Cigánynak lenni

Cigány vagyok. Magyar vagyok. A papám muzsikus ember volt, olyan úri, fonnyadt kezű romungró, aki a kakaós meg lekváros palacsintát is késsel-villával ette. A mamám magyar asszony volt, aki eltanulta a papától, hogyan kell jó romásan készíteni a túrós tésztát pörkölttel, teli ízekkel, fűszeres szenvedéllyel. A papám fiatal gyerek volt a második világháború kitörése idején, és csak néha, egy-egy  elejtett fél szóból értettem meg, hogy bújkálni kényszerült az édesanyjával meg a testvérével a pincébe, nehogy elvigyék őket is a származásuk miatt. Én nem nevelkedtem úgy, a legtöbb elképzelésnek megfelelően , olyan cigányosan. A saját családomból is kivülállónak éreztem magam, mert jól nevelt, színtelen, élettelen kislány voltam, a hófehér bőrömmel igazán mindennek gondoltak, csak nem roma gyereknek. Nem voltam beazonosítható, a saját fajtám számára sem, ahogy a papa mindig mondta, így én magamat sem tudtam beazonosítani hosszú évekig, és hevesen tagadtam a származásomat. Hogyan is lehetne valaki cigány, ha nem sötét a bőre, ha nincsenek mélybarna szemei, milyen cigány vagyok én ezek nélkül a stigmák nélkül, kérdeztem magamtól megannyiszor , milyen cigány vagyok, ha a sajátjaim sem ismernek fel? A papa büszke ember volt, úgy emlékszem rá, hogy mindennél fontosabb volt neki a tartás, a méltóság,  és mindennél fontosabb az ő legkisebb leánya, az ő szeme-fénye jövője, taníttatása, hogy más legyen mint a fiai, meg a fiainak a fiai, hogy kitűnjön a roma családból, és ne is emlékezzen arra, hogy honan jött,  véletlenül se mondja azt, hogy cigánylány. Ahogy mondani szokta, tulajdonképpen ő sem cigány, csak az anyja meg az apja volt cigány,  de ő bizony már nem az, hát ilyen öntagadásban élt az én papám.  Megértem én, kisgyermekként a dohos pincékben bújkálva jól megtanulta, hogy önmagának lenni hiba, bűn, hogy nem jó ő úgy, ahogy van. Ezt a sok évig érlelt tapasztalást adta át nekem tudattalanul, amit a mamám még kellőképpen megerősített a saját maga elképzeléseivel arról, hogy én ki is vagyok valójában, milyennek is kéne lennem. Tulajdonképpen mostanában jövök csak rá, hogy úgy nőttem fel, hogy nem szerettem magamat. Nem volt jó cigánynak lenni, nem is éreztem létjogosultságát annak, hogy akként azonsítsam magam, mert fehér vagyok, mert még táncolni sem tudok,  mert nincs meg bennem az a virtus, az a tűz. Már tizennyolc éves is régen elmúltam, amikor elkezdtem merni közeledni a sajátjaim felé, alázattal, félve, heves izgatottsággal, hogy milyen is lehet az a kultúra , aminek a közelébe sem mehettem hosszú évekig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel csodálkoztam rá, és kezdtem ráérezni, milyen jó is tulajdonképpen romának lenni, csak úgy habzsoltam a megtapasztalásokat.   Sokáig úgy  éreztem, az én stigmám a fehér bőr , hogy bármennyire is szeretnék , nem tudok elég közel kerülni, mert  minden közösségben magyar lánynak néznek. Nem vettem észre, hogy amint tiszta szívvel be merem azonosítani önmagam, mások számára is beazonosíthatóvá válok. A harc bennem dúlt, a papának meg a mamának való megfelelési kényszer, és az ebből való kitörési vágy hevesen összecsapott,  így maradtam felismerhetetlen mindenki számára. Mára már csillapodni látszanak a harcok. Magyar vagyok. Cigány vagyok. Büszke a papa-féle vérre,  büszke a roma származásomból hozott értékeimre, azokra, amelyek átvilágítanak a fehér meg barna meg mégbarnább bőrszíneken, a sztereotípiákon,

11793358_10154588404378644_1585970991_nmert a zsigereinkben van, a génjeinkben tároljuk az örökségünket.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s