Mama 13.

December közepére a mama számára elviselhetetlenné vált a szorítás, napról napra egyre kétségbesettebben kapkodott levegő után, a papa egyre több gyógyszert kapott a reggelinél, ő pedig egy nap a boltba menet vásárolt egy doboz cigarettát, aztán még egyet és napok múlva éjt nappallá téve pöfékelte idegesen a vékony, dohánnyal töltött papír gurigákat.  Azelőtt sosem láttam őt úgy, cigivel a kezében. Emlékszem, mikor először megmutatkozott dohányzás közben, olyan álomszerűnek tűnt, egy kisgyermekkori lázas éjszaka izzadtságban úszó víziónak, ahogy a mama, az a számomra minden gyöngesége ellenére is szent asszony így bepiszkolja magát.

Még volt egy szép, ámde hazugságokkal és vészjósló jelekkel teli karácsonyunk, még szólt szenteste a Csendeséj a régi kazettáról, a mama még elárasztott drágábbnál drágább ajándékokkal, aztán elbúcsúzott tőlem.

A konyhában ült, királykék kasmírpulóvere ontotta a cigaretta jellegzetes fojtó szagát, lefelé bittyesztett szájából akkor is éppen egy szál lógott ki , és ő minden elegancia és tartás nélkül igazgatta szőke kontyát. Azt mondta nekem, hogy tud rólam meg az ébenfeketebőrűről. Végig komoly, rezzenéstelen arccal nézett engem. Tekintetében ott égett a számomra addig még ismeretlen szomorúság és a kárörvendés változó színű egyvelege. Az asztal másik végében dermedten csücsültem a bőr borítású   sötétkék fastokedlin. Nőnek éreztem magam, mert a mama egészen úgy beszélt hozzám, mint a riválisához, akit legyőzni és elpusztítani nem tudott, és aki előtt végérvényesen megszégyenült. Nem maradt más számára, mint a dacos remény, hogy majd én is úgy járok, hogy ez a románc majd ellenem fordul, és móresre tanít engem,  az életről meg férfiakról  még mit sem tudó,  gonosz csábító tizenháromévest. Nem voltam többé a lánya. Halálos ellenségekké váltunk azokban a hónapokban és ott a konyha asztal egyik végén előre megjósolta bukásom, majd sok szerencsét kívánt, mintha csak egy távoli idegen volnék, semmi több. Elengedte a kezem.

Január első napján kibontott egy üveg édes Törleyt. Hallottam a finom kristálypoharak csörgését, ahogy kiemelte őket a nagy barna vitrines szekrényből, hallottam, ahogy megtelnek a fehéren habzó nedüvel, hallottam a kortyolását, ahogy lassan kezdi, aztán egyre mohóbban folytatva felhajtja mind egy cseppig. Hallottam a konyhai radiátorhoz kuporodva, hogy sohatöbbé, hogy megígérem, hogy szeretlek, hogy sohatöbbé, hogy ígérem, ígérem ígérem.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s