Mama 17.

Tízéves voltam. A nagybácsiék ideiglenes gondozása alatt egy napon az ismeretlen, messzinek tűnő Szegedre utaztunk. A szürke Lancia széles hátsó ülésén unokatestvéreim társaságában néztem a rohanó város cikkcakkjait, néha-néha nyelvet öltve unokahúgommal a mellettünk elsuhanó kocsik utasainak, s vigyorogva integettünk, heves mozdulatokkal mutogattunk, bolondoztunk, kacagtunk, sebesen robogva a család szegedi barátai felé.
Csodálatos két szintes tetőtéri lakás volt, nem hivalkodó, sokkal inkább olyan, ami biztonságot és örömöt ígér. A kapuban Zsolti bácsiék már vártak minket. Mindenükből sugárzott a jómód, a szelíd intelligenciával megélt bőség, érezhető volt a boldogságuk, az elégedettségük, és én sóvárgó szomorúsággal kémleltem az életüket, és titkon nagyon vágytam rá, hogy része legyek én is, hogy nekem is járjon a biztonság, csak úgy mint Zsolti bácsiék hat szép, egészséges gyermekének. Öt lányka és egy nagyobbacska fiúgyerek. Ő volt Pepi, aki a második évét járta a középiskolának.
Egész nap együtt játszottunk, a két család kilenc csodaszép gyermeke. Nevettünk, pörögtünk, forogtunk, és ahogy esteledett rendőrt-gyilkost és mindenféle sötétben könnyen játszható játékot eszeltünk ki. Mindvégig éreztem, hogy én vagyok az utolsó, az egyik családhoz sem teljesen tartozás jogán – mindegyikők pontosan tudta, hogy ki vagyok valójában, már hallottak az alkoholos mamám esetéről, de mégis gyermeki tisztasággal fogadtak maguk közé.
Az esti játékokat a rangidős Pepi vezényelte végig, a tejszőke kamasz gyerek. Vakítóan fehér bőrű, izgága siheder volt, madulavágású, borsózöld szemei zsiványul figyeltek egész nap. A koromsötét szobában mindenki izgatottan és kooridnálatlanul kereste a gyilkost, de ő, Pepi, kamaszos lázadásában, a feltörő fűtött szexualitást vissza nem tartva ragadott magához, hogy mohón megtapogasson, aztán villanykapcsolás előtt pár pillanattal hanyagul eltolt magától, s mint ha mi sem történt volna játszotta a hoppmester szerepét a következő villanyojtásig. Ravasz kő szemei sarkából, azonban nézett, figyelt, én pedig halálra rémülten álldogáltam az ágy szélén, s az órára pillantva konstatáltam, hogy most már indulni kéne-haza.
A lenti étkezőből hangos nevetés hallatszott fel, a szülők is jól érezték magukat s később a nagybácsiék engedve a vendéglátók unszolásának, úgy döntöttek, hogy azon az éjszakán már nem ülünk autóba, hanem reggelig inkább a szegedi lakás biztonságot és örömet adó melegében pihenünk meg. Hogy hogy nem, mikor a gyermekek elosztására került a sor úgy alakult, hogy a mindig mélyen alvó unokabátyámmal, a három éves ikerlányokkal és Pepivel kerültem egy szobába. A földön, egy kényelmes matracon feküdtem hassal, hallgattam unokatestvérem és a kislányok egyenletes szuszogását, ő pedig tűzforró testtel, lüktető halántékkal várt némán.
Koromsötét volt, még hallottam a bortól egyre oldottabb hangulatú beszélgetések egy-egy szófoszlányát az étkezőből, aztán éreztem a hosszú remegő ujjak bizonytalan játékát a combjaimon. Pepi közben kérdezett, én elcsukló hangon válaszoltam, egyre bizonytalanabbul. Az a fehér kisalsó volt rajtam, amit a mama varratott, mert nekem külön varrónőm is volt, holmiféle gyerekbugyikat nem aggathattam magamra, mind kézzel készített, hófehér, csipkés költemény, most közülük egy védte ártatlanságom. Tudtam, hogy nincsen menekvés, és tudta ezt az elkényeztetett Pepi is. Egy fattyú voltam, és erre minden pillanatban emlékeztetett, szavak nélkül de emlékeztetett rá, hogy nem vagyok teljes jogú tagja a szép tiszta, nagy lakásban lévő egyetlen családnak sem. Alkoholos mamával meg rendezetlen mindennapokkal, otthontalanul ki hinné el nekem, hogy az iskolában és a szakkörökön is mindig példás Pepi, Zsolti bácsiék büszkesége ilyet tenne. Ki ne hinné, hogy én, a darabokra tört szívű cigány kislányka csak így kívánom magamra felhívni a figyelmet. Ki ne hinné el. Nagyon fájt. Fattyúnak éreztem magam, akivel végtére is bármi megeshetett. Fájt. Nagyon fájt.

Egy-két évvel ezelőtt a hetes buszon üldögéltem, fülemben valami mai zene szólt amikor felszállt, és pontosan velem szembe leült egy hirtelenszőke, húszas évei végén járó, jóképű férfi. Magas, szikár gyerek volt, így emlékszem rá. Tetőtől talpig végig mértem, volt valami ismerős a mozdulataiban, hangjának tónusában, ahogy gyengéden a szép, barna barátnője felé fordult és nevén szólította.
Ő volt az, megismertem arról az éles, zsivány tekintetről. Ahogy egymásra néztünk, szemeink világa találkozott, két külön és idegen világ, keresztezve egymást egy rég múlt gyermekkori közösen eltöltött szegedi napban, egy sötét éjszakában, amiről soha semmilyen körülmények között nem esett aztán szó, meg nem történtté nyilvánította különböző társadalmi státuszunk.
Ott ült velem szemben, szeretettel átkarolta azt a szép idegen lányt, egy pillanatra zavartan rám nézett, aztán gyorsan meggyőzte magát arról, hogy sosem látott előtte, hogy nem vagyok ismerős számára.
Pedig ha tudná, hogy minden egyes, férfiakkal eltöltött meghitt pillanatban ott volt az ágyam szélén, fogta a kezemet szorosan, izgágán simogatta combjaimat, szinte alig hallhatóan suttogta a fülembe, hogy jó lesz, vagy kérdezte meg, hogy miért nem akarom. Ott volt az első szerelemnél, ott volt futó kalandok fülledt éjszakáiban, de még a hitvesi ágynál is, ő, aki most idegenül nézett rám egy budapestiként a milliónyi közül.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s