Léna 2.

Léna még csak tizenhárom éves volt mikor a mama meghozta a döntést, hogy kisétál az életükből, de utána el kellett telnie négy hosszú évnek addig, amíg véglegesen és visszavonhatatlanul eltűnt és befogadta a fagyott januári föld. Azokban az években kezdődtek a végeláthatatlan vízióknak tetsző rémálmok Léna életében.
A mama még élt, de felismerhetetlenné ütött arccal, fürdetlenül kóborolt idegen városokban, akkor már nem feloldozást keresve, nem is menekülésből, csupán a vegytiszta önpusztítás kielégíthetetlen vágya vezérelte. Úgy képzelem, mint valamiféle gombot, amit túl hosszan és túl erősen hagytak nyomva rajta, egészen addig amíg végül a teljes végkimerülés állapotától össze nem rogy majd kileheli utolsó erejét is. Így is történt aztán. Előtte azért még meglátogatta őket.
Tizenöt éves volt Léna, mikor egy kora nyári délután kopogtattak a Földes Gábor utca paneljének nyolcadik emeleti ajtaján. Nem kellett kaputelefonon bejelentkezni, a ház főbejárata nem volt csukva, gyakran romlott el a zár, így szabadon járhattak ki-be a lakói és azok látogatói. Lénáék lakásajtaján ovális, kissé megnyújtott táblán szerepelt két szó, régi időket idéző fekete gyöngybetűvel írva. A papa becsületes neve volt az. Alatta középen a kukucskáló, hogy hívatlan vendég esetén ki lehessen nézni vagy jól szemügyre lehessen venni ki fia borja járkál az emeleten, esetleg meglesni, hogy a szomszédokhoz milyen látogatók és mikor érkeznek és így tovább.
A mama a hívatlan vendég kategóriájába sorolható ebben a történetben, mert senki sem számított az érkezésére, akkor már évek óta nem látták őt, csak néha-néha telefonon hallották a hangját. Amikor kopogtatni kezdett az ajtón, Léna mégis azonnal felismerte, nem tudom miképpen, de a pillanat tört része alatt bizonyos volt benne, hogy visszajött a mamácskája. – Milyen kínos és megalázó, hogy az asszony, aki szülte, nevelte őt, lakást vásárolt majd a nevére íratta, most kénytelen várni, míg valaki beereszti ugyanazon az ajtón, amelyre teljes joggal kerülhetne fel az ő táblája is a nevével fémjelezve. Az egyetlen tábla mégis ami később jutott neki, nehéz márványból készült, földi pályafutásának kezdetét és végét mutatta meg.- Beengedték a mamát, aki ajándékokkal érkezett, egy vastag borítós történelmi lexikonnal a hóna alatt, egy hajvasaló készlettel, és egy rózsaszín pólócskával, talán tizenegy-két éves gyermekekre volt jó, de olyan nagy lelkesedéssel és reménnyel hozta, és annyi mindent elmondott ez a három első pillanatra zavarba ejtő és értelmezhetetlen ajándék arról, hogy milyen anya is volt ő valójában lánya tizenhárom éves koráig.
Léna elsős kora óta kiváló tanuló volt, egészen addig amíg a mama el nem ment. A mama vasfegyelemmel kínozta, hogy ő legyen a legszebben író kisdiák az iskolában, minden szépkiejtés verseny győztese, rajztehetség is legyen és hibátlan nyelvtandolgozatokat írjon. A mama tehát a tanulásban nem ismert kegyelmet, úgy, ahogy a verésben, és az ölelésben sem. A szépség terén sem ismert határokat, Léna nyolc évesen már a város legsikkesebb szoláriumának fénycsövei alatt feküdt hetente 5 percet, és minden nap fél órával korábban kelt, hogy egészen rövidre nyírt haja úgy álljon, pont ugyanolyan legyen mint a leghíresebb tévé bemondóénak. Hogy aprócska, testhez simuló ruhákat vegyen fel, hogy felhívják a figyelmét a szép alakjára, nem lehetett elég korán elkezdeni.
Pedig Léna csak arra vágyott, hogy ugyanolyan lehessen mint a többi vele egykorú kislány, hosszú copfos hajjal meg virágos, bő, térdig érő szoknyácskával, semmi zselé, semmi műviség. És hibázni is akart, rossz jegyet szerezni vagy egy túl nagyra kerekített o betűt leírni, úgy mint a többiek.
A mama elhozta valaha volt nevelési elvének szimbólumait, szemei furcsán forogtak az átadás közben. Érezni lehetett rajta a tömény szesz bűzét, ahogy kipárolgott a pórusaiból, látni lehetett, hogy mennyire igyekszik elrejteni jeleit a teljes őrületnek. Tudta magáról, hogy menthetetlen, hogy túl késő, de most eljött, hogy bocsánatért esedezzen és e három figyelmes ajándékkal visszaszerezze régi helyét a családban.
Nem volt hová mennie máskülönben, akkor már hajléktalan volt évek óta, de fáradni látszott, kiveszett a régi zsiványság, a néhai női vonzerő, nem volt más akkora már, csak egy megbolondult, eszét vesztett, csúnya és visszataszító nő az utcáról, az a fajta, akit messziről elkerülnek az emberek, esetleg néhányan megsajnálják és pénzt dobnak neki, csak tűnjön már el a környékről, ne is lássák többet. Ez volt Léna mamája, ezzé vált az az erős, minden hájjal megkent, gyönyörű arcú nő.
A papa sírt, addigra már ő is belefásult a haragba, a veszteségbe meg az asszonyi szeretet nélküli sivár otthonba, a mackó nadrágban megünnepelt műfás karácsonyokba, a magányba, a régi emlékek felidézésébe csöndes nyugdíjas éveiben. A papa megkegyelmezett. Léna sosem látott irgalmat még előtte az ő erős és mindég büszke apjának a szemében, de akkor ott megtörten és darabokra roppant lélekkel megadta magát a sorsnak, a bolond feleségének, csak hogy mégegyszer megélhesse a boldog család illúziójának apró kis reményét, és hogy vigyázhasson a mamára. Hiszen úgy szerette őt, Léna számára akkor vált világossá, hogy a papa szereti a mamát, hogy a papa végtelenül ragaszkodik az ő beteg, erkölcstelen életű feleségéhez, így is úgy is.
Akkor tanulta meg, hogy klisé ide vagy oda, az örök harag nem létezik, a szeretet felülír mindent, az igaz és megmásíthatatlan emberi kapcsolatok mindent elbírnak, a szív mindent elbír és képes megújulni a másik iránti érzésekben. Mindegy is a múlt, a szívnek nincsen memóriája, az föltétlen befogad és adni vágyakozik, nem tud mást tenni. Nincsen dolga a haraggal vagy a gyűlölettel, az mind a tudatunk műve.
Léna bezárta a szívét ebben a nagy, papa általi megbocsátásban, és ép észérvekkel meggyőzte magát arról, hogy meg fog ő is bolondulni, talán meg is fog halni ha akkor a mama ott marad velük. Tudta, hogy a mamának nem lesz onnan hová mennie, tudta, hogy talán egyszer ezért meg is hal majd, de ő élni akart, dolgozott benne az ösztön, meg a félelem, mert a mama menthetetlen volt, semmi sem változott volna meg, a boldog család illúzióját magában porrá égette és nemet mondott,nem nem és nem. A papa pedig még a mamánál is jobban szerette az ő szeme fényét, így sem aznap, sem azután soha többé nem aludt ott a mama a Földes Gábor utcában.
Sírtak az elválásnál, a mama meg a papa, úgy zokogtak mind a ketten, talán érezték, hogy soha többé nem fogják látni egymást.
Csak Léna üldögélt a konyhai stokedlin kifejezéstelen arccal, megfagyva. A mama távozásakor gépiesen csukta be maguk mögött az ajtót. Így hozta meg élete egyik legnehezebb döntését a saját maga javára, a mama örök vesztére.

Advertisements

Lubov 2.

A jéghideg téli reggelen nem szólt a vekker, nem volt miért korán kelni. Lubov szörnyű alkotói válságtól szenvedett, szinte egész nap a sötétkék selyempizsamájában téblábolt a lakásban. Léna mint mindig, azon a napon is későn ébredt, valamikor tizenegy óra körül, hófehéren és zaklatottan egy újabb rémálom után. Ezek az álmok régóta jól ismert, hívatlan vendégéi voltak az éjszakáinak, akik mindenféle kérdezés nélkül törtek be tudatalattija ajtaján, hogy újra és újra tünetként emlékeztessék a meg nem oldott, mélyen elnyomott rég múlt traumáira. Szinte mindig ugyanazokat a képeket látta más-más díszlet mögött, ugyanazok az érzések és félelmek köszöntek vissza ezekben a soha véget nem érőnek tűnő éjszakákban.

A mamát látja részegen és rövidre nyirbált hajjal, tekintetében a gonoszság meg eszelősség különös, vérfagyasztó egyvelege, és ahogy gyilkos szándékkal közeledik felé, eléri és lesúlyt egy súlyos bárddal a szíve közepébe, és üti-veri, csépeli Lénát, aki megdermedve tűri, kiterítve egy kockás abroszon, aztán elkezd üvölteni, hogy most már elég, elég, elég, de hiába a kiáltás, a mama nem ismer se istent se embert, már fröcsög a friss vér Léna szívéből, ami aztán a mama vérévé sűrűsödik, egyre több és egyre erősebben érezhető a fémes szag, már mindent átitat a vörös szín, a mamát, őt is az abroszt, a bárdot, aztán egy fehér lefolyón távozik, sebesen folyik lefelé, tűnik el a semmibe.
Léna hirtelen a Földes Gábor utcában találja magát, éppen nyolc éves, a papa a szokásos módon a nappaliban nézi hangosan a tévét, csörög a telefon, a papa a szokásos módon a hangosan hagyott műsortól nem hallja a készülék jelzését, így Léna sétál oda, hogy belehalózzon a kagylóba. A mama szól vissza, a mama tiszta, édes megmásíthatatlan hangja halóz vissza, Léna pedig üvölt, sikít, papa papa papa, hiszen a mama halott, halott, teljes a káosz, ahogy a mama egyre kedvesebben szólongatja, a tévé zaja egyre hangosabb, a papa nem hallja Léna kétségbeesett kiáltását, a mama csak halóz a vonal végén, csúszik össze a kép, ahogy Léna lassan kinyitja a szemét ismét a valóságban van, valahol a Balkánon a jéghideg havas téli tájban, egy meleg szoba dunyhájába burkolózva.

Potyogtak a könnyei, a telefonért nyújt, mert elmondhatatlanul hiányzott neki a papa megnyugtató, dörmögő hangja, hiába feküdt mellette Lubov, semmit sem érthetett mindabból amit ő az éjszaka látott és érzett, csak a papa senki de senki más. A vonal végén riadtan kérdezte meg, hogy mi a baj kisleányom, és Léna akkor már a zaklatottságtól szinte hörögve mesélte el, hogy megint vele álmodott, a papa meg csak vigasztalta, hogy jaj kisleányom, most már el kell felejteni, most már túl kell lépni, nem szabad kisleányom így szenvedni, drága szép kisleányom. Minden szava, hangjának minden tónusa gyógyír volt Léna vérző szívére, lassan megnyugodott, szinte meditatív állapotba került a papa elmondott mantráitól. Amikor letették a telefont, jó volt érezni, hogy ő még él, és azt kívánta bár élne még ezer évig, hogy soha ne kelljen egyedül maradnia.

Akkor még nem tudta, hogy neve is van annak az állapotnak, amibe olyan sokszor belecsúszik. Hogy egy szép, hosszú és tudományos terminus mögött bújnak meg az álmok, a nyughatatlanság, és egy sor olyan minta amit tudatalattija újra és újra játszik egy olyan öreg beakadt lemezként, amin régi klasszikusok szólnak. Az ismeretlen ismerős poszttraumás stressz szindróma akkor még önmagát meg nem nevezve volt jelen Léna mindennapjaiban kényelmesen helyet foglalva, mint egy befolyásos nagydarab kövér és kellemetlen ember a nappali legkényelmesebb foteljében.

 

Lubov

Kétezer-tizenkettő volt. Egy magyarországi zenekar valahol egy francia kisváros helyi fesztiválján mulattatta a bortól és kiváló muzsikától megvadult közönséget. Léna a hangpultnál figyelt, nézte, hogy rendben alakul-e az extatikus hangulatú koncert. Későre járt akkor, Budapesten tomboló hőség lehetett, de ott hűvös volt, a levegő elmúlás hangulatú volt, készült a vidék az ősz érkezésére.
A nem várt hideg idő miatt, egy farmer rövidnadrágban és egy csíkos matrózpólóban vacogott, így a backstageben talált pokrócot csavarta maga köré, azzal jól bebugyolálta testét. Ez volt a toulousi kosztüme. Ebben a feszült figyelemben és didergő odaadásban lépett mellé Lubov. Hátul a VIP részben már találkozott tekintetük egy röpke pillanatra, de Léna számára nem bírt semmilyen jelentőséggel. Ahogy megjelent mellette, most jobban szemügyre vette. Cigarettázott, hanyagul és elegánsan szívta a philip morrist, és Léna számára ebben volt valami végtelenül karizmatikus és ismerős. Magas, jókora termetű, jó húsban lévő férfiember volt, kopasz kerek fején barna szemei zsiványan vizslatták Lénácskát.
Sokáig csak álltak úgy egymás mellett, Lubov minden pillanatban a megfelelő alkalmat kereste Léna megszólítására. Végül úgy kezdte, hogy elismerően biccentett egy nagyot a színpadon zajló produkció felé, és szóban is méltatta a zenekart, kérdezett felőlük ezt-azt miközben magabiztosan szívta a cigarettákat egymás után. Mozdulatai arról árulkodtak, hogy már egészen fiatal kora óta szerelmes a pöfékelésbe, ahogyan jó mélyeket szívott bele a philip morrisokba, aztán meg amilyen hanyagul, mégis szinte szeretettel dobta el őket, az maga volt Léna számára a tökély, a zsigereiben érezte az ilyen típusú férfi karakterét, a papa féléét.
Beszélgetésük vége felé jött rá, hogy valójában akivel szót vált nem más mint a híres virtuóz, a nagynevű zongoraművész Mr. Lubov. Zavarba is esett egy pillanatra, hogy mégis miért állt mellette olyan rendíthetetlenül ez a férfi, s arra a következtetésre jutott, hogy talán közös projektbe kezdene a zenekarával. Később, a koncert végeztével elváltak útjaik, de a zenekarok részére kialakított öltöző és büfé részen ismét összefutottak, ahol Lubov sietve a kezébe nyomott két albumot a nevével fémjelezve meg a névjegykártyáját, aztán elrohant, hajnalban már indult is tovább egy repülőgéppel a következő koncerte. Többet Léna erre a férfira nem gondolt, szívében csillapíthatatlanul zakatolt egy másik férfi iránt érzett vágy, s két nap múlva hazafelé is utána sóvárgott, tudta, hogy keresnie kell, remélte, hogy most majd dűlőre jutnak mikor újra találkoznak.
Mire újra Budapestre ért, rövid levél várta a postafiókjában. Legnagyobb meglepettségére Lubov volt a feladója. A levél valahogy úgy szólt, hogy meg szeretnélek ismerni téged, szabad-e megismerni, téged téged téged. Léna egy pillanatig sem érzett ellenállhatatlan vágyat Lubov iránt, de kíváncsisága erősebb volt, és mivel az a másik napokkal hazaérkezése után sem kereste, így hát úgy döntött, hogy válaszol új hódolójának.

Lubov elemi erővel tört be Léna életébe. Minden nap udvarolt, minden nap többet akart megtudni Lénáról, egyre hevesebben kereste, s olyannyira, hogy egy hónap leforgása alatt sikerült elegendően megbolondítania ahhoz, hogy fogadja őt Budapesten.
Mielőtt megérkezett, Párizsban adott nagy sikerű koncertet, ahonnan futárszolgálattal küldött ajándékba egy finom, első osztályú parfümöt Lénának, kézzel írt levelében biztosította hirtelen lángra gyúlt szerelmének igazáról. Léna valamiféle álomban érezte magát, ahol a sikeres, és érett férfi első látásra belészeret, repülőgéppel jön érte és magával viszi egy szebb világba, ahol már nincsen szenvedés, sem kellemetlen meglepetések, ahol biztonságban lehet, és gyökeret verhet végre. Az első Budapesten töltött hét csodálatosan telt. Kiváló éttermekben ebédeltek, taxival járták körbe a várost, sétáltak a budai hegyekben és szerelmesen csókolóztak a villamosmegállóban.

Lubov tapasztalt volt és erős, Léna minden pillanatban nőnek érezte magát a közelében, ő volt a híres ember támasza, a fiatal nő, akit minden bizonnyal valóban elvisz szeretője. Hamarosan mindent felégetett maga mögött a szép ajándékok, dicsérő szavak és az új élet ígéretének mámorító reményében.
Egy hónappal megismerkedésük után egy kora őszi, esős napon buszra szállt, és elindult a Balkán felé. Csupán két bőröndöt vitt magával. Akkoriban a papa már gyengéden haldoklott, de Léna erről nem akart tudomást venni. Legbelül érezte, hogy hamarosan egyedül marad, s ettől a magánytól menekült olyan hevesen balkáni szeretője óvó karjaiba. Lubov sokmindenben hasonlított a papára. Cigány ember volt, idősebb, és zenélt, csakúgy mint a papa egykoron. Ugyanolyan szenvedéllyel szívta a cigarettát és kopasz feje meg bogárszemei hasonlóan csillogtak a fényben. Léna úgy érezte, benne tovább élhet a papa, megőrizheti még hosszú évtizedekig, nem kell elengednie és magára maradva tovább küzdenie, nem kell szembenéznie a felnőtté válással, a közelgő gyásszal vagy a haraggal amit iránta érzett, amiért itt fogja őt hagyni, amiért teljesen magára hagyja az élet kegyetlen terepén.

Így vált belőle Lubov nagy szerelme és múzsája aki új zongoradarab írására ihlette a nagy művészt miközben keresztül–kasul szelték a Balkánt, egy nagy sikerű turné kedvéért. Utazásaik során egy égszínkék turnébuszon zötykölődve Léna azon kezdett töprengeni, vajon jól döntött–e, vajon tényleg amellett az ember mellett-e a helye.
Ahogy egyre távolabb került a papától, a barátaitól, egyre erősebben érezte hiányukat, mintha a lassan elhagyná önmagát útkeresése során. Arra gondolt, talán a szláv lélek, a szláv nyelv, a szláv virtus és a Balkánon mindent körüllengő durva, érdes hangulat az amiért ennyire fél, amiért nem hozták meg számára a feloldozást a Lubovval való közös élet első hetei.
Olyan volt ez, mint a belgárdi vasútállomáson elkortyolt első török kávé, keserű és kiábrándító, szinte azonnal visszaköpte a csészébe és vizet kért helyette. Tisztaságra vágyott, nyelvben, gondolkodásban, s érzelmekben. Minél távolabb került a papától, annál értelmezhetetlenebbé vált minden körülötte.
Útjuk során szomorú kóbor kutyák százaival találkozott tekintete. Ők is feloldozásra, megmentőre vártak, biztonságra, csakúgy mint ő ott Lubov oldalán feszesen és tág pupillákkal a vadregényes tájat figyelve, vagy az ötcsillagos hotelszobák luxusában megfürödve.
Hetekkel később az egyik balkáni ország fővárosában telepedtek le egy rövid időre, ahol Léna megismerkedett szeretője egész családjával. Arról nem szólt a fáma, hogy ők nem ketten, hanem többen élnek majd Lubov otthonában. Egy jókora nagy lakásban úgy tűnt, lesz elég hely mindenki számára.

 

 

 

Léna

Kiutat keresett. Hosszú évek óta. Először csak a mama által okozott borzalmas emlékképektől szeretett volna megszabadulni, vágyott arra, hogy a megszokottá vált rémálmok nélkül tudja álomra hajtani a fejét egy napon, aztán meg, hogy megértse a benne élő szomorúság okát, hiszen olyan sokáig titkolta maga elől is, hogy gyönge. Hite szerint erős, kőszívű leány volt, aki mindenkin könnyedén átgázolt, aki nem ismert lehetetlent. A húszas évei elejére már mindent megélt, amit a szörnyűségekről, a megalázottságról vagy a magányról meg lehetett tapasztalni. Tudta mi a társtalanság, az övé volt a sehová sem tartozás érzése, elsajátította a különböző megküzdési stratégiákat is. Tudta, hogyan kell érdekeket érvényesíteni , hogyan kell manipulálni másokat, hazudni is tudott, mesés módon kreált különböző történeteket békávé ellenőrök büntetésétől menekülve, vagy egyetemi tanároknak, ha elfelejtett látogatni egy- egy órát, de szüksége volt a szemeszter végi jegyre.
Tisztában volt a képességeivel, merte használni intuícióit, és igyekezett a legkevésbé mások kárán használni zsiványságát. Sokszor megriasztotta az a ravaszság, ami hozzá tartozott. Nem bántott ő senkit, nem zsákmányolt ki férfiakat, és a barátság volt számára a legfontosabb és legtisztább szentség, amelyre gondosan vigyázott és amely oly sokszor mentette meg a teljes idegösszeomlástól. Páran voltak csupán, azok akik tanúi voltak életének, egészen fiatal korától kezdve, akik fogták, szorosan fogták a kezét és vigyázóan terelgették az úton.
Nem tudom, hogyan is lehetséges, hogy a gyermekekben annyi bölcsesség legyen, annyi figyelem és alázat, mint amennyi ezekben a fiatalokban volt Léna iránt. Együtt nevelték fel, közös erővel. Tetteik feltétel nélküli szeretettel átitatva, és őszinte odaadással. Léna számára ők voltak az igazi család, az ő otthonaik jelentették az otthon melegét. Igyekezett ellesni szüleiktől a mikénteket, jó ember akart lenni, szépen élni, csakúgy mint a többiek, s idővel rájött, hogy a legtöbb természetes feladattal és szereppel sosem találkozott, így elkezdte másolni a közeli családok mintáit.
Egyik barátnője mamájától elleste, hogyan kell odaadó asszonynak lenni, megint másoktól a hétvégi nagytakarítás fontosságáról, vagy az anyai szeretetről, féltésről, gondoskodásról vett példát, de leginkább az őszinteséget tanulta meg, a tiszta szívűséget, a jóra való hajlamot, és hogy nem csak a mama-papa féle út létezik, hanem vannak más mamák és papák is, akik jól csinálják, szelíden élnek és szeretnek. Igyekezett hazavinni ezeket a mintákat az asszonyi lélek melegétől mentes lakásba, s gyógyírként használni a papa szomorúságára.

Sokáig nem tudott másképp a mamára tekinteni, mint félelmes fenevadként. A gonoszság két lábon járó ügyvivője volt számára, aki őt megszülni aztán elpusztítani és büntetni jött a világra. Annyira szerette az őt. A húsa, a vére volt, az övé teljesen és egészen. Ez a folyamatos küzdelem, amellyel együtt élt sokszor teljesen felőrölte, és kiúttalan, állandó harcokkal teli fenyegető bokros erdőnek látta az életét. Szeretett volna megbocsájtani, de fejében az inkább valamiféle elvként létezett, mintsem megfogható és megélhető cselekedetként.
Gondolatban milliószor kényszerítette magát rá, hogy kimondja, látta maga előtt az anyját és ahogy elhagyta száját a feloldozó bűvszó, máris várta az elmaradt megkönnyebbülést. Álmai miatt rettegett a tudattól, hogy a mama valahol a pokol bűzölgő posványában dagonyázik, miközben keservesen sírva és türelmetlenül várakozik az ő felmentésére.
Egy-egy ilyen éjszaka után mindig feltette magának a kérdést, hogy meddig kell még megpróbálni megmentenie, vajon mindig az ő feladata lesz-e a mama terheit vinni , vajon mindig ő lesz-e a felelős érte, még földi életén túli sorsának alakulásáért is?