Léna 2.

Léna még csak tizenhárom éves volt mikor a mama meghozta a döntést, hogy kisétál az életükből, de utána el kellett telnie négy hosszú évnek addig, amíg véglegesen és visszavonhatatlanul eltűnt és befogadta a fagyott januári föld. Azokban az években kezdődtek a végeláthatatlan vízióknak tetsző rémálmok Léna életében.
A mama még élt, de felismerhetetlenné ütött arccal, fürdetlenül kóborolt idegen városokban, akkor már nem feloldozást keresve, nem is menekülésből, csupán a vegytiszta önpusztítás kielégíthetetlen vágya vezérelte. Úgy képzelem, mint valamiféle gombot, amit túl hosszan és túl erősen hagytak nyomva rajta, egészen addig amíg végül a teljes végkimerülés állapotától össze nem rogy majd kileheli utolsó erejét is. Így is történt aztán. Előtte azért még meglátogatta őket.
Tizenöt éves volt Léna, mikor egy kora nyári délután kopogtattak a Földes Gábor utca paneljének nyolcadik emeleti ajtaján. Nem kellett kaputelefonon bejelentkezni, a ház főbejárata nem volt csukva, gyakran romlott el a zár, így szabadon járhattak ki-be a lakói és azok látogatói. Lénáék lakásajtaján ovális, kissé megnyújtott táblán szerepelt két szó, régi időket idéző fekete gyöngybetűvel írva. A papa becsületes neve volt az. Alatta középen a kukucskáló, hogy hívatlan vendég esetén ki lehessen nézni vagy jól szemügyre lehessen venni ki fia borja járkál az emeleten, esetleg meglesni, hogy a szomszédokhoz milyen látogatók és mikor érkeznek és így tovább.
A mama a hívatlan vendég kategóriájába sorolható ebben a történetben, mert senki sem számított az érkezésére, akkor már évek óta nem látták őt, csak néha-néha telefonon hallották a hangját. Amikor kopogtatni kezdett az ajtón, Léna mégis azonnal felismerte, nem tudom miképpen, de a pillanat tört része alatt bizonyos volt benne, hogy visszajött a mamácskája. – Milyen kínos és megalázó, hogy az asszony, aki szülte, nevelte őt, lakást vásárolt majd a nevére íratta, most kénytelen várni, míg valaki beereszti ugyanazon az ajtón, amelyre teljes joggal kerülhetne fel az ő táblája is a nevével fémjelezve. Az egyetlen tábla mégis ami később jutott neki, nehéz márványból készült, földi pályafutásának kezdetét és végét mutatta meg.- Beengedték a mamát, aki ajándékokkal érkezett, egy vastag borítós történelmi lexikonnal a hóna alatt, egy hajvasaló készlettel, és egy rózsaszín pólócskával, talán tizenegy-két éves gyermekekre volt jó, de olyan nagy lelkesedéssel és reménnyel hozta, és annyi mindent elmondott ez a három első pillanatra zavarba ejtő és értelmezhetetlen ajándék arról, hogy milyen anya is volt ő valójában lánya tizenhárom éves koráig.
Léna elsős kora óta kiváló tanuló volt, egészen addig amíg a mama el nem ment. A mama vasfegyelemmel kínozta, hogy ő legyen a legszebben író kisdiák az iskolában, minden szépkiejtés verseny győztese, rajztehetség is legyen és hibátlan nyelvtandolgozatokat írjon. A mama tehát a tanulásban nem ismert kegyelmet, úgy, ahogy a verésben, és az ölelésben sem. A szépség terén sem ismert határokat, Léna nyolc évesen már a város legsikkesebb szoláriumának fénycsövei alatt feküdt hetente 5 percet, és minden nap fél órával korábban kelt, hogy egészen rövidre nyírt haja úgy álljon, pont ugyanolyan legyen mint a leghíresebb tévé bemondóénak. Hogy aprócska, testhez simuló ruhákat vegyen fel, hogy felhívják a figyelmét a szép alakjára, nem lehetett elég korán elkezdeni.
Pedig Léna csak arra vágyott, hogy ugyanolyan lehessen mint a többi vele egykorú kislány, hosszú copfos hajjal meg virágos, bő, térdig érő szoknyácskával, semmi zselé, semmi műviség. És hibázni is akart, rossz jegyet szerezni vagy egy túl nagyra kerekített o betűt leírni, úgy mint a többiek.
A mama elhozta valaha volt nevelési elvének szimbólumait, szemei furcsán forogtak az átadás közben. Érezni lehetett rajta a tömény szesz bűzét, ahogy kipárolgott a pórusaiból, látni lehetett, hogy mennyire igyekszik elrejteni jeleit a teljes őrületnek. Tudta magáról, hogy menthetetlen, hogy túl késő, de most eljött, hogy bocsánatért esedezzen és e három figyelmes ajándékkal visszaszerezze régi helyét a családban.
Nem volt hová mennie máskülönben, akkor már hajléktalan volt évek óta, de fáradni látszott, kiveszett a régi zsiványság, a néhai női vonzerő, nem volt más akkora már, csak egy megbolondult, eszét vesztett, csúnya és visszataszító nő az utcáról, az a fajta, akit messziről elkerülnek az emberek, esetleg néhányan megsajnálják és pénzt dobnak neki, csak tűnjön már el a környékről, ne is lássák többet. Ez volt Léna mamája, ezzé vált az az erős, minden hájjal megkent, gyönyörű arcú nő.
A papa sírt, addigra már ő is belefásult a haragba, a veszteségbe meg az asszonyi szeretet nélküli sivár otthonba, a mackó nadrágban megünnepelt műfás karácsonyokba, a magányba, a régi emlékek felidézésébe csöndes nyugdíjas éveiben. A papa megkegyelmezett. Léna sosem látott irgalmat még előtte az ő erős és mindég büszke apjának a szemében, de akkor ott megtörten és darabokra roppant lélekkel megadta magát a sorsnak, a bolond feleségének, csak hogy mégegyszer megélhesse a boldog család illúziójának apró kis reményét, és hogy vigyázhasson a mamára. Hiszen úgy szerette őt, Léna számára akkor vált világossá, hogy a papa szereti a mamát, hogy a papa végtelenül ragaszkodik az ő beteg, erkölcstelen életű feleségéhez, így is úgy is.
Akkor tanulta meg, hogy klisé ide vagy oda, az örök harag nem létezik, a szeretet felülír mindent, az igaz és megmásíthatatlan emberi kapcsolatok mindent elbírnak, a szív mindent elbír és képes megújulni a másik iránti érzésekben. Mindegy is a múlt, a szívnek nincsen memóriája, az föltétlen befogad és adni vágyakozik, nem tud mást tenni. Nincsen dolga a haraggal vagy a gyűlölettel, az mind a tudatunk műve.
Léna bezárta a szívét ebben a nagy, papa általi megbocsátásban, és ép észérvekkel meggyőzte magát arról, hogy meg fog ő is bolondulni, talán meg is fog halni ha akkor a mama ott marad velük. Tudta, hogy a mamának nem lesz onnan hová mennie, tudta, hogy talán egyszer ezért meg is hal majd, de ő élni akart, dolgozott benne az ösztön, meg a félelem, mert a mama menthetetlen volt, semmi sem változott volna meg, a boldog család illúzióját magában porrá égette és nemet mondott,nem nem és nem. A papa pedig még a mamánál is jobban szerette az ő szeme fényét, így sem aznap, sem azután soha többé nem aludt ott a mama a Földes Gábor utcában.
Sírtak az elválásnál, a mama meg a papa, úgy zokogtak mind a ketten, talán érezték, hogy soha többé nem fogják látni egymást.
Csak Léna üldögélt a konyhai stokedlin kifejezéstelen arccal, megfagyva. A mama távozásakor gépiesen csukta be maguk mögött az ajtót. Így hozta meg élete egyik legnehezebb döntését a saját maga javára, a mama örök vesztére.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s