Mama 18.

Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán én tehetettem arról, hogy olyan kiskorom óta kívántak, annak ellenére is, hogy addig amíg tizenkilenc éves nem lettem, csúf, vézna kislány voltam. Tartatlan, ahogyan a papa szokta mondani.
A szépcsipkék, a rózsaszín, testemhez szorosan odasimuló miniszoknya, amit alsó tagozatban büszkén adott rám a mamám vagy ugyanebben az időben kipróbált szolárium, mind ébresztgették bennem a nőt, a még nem létezőt, a mama kívánságára. Semmi sem szólt rólam, nem számított, hogy én ki vagyok, csak a teste és irányítható elmém kellett, aminek segítségével életre keltette vágyait, bennem látta a jövő szépséges nőalakját, a csábítót, az elbűvölőt, a vadócot, a magas lányt, aki helyette is bekebelezi majd a férfiakat. Én azonban minden erőmmel igyekeztem ellenállni, legbelül sokszor mérges gyűlölettel vádoltam a mamácskámat, amiért mindent rám kényszerített.
Sosem akartam én sikkes, túlzselézett, rövid frizurákat, sem hivalkodó kisruhát, nem akartam tudni mivel lehet egy férfit maradásra bírni, vagy hogyan kell csűrni csavarni a szót, mégis igen korán tudtam már mindent a hazugságról, a becsapás módjainak mikéntjéről, a mama véleménye szerint pedig a zsiványságról is, de azt a vérémnél fogva, hiszen cigánylány voltam, csak olyan mint a testvéreim, a mocskos életű romungrók. Hatan voltak. Abból a hatból az első lány, Zsófia, a tisztességes, becsületes hófehér bőrű szeplős szépasszony. A mama gyűlölte őt is, mert sokkal inkább hasonlítottam féltestvéremre mint őrá, hiába a három évtizedes korkülönbség, valós lenyomata voltam a papa első lánygyermekének.
Zsófia őszinte szívvel szeretett engem, a kishúgát, felelősnek érezte magát sorsom alakulásáért és kettőnk között volt valami kibogozhatatlan egyetértés és szövetség. Talán vérünk és a papánk iránt érzett elköteleződés, ami megpecsételte kapcsolatunkat. Mint két tojás, mintha csak ő szült volna, és titkon sokszor suttogtam a kispárnám melegébe, hogy bár ő adott volna életet, hogy talán ő adott életet, hogy talán félreértésből kerültem ahhoz a nőhöz, akit mamának kellett szólítanom, és aki őt fojtó ragaszkodással szeretett és kíméletlen vádakkal illetve büntetett származásomért.
Az öt fiútestvér közül mind cigányképű, volt köztük kétkezi dolgozó, aztán munkát sosem látott önjelölt maffiózó, hajléktalan és alkoholista és ezen tulajdonságok furcsa egyvelege, amely összpontosult személyiségükben. Sosem értettem, hogyan lehetnek ennyire vadak és zabolátlanok, hiszen a papa úriember, művelt és választékos beszédű, nem úgy mint ők, akik faragatlanok és rosszvérűek. A mamával közel egyidős testvéreim majd mindegyike megkívánta apjuk feleségét, és majd mindőjük magukévá is tette a szegény beteg elméjű asszonyt. Így születettem én is.

Kétezer-tizennégy volt.
Háló. Én vagyok. Alkoholgőzben, fájdalmas üvöltő sírásban kitörve hadarta szavak egymásutánjában az igazságot. A vonalban Léna legkisebb testvére. A vén Macska egy éve hagyta el a Földet. Azóta semmi sem számított neki, megállíthatatlanul dőlt belőle kifelé a csaknem negyed évszázada magán cipelt teher, az ő igazsága, az ő vétke, amelyet készen állt áttenni az annyi éven át eltitkolt, senki által nem értett idegenre. Helyet kínált neki a családban, megfelelő helyet és végre becsületet, rangot, az én lányom az enyém vagy az enyém az én lányom ismételte újra és újra.
Léna meg csak állt a budapesti lakása nappalijának egy sarkában, egyik kezében a kagyló, a másikban egy darab fehér, frissen mosott illatos hálóing, amit éppen kiteregetni készült. Hirtelen kifeszült a pillanat, amelyet most olyan mélyen élt meg, hogy úgy tűnt, hallja a város összes hangjának zúgását fülében. Agyában, testének minden apró részletében dübörgött és lüktetett a végső megsemmisüléstől való elemi félelem, hogy most itt a vége, hogy odáig bírta és vitte a mama terhét, a papa tehetetlenségének sajgó vádját, a kitaszítottságot. A testvére meg csak mondta, mesélte, zokogva sajnálkozott és ő várt, várta, hogy vége legyen.
Képeket látott közben. A mamát hajléktalanként, ahogyan hosszú hónapok után viszontlátja vörösre égett kézfejekkel, fogatlanul és eltorzult ábrázattal, hallotta a papa jajgatását, és önmagát, ahogyan mossa ki mamácska hajából a bűnt, a betegséget, tisztítja meg őt a milliónyi apró sertétől, undorát visszafogva méltóságteljes magabiztossággal, hogy minden rendben lesz. Ismét hallotta a fésű hangjának sercegését a ronda szürke hajzuhatagban, újra és újra mint egy beakadt hanglemez, sercegett agyában a tetvek izgága mozgása míg a vonal másik végén a papa legszeretettebb fia gyónt és feloldozásért könyörgött.

Sóhajtott egyet, és üres tekintetű fintorral az arcán letette a telefont. Azt akarta, hogy az égiek zuhogó, tiszta esőben mosdassák ki a bűnből, amelybe belefogant, de hiába. Kint tombolt a nyár, a nap égette az asztfaltot, minden pillanatban készen állt erejével a fák leveleit felgyújtani és porrá égetni a hetedik kerületet.
Ahogy olyan hosszú éveken át mindig, most is azonnal a fürdőbe rohant, s készült belebújni a víz gyógyító langyába, miközben bokákolt, köhögte fel mérhetetlen fájdalmát. Lassan felöklendezte családja minden gyarlóságát, a zöld színű lé elszínezte az átlátszó tiszta folyadékot, egyszerre ült benne a bűnben és az ártatlanságban, most ezek összekeveredve hullámoztak testén, csobogott az újabb adag élet, belőle pedig ömlött ki a méreg. Benne ült a közepén, mezítelen testtel, mérhetetlenül emberien, megadva magát a gyöngeségnek.

-Fáj és éget és feszít minden apró mozdulattal egyre inkább várom, és mindhiába, hiába a könyörgés? Kínoztok, mert megérdemlem, mert most minden bűnöm belefeszül testem egészébe és nem tágít sehogy sem a sok gyarlóság, csak csöndben, alattomosan figyel, engem figyel meg a reakcióimat meg az olcsó próbálkozásaimat arra, hogy becsapjam önmagam. Ha kell, nyugodt fegyelemben várakozok. Nincsen semmi gond. Jó ez a sistergő feszület a mellkasomban. Finoman húzza a görcs a lábaim és tűri a megpróbáltatást a derekam is. Legalább érzem hogy létezem, hogy élek és van mi fájjon, ez nem is tragédia, ez csupán az életem önigenlő fricskája amit oly sokáig szerettem… Menekülnék, remélem van hová, és van kihez. Legyen most már vége. Itt toporzékolok mint egy kisgyerek, zokogok, Alázatom a porban. Hallgassatok meg.-

Úgy érezte, hogy a mamácska ezzel most végképp elkövette a létező összes bűnt, amelyet egy élet alatt el lehetett követni anyának a gyermeke ellen. Pár órával később már a Győr felé tartó sebesen ült, fejében őrült vihar, s ahogy egyre közeledett szülővárosához, egyre több emléket talált, idézett fel, amelyek hirtelen értelmet nyertek, ködös képeket, amelyek addig mindenféle létjogosultság, és jelentőség nélkül húzódtak meg mélyen a tudatalattijában.
Most már értette, hogy a mama miért akarta, hogy ők ketten úgy szeressék egymást, hogy miért mesélt róla neki annyit, hogy miért volt szerelmes pirinyó kislányként a bátyjába, miért érezte, hogy hozzá tartozik, értette, hogy ő meg miért volt vele mindig olyan rezignált és kimért. Aztán a papa szenvedéseire gondolt, az utolsó gyötrelmes hónapokra, s hogy ők ketten együtt, kéz a kézben látogatták minden egyes napon, a jeges téli utcákon szorosan egymásba kapaszkodva, bízva remélve, ígéreteket téve egymásnak, mint két szerelmes, hogy mindig mindig és így és ennél is jobban.
Aznap, mikor a papa végleg elveszítette az eszméletét, ő hívta zokogva , hogy siess, és együtt várták a nagy család többi tagját, együtt búcsúztatták, az ágya mellett őrizték a nyugalmát, fogták a papa kezét, bíztatták, hogy hamarosan átér a túlvilágra, hogy itt vannak a gyerekek, az unokák, itt vannak ők is, ígéreteket tettek neki, esküt, hogy összetartanak ők ketten, hogy a báttyaként védelmezi majd ezután és szereti szereti szereti... Léna ült a vonaton, száraz könnyek karcolták arcát, és halkan énekelni kezdett, pont úgy, ahogy a papa ágyánál, az öreg Macska nótáját …

Az, akinek bánata van, minden reggel könnyes szemmel ébred…
Én is azért sírok folyton, mert feledni sose tudlak téged.
Felcsendül a hangod bennem, úgy érzem, hogy itt vagy velem hosszú éjszakákon.
Pedig csak a képzeletem száll te hozzád színes lepkeszárnyon.

Hulldogálnak a hópelyhek, körülöttem megdermed az élet…
S én még mindig arra várok hogy a tavasz visszahoz majd téged.
De te nem jössz vissza többé, virágok sem nyílnak nekem odakünn a réten.
Boldogságra vágytam egyszer, mégis csak a bánat maradt nékem.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s