. Azon töprengett, vajon Lubov miért fél ennyire kettesben maradni vele, mitől fél ennyire, miért nem elég az ő kettejük egysége, van e egyáltalán ebben az olyan szépen kezdődő történetben bármilyen egység is, vagy csak illúzió volt-e a találkozás és az elvárások, amelyeknek egyikük sem felelt meg. Sokszor undorodott attól a sok jó embertől, akik között volt, és akik mit sem tehettek Lubov követelő és elnyomó viselkedéséről. Ahogy ült a különböző étkezők és konyhák cigarettafüstös unott csendjében, vagy–hangulattól függően- idegen morajában úgy képzelte, hogy gázmaszk van az arcán, az a régi katonai féle. Így próbált gondolatban menedéket találni tüdejének és egyre zavarosabb lelkének mérgezése ellen.