Mama 19.

Feloldozásra várt. Részegen, véres kézfejjel a kapuban kívánta keblére ölelni. Léna kimérten biccentett fejével köszönésképpen. A hálószobában az ágyra ült, a falon Jézus Krisztus szelíd tekintete, tárt karokkal, hófehér ruhában kínálta a megváltást. Előtte állt ő, Léna testvére, jobbra- balra topogva, lesütött fejjel, mint azok a kisgyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre, és így gyakorolna bűnbánatot a mamájuk előtt. Ökléből órákkal azelőtt vér ömlött, nagy fájdalmában kiverte az ajtó tejüvegét is.
Elmondta, hogy hol fogant, a panelházak tetején, hogy csak egyetlenegyszer esett így, sajnálja sajnálja sajnálja, és őszinte szánakozó tekintettel várta el a megbocsájtást, hogy akkor Léna megmenti és magához szorítja, talán majd papának is nevezi és átírja egész életét egy nehéz és kényelmetlen beszélgetés árán. Hogy onnantól könnyedén lehetnek majd lánytestvérei az unokahúgai, hogy minden addig ismert szerep megváltozhat és elfogadhatóvá válik. Két húga és három nővére, négy nagybátyja és egy nagynénje, megannyi unokatestvére van, egy nemrég elhunyt nagyanya, a papája pedig él, mindig is élt, egy évvel azelőtt pedig csak nagyapját temette.
Attól a perctől kezdve ott az új élete régi szereplőkkel, más perspektívával, fogadja csak el, így lesz a legjobb, így megnyugvásra talál majd mindenki, a papa lelke, a testvéréé, és az egész nagy családé is biztosan.

Gyáva kutyának tartotta a kedvenc testvérét, senkinek se tartotta őt, elveszítette minden máltóságát előtte, ahogy meghasonulva önmagával a sörtől büdösen lihegte a nagy igazságot, és várta, egyre türelmetlenebbűl várta a feloldozást. Minél többet mondott annál inkább gyűlt Lénában a harag, annál többet gondolt szegény megboldogult papára, aki mit sem tudhatott erről az árulásról, akinek a kedvenc fia , a mindennél jobban szeretett gyermeke huszonöt évvel azelőtt elárulta, és élt ezzel a titokkal, ezzel a bűnnel két utcával lejjebb, járt vele horgászni hétvégenként, miközben látta felnőni kishúgát a papa szeme fényét.
Nem nyert feloldozást. Léna feltette azt a kérdést, amellyel aztán nem várt következmények lavináját indított útjára. Ha mindvégig tudta, ki ő az életében, hogyan hagyhatta, hogy annyi szenvedés érje, hogyan engedhette s nézte végig bukdácsolásait ezen a rögös úton.
Nem volt a kérdésben egy csöppnyi szenvedély sem, egy fikarcnyi elemét sem lehetett felfedezni a drámának, egyszerű, jól érthető kérdés volt ez, hogy engedted, hogy hagyhattad, hogyan, ha tudtad, nem volt a hangjában könyörület, nem is sírt, és nem sajnálta őt, az árulót, a békülni vágyót, a felvállalásra és gondoskodásra kész szegény, megtört embert.
Nem érkezett válasz, jó pár percig csend ült a takaros szoba nyári fényére, s most úgy tetszett, hogy Krisztus úrunk tehetetlenségében széttárt karokkal néz le rájuk, a tettesre és az áldozatra. A mindig jámbor testvér szemei kezdtek idegesen forogni ahogy szép lassan világossá vált számára, hogy nem menti fel az ő kicsi Lénája a felelősség és a bűn elviselhetetlen súlyú terhe alól. Stressztűrő képessége csökkenni látszott, haragja pedig mérhetetlen méretűre nőni, hogy szíve szerint elpusztította volna a szemtelen véres-habos szájú leányt. Takarodj vagy megöllek. Takarodj. Soha ne lássalak többé.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s