Lubov 2.

A jéghideg téli reggelen nem szólt a vekker, nem volt miért korán kelni. Lubov szörnyű alkotói válságtól szenvedett, szinte egész nap a sötétkék selyempizsamájában téblábolt a lakásban. Léna mint mindig, azon a napon is későn ébredt, valamikor tizenegy óra körül, hófehéren és zaklatottan egy újabb rémálom után. Ezek az álmok régóta jól ismert, hívatlan vendégéi voltak az éjszakáinak, akik mindenféle kérdezés nélkül törtek be tudatalattija ajtaján, hogy újra és újra tünetként emlékeztessék a meg nem oldott, mélyen elnyomott rég múlt traumáira. Szinte mindig ugyanazokat a képeket látta más-más díszlet mögött, ugyanazok az érzések és félelmek köszöntek vissza ezekben a soha véget nem érőnek tűnő éjszakákban.

A mamát látja részegen és rövidre nyirbált hajjal, tekintetében a gonoszság meg eszelősség különös, vérfagyasztó egyvelege, és ahogy gyilkos szándékkal közeledik felé, eléri és lesúlyt egy súlyos bárddal a szíve közepébe, és üti-veri, csépeli Lénát, aki megdermedve tűri, kiterítve egy kockás abroszon, aztán elkezd üvölteni, hogy most már elég, elég, elég, de hiába a kiáltás, a mama nem ismer se istent se embert, már fröcsög a friss vér Léna szívéből, ami aztán a mama vérévé sűrűsödik, egyre több és egyre erősebben érezhető a fémes szag, már mindent átitat a vörös szín, a mamát, őt is az abroszt, a bárdot, aztán egy fehér lefolyón távozik, sebesen folyik lefelé, tűnik el a semmibe.
Léna hirtelen a Földes Gábor utcában találja magát, éppen nyolc éves, a papa a szokásos módon a nappaliban nézi hangosan a tévét, csörög a telefon, a papa a szokásos módon a hangosan hagyott műsortól nem hallja a készülék jelzését, így Léna sétál oda, hogy belehalózzon a kagylóba. A mama szól vissza, a mama tiszta, édes megmásíthatatlan hangja halóz vissza, Léna pedig üvölt, sikít, papa papa papa, hiszen a mama halott, halott, teljes a káosz, ahogy a mama egyre kedvesebben szólongatja, a tévé zaja egyre hangosabb, a papa nem hallja Léna kétségbeesett kiáltását, a mama csak halóz a vonal végén, csúszik össze a kép, ahogy Léna lassan kinyitja a szemét ismét a valóságban van, valahol a Balkánon a jéghideg havas téli tájban, egy meleg szoba dunyhájába burkolózva.

Potyogtak a könnyei, a telefonért nyújt, mert elmondhatatlanul hiányzott neki a papa megnyugtató, dörmögő hangja, hiába feküdt mellette Lubov, semmit sem érthetett mindabból amit ő az éjszaka látott és érzett, csak a papa senki de senki más. A vonal végén riadtan kérdezte meg, hogy mi a baj kisleányom, és Léna akkor már a zaklatottságtól szinte hörögve mesélte el, hogy megint vele álmodott, a papa meg csak vigasztalta, hogy jaj kisleányom, most már el kell felejteni, most már túl kell lépni, nem szabad kisleányom így szenvedni, drága szép kisleányom. Minden szava, hangjának minden tónusa gyógyír volt Léna vérző szívére, lassan megnyugodott, szinte meditatív állapotba került a papa elmondott mantráitól. Amikor letették a telefont, jó volt érezni, hogy ő még él, és azt kívánta bár élne még ezer évig, hogy soha ne kelljen egyedül maradnia.

Akkor még nem tudta, hogy neve is van annak az állapotnak, amibe olyan sokszor belecsúszik. Hogy egy szép, hosszú és tudományos terminus mögött bújnak meg az álmok, a nyughatatlanság, és egy sor olyan minta amit tudatalattija újra és újra játszik egy olyan öreg beakadt lemezként, amin régi klasszikusok szólnak. Az ismeretlen ismerős poszttraumás stressz szindróma akkor még önmagát meg nem nevezve volt jelen Léna mindennapjaiban kényelmesen helyet foglalva, mint egy befolyásos nagydarab kövér és kellemetlen ember a nappali legkényelmesebb foteljében.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s