Mama 12.

Arra a lányok közül már mindanyiónknak volt szerelme, és lángoló szemű kiscsitrik módjára susogtuk titkainkat egymás fülébe az órák közötti szünetekben. Az én titkom ő volt. Meséltem így egy másikról, egy tizennyolcéves forma Péter nevű nagyfiúról, aki vadul csókol és aki ígéretekkel halmoz el, aki magas, gesztenyebarna szemű úrifiú. Az én titkom ő volt. Az iskolából hazaérve alig vártam, hogy lássam az elsőt, az igazit, hogy míg a mama a konyhában kávét főz, lopva közel tudjam magamhoz és megfürödjek a biztonságban. A papa mindeközben mély, végeláthatatlan kómában aludta az igazak álmát a másik szobában. Mamácska minden nap finom, ízes teába keverte számára a napi gyógyszeradagot, és még egy kicsivel többet és mást is az előírtnál. Hálni járt belé a lélek csak. Azokban a hónapokban a papa nem mozgott, nem gondolkozott és nem is érzett semmit sem.  Abból a mindig erős, szikár muzsikus emberből hirtelen összetört ráncos kisnyugdíjas vált, akaratán és tudtán kívül, mi pedig a mamával szerettünk kiszolgáltunk és éljeneztük egy távoli világból érkezett ötvenes évei közepén járó üzletembert, az ébenfeketebőrűt, aki lassacskán teljesen és végérvényesen feldúlta a papa mama Léna  hármasát, a Léna mama kettesét, a Földes Gábor utcai lakás rendjét és  megszokott rezgéseit.

Szerettem őt. Két kézzel kapaszkodtam üres, hazug ígéreteibe, élveztem és megfürödtem álnok érintésében, csókjaiban , és égtem elégtem a vágyakozásban, a jobb élet utáni görcsös akarásban. Elhittem, hogy végre nekem is jár, végre nekem is jut  szeretetet,  hogy talán mégis jó vagyok és elég, telis tele értékekkel, ahogy figyelmet és gondoskodást kaptam tőle, erőt, hogy merjem elhinni, véget érhetnek egyszer a mama által megteremtett kínzó mindennapok és lehetek szabad és álmodhatok valami újat magamnak. Ő ehhez adott erőt,  a szabadulás lehetőségével kecsegtetett. Életünk látszólag hétköznapian zajlott a csendes lakótelep közepén , egy voltunk a megannyi család közül, és senki nem tudta, senki nem akarta tudni, hogy a bejárati ajtó mögötti takaros kis lakás tele van tiltással, kék-zöldre vert Lénácskával, meg az elfojtott sírásával, hogy a papa meg ne hallja, és minden nap így voltunk így éltünk, nem volt kivétel, nem voltak jobb napok, hiába nem itta a mama az alkoholt, mintha megszállta volna annak emléke, és ugyanazzal a kegyelmet nem ismerő arckifejezéssel nézett rám mikor emlékeztetett arra, hogy senkise vagyok, hogy rossz vagyok, hogy isten büntetése vagyok, hogy rohadtkurva vagyok, hogy anyaszomorító vagyok.    Hány cigányos átkot szórtam titkon a mamára, hányszor vágytam az élet végét és hányszor okoltam és ítéltem halálra magamban az Istent, amiért megvert- megbüntetett engem a  cigány véremmel, a mamám soha meg nem szűnő folytásával a vézna, habfehér pettyes testemmel, és a rabsággal, a Földes Gábor utca paneljeinek szigorú és kilátástalan szürkeségével. Az első szerelem feloldozott bűneim alól, megmentett, kiemelt egy egy röpke pillanatra.  Mit sem számított, akkor, hogy még több megbocsáthatatlan és visszavonhatatlan következményekkel járó hibát követek el azzal, hogy engedem és megengedem az ébenfeketebőrű ölelését.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s