Mama 19.

Feloldozásra várt. Részegen, véres kézfejjel a kapuban kívánta keblére ölelni. Léna kimérten biccentett fejével köszönésképpen. A hálószobában az ágyra ült, a falon Jézus Krisztus szelíd tekintete, tárt karokkal, hófehér ruhában kínálta a megváltást. Előtte állt ő, Léna testvére, jobbra- balra topogva, lesütött fejjel, mint azok a kisgyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre, és így gyakorolna bűnbánatot a mamájuk előtt. Ökléből órákkal azelőtt vér ömlött, nagy fájdalmában kiverte az ajtó tejüvegét is.
Elmondta, hogy hol fogant, a panelházak tetején, hogy csak egyetlenegyszer esett így, sajnálja sajnálja sajnálja, és őszinte szánakozó tekintettel várta el a megbocsájtást, hogy akkor Léna megmenti és magához szorítja, talán majd papának is nevezi és átírja egész életét egy nehéz és kényelmetlen beszélgetés árán. Hogy onnantól könnyedén lehetnek majd lánytestvérei az unokahúgai, hogy minden addig ismert szerep megváltozhat és elfogadhatóvá válik. Két húga és három nővére, négy nagybátyja és egy nagynénje, megannyi unokatestvére van, egy nemrég elhunyt nagyanya, a papája pedig él, mindig is élt, egy évvel azelőtt pedig csak nagyapját temette.
Attól a perctől kezdve ott az új élete régi szereplőkkel, más perspektívával, fogadja csak el, így lesz a legjobb, így megnyugvásra talál majd mindenki, a papa lelke, a testvéréé, és az egész nagy családé is biztosan.

Gyáva kutyának tartotta a kedvenc testvérét, senkinek se tartotta őt, elveszítette minden máltóságát előtte, ahogy meghasonulva önmagával a sörtől büdösen lihegte a nagy igazságot, és várta, egyre türelmetlenebbűl várta a feloldozást. Minél többet mondott annál inkább gyűlt Lénában a harag, annál többet gondolt szegény megboldogult papára, aki mit sem tudhatott erről az árulásról, akinek a kedvenc fia , a mindennél jobban szeretett gyermeke huszonöt évvel azelőtt elárulta, és élt ezzel a titokkal, ezzel a bűnnel két utcával lejjebb, járt vele horgászni hétvégenként, miközben látta felnőni kishúgát a papa szeme fényét.
Nem nyert feloldozást. Léna feltette azt a kérdést, amellyel aztán nem várt következmények lavináját indított útjára. Ha mindvégig tudta, ki ő az életében, hogyan hagyhatta, hogy annyi szenvedés érje, hogyan engedhette s nézte végig bukdácsolásait ezen a rögös úton.
Nem volt a kérdésben egy csöppnyi szenvedély sem, egy fikarcnyi elemét sem lehetett felfedezni a drámának, egyszerű, jól érthető kérdés volt ez, hogy engedted, hogy hagyhattad, hogyan, ha tudtad, nem volt a hangjában könyörület, nem is sírt, és nem sajnálta őt, az árulót, a békülni vágyót, a felvállalásra és gondoskodásra kész szegény, megtört embert.
Nem érkezett válasz, jó pár percig csend ült a takaros szoba nyári fényére, s most úgy tetszett, hogy Krisztus úrunk tehetetlenségében széttárt karokkal néz le rájuk, a tettesre és az áldozatra. A mindig jámbor testvér szemei kezdtek idegesen forogni ahogy szép lassan világossá vált számára, hogy nem menti fel az ő kicsi Lénája a felelősség és a bűn elviselhetetlen súlyú terhe alól. Stressztűrő képessége csökkenni látszott, haragja pedig mérhetetlen méretűre nőni, hogy szíve szerint elpusztította volna a szemtelen véres-habos szájú leányt. Takarodj vagy megöllek. Takarodj. Soha ne lássalak többé.

 

Mama 18.

Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán én tehetettem arról, hogy olyan kiskorom óta kívántak, annak ellenére is, hogy addig amíg tizenkilenc éves nem lettem, csúf, vézna kislány voltam. Tartatlan, ahogyan a papa szokta mondani.
A szépcsipkék, a rózsaszín, testemhez szorosan odasimuló miniszoknya, amit alsó tagozatban büszkén adott rám a mamám vagy ugyanebben az időben kipróbált szolárium, mind ébresztgették bennem a nőt, a még nem létezőt, a mama kívánságára. Semmi sem szólt rólam, nem számított, hogy én ki vagyok, csak a teste és irányítható elmém kellett, aminek segítségével életre keltette vágyait, bennem látta a jövő szépséges nőalakját, a csábítót, az elbűvölőt, a vadócot, a magas lányt, aki helyette is bekebelezi majd a férfiakat. Én azonban minden erőmmel igyekeztem ellenállni, legbelül sokszor mérges gyűlölettel vádoltam a mamácskámat, amiért mindent rám kényszerített.
Sosem akartam én sikkes, túlzselézett, rövid frizurákat, sem hivalkodó kisruhát, nem akartam tudni mivel lehet egy férfit maradásra bírni, vagy hogyan kell csűrni csavarni a szót, mégis igen korán tudtam már mindent a hazugságról, a becsapás módjainak mikéntjéről, a mama véleménye szerint pedig a zsiványságról is, de azt a vérémnél fogva, hiszen cigánylány voltam, csak olyan mint a testvéreim, a mocskos életű romungrók. Hatan voltak. Abból a hatból az első lány, Zsófia, a tisztességes, becsületes hófehér bőrű szeplős szépasszony. A mama gyűlölte őt is, mert sokkal inkább hasonlítottam féltestvéremre mint őrá, hiába a három évtizedes korkülönbség, valós lenyomata voltam a papa első lánygyermekének.
Zsófia őszinte szívvel szeretett engem, a kishúgát, felelősnek érezte magát sorsom alakulásáért és kettőnk között volt valami kibogozhatatlan egyetértés és szövetség. Talán vérünk és a papánk iránt érzett elköteleződés, ami megpecsételte kapcsolatunkat. Mint két tojás, mintha csak ő szült volna, és titkon sokszor suttogtam a kispárnám melegébe, hogy bár ő adott volna életet, hogy talán ő adott életet, hogy talán félreértésből kerültem ahhoz a nőhöz, akit mamának kellett szólítanom, és aki őt fojtó ragaszkodással szeretett és kíméletlen vádakkal illetve büntetett származásomért.
Az öt fiútestvér közül mind cigányképű, volt köztük kétkezi dolgozó, aztán munkát sosem látott önjelölt maffiózó, hajléktalan és alkoholista és ezen tulajdonságok furcsa egyvelege, amely összpontosult személyiségükben. Sosem értettem, hogyan lehetnek ennyire vadak és zabolátlanok, hiszen a papa úriember, művelt és választékos beszédű, nem úgy mint ők, akik faragatlanok és rosszvérűek. A mamával közel egyidős testvéreim majd mindegyike megkívánta apjuk feleségét, és majd mindőjük magukévá is tette a szegény beteg elméjű asszonyt. Így születettem én is.

Kétezer-tizennégy volt.
Háló. Én vagyok. Alkoholgőzben, fájdalmas üvöltő sírásban kitörve hadarta szavak egymásutánjában az igazságot. A vonalban Léna legkisebb testvére. A vén Macska egy éve hagyta el a Földet. Azóta semmi sem számított neki, megállíthatatlanul dőlt belőle kifelé a csaknem negyed évszázada magán cipelt teher, az ő igazsága, az ő vétke, amelyet készen állt áttenni az annyi éven át eltitkolt, senki által nem értett idegenre. Helyet kínált neki a családban, megfelelő helyet és végre becsületet, rangot, az én lányom az enyém vagy az enyém az én lányom ismételte újra és újra.
Léna meg csak állt a budapesti lakása nappalijának egy sarkában, egyik kezében a kagyló, a másikban egy darab fehér, frissen mosott illatos hálóing, amit éppen kiteregetni készült. Hirtelen kifeszült a pillanat, amelyet most olyan mélyen élt meg, hogy úgy tűnt, hallja a város összes hangjának zúgását fülében. Agyában, testének minden apró részletében dübörgött és lüktetett a végső megsemmisüléstől való elemi félelem, hogy most itt a vége, hogy odáig bírta és vitte a mama terhét, a papa tehetetlenségének sajgó vádját, a kitaszítottságot. A testvére meg csak mondta, mesélte, zokogva sajnálkozott és ő várt, várta, hogy vége legyen.
Képeket látott közben. A mamát hajléktalanként, ahogyan hosszú hónapok után viszontlátja vörösre égett kézfejekkel, fogatlanul és eltorzult ábrázattal, hallotta a papa jajgatását, és önmagát, ahogyan mossa ki mamácska hajából a bűnt, a betegséget, tisztítja meg őt a milliónyi apró sertétől, undorát visszafogva méltóságteljes magabiztossággal, hogy minden rendben lesz. Ismét hallotta a fésű hangjának sercegését a ronda szürke hajzuhatagban, újra és újra mint egy beakadt hanglemez, sercegett agyában a tetvek izgága mozgása míg a vonal másik végén a papa legszeretettebb fia gyónt és feloldozásért könyörgött.

Sóhajtott egyet, és üres tekintetű fintorral az arcán letette a telefont. Azt akarta, hogy az égiek zuhogó, tiszta esőben mosdassák ki a bűnből, amelybe belefogant, de hiába. Kint tombolt a nyár, a nap égette az asztfaltot, minden pillanatban készen állt erejével a fák leveleit felgyújtani és porrá égetni a hetedik kerületet.
Ahogy olyan hosszú éveken át mindig, most is azonnal a fürdőbe rohant, s készült belebújni a víz gyógyító langyába, miközben bokákolt, köhögte fel mérhetetlen fájdalmát. Lassan felöklendezte családja minden gyarlóságát, a zöld színű lé elszínezte az átlátszó tiszta folyadékot, egyszerre ült benne a bűnben és az ártatlanságban, most ezek összekeveredve hullámoztak testén, csobogott az újabb adag élet, belőle pedig ömlött ki a méreg. Benne ült a közepén, mezítelen testtel, mérhetetlenül emberien, megadva magát a gyöngeségnek.

-Fáj és éget és feszít minden apró mozdulattal egyre inkább várom, és mindhiába, hiába a könyörgés? Kínoztok, mert megérdemlem, mert most minden bűnöm belefeszül testem egészébe és nem tágít sehogy sem a sok gyarlóság, csak csöndben, alattomosan figyel, engem figyel meg a reakcióimat meg az olcsó próbálkozásaimat arra, hogy becsapjam önmagam. Ha kell, nyugodt fegyelemben várakozok. Nincsen semmi gond. Jó ez a sistergő feszület a mellkasomban. Finoman húzza a görcs a lábaim és tűri a megpróbáltatást a derekam is. Legalább érzem hogy létezem, hogy élek és van mi fájjon, ez nem is tragédia, ez csupán az életem önigenlő fricskája amit oly sokáig szerettem… Menekülnék, remélem van hová, és van kihez. Legyen most már vége. Itt toporzékolok mint egy kisgyerek, zokogok, Alázatom a porban. Hallgassatok meg.-

Úgy érezte, hogy a mamácska ezzel most végképp elkövette a létező összes bűnt, amelyet egy élet alatt el lehetett követni anyának a gyermeke ellen. Pár órával később már a Győr felé tartó sebesen ült, fejében őrült vihar, s ahogy egyre közeledett szülővárosához, egyre több emléket talált, idézett fel, amelyek hirtelen értelmet nyertek, ködös képeket, amelyek addig mindenféle létjogosultság, és jelentőség nélkül húzódtak meg mélyen a tudatalattijában.
Most már értette, hogy a mama miért akarta, hogy ők ketten úgy szeressék egymást, hogy miért mesélt róla neki annyit, hogy miért volt szerelmes pirinyó kislányként a bátyjába, miért érezte, hogy hozzá tartozik, értette, hogy ő meg miért volt vele mindig olyan rezignált és kimért. Aztán a papa szenvedéseire gondolt, az utolsó gyötrelmes hónapokra, s hogy ők ketten együtt, kéz a kézben látogatták minden egyes napon, a jeges téli utcákon szorosan egymásba kapaszkodva, bízva remélve, ígéreteket téve egymásnak, mint két szerelmes, hogy mindig mindig és így és ennél is jobban.
Aznap, mikor a papa végleg elveszítette az eszméletét, ő hívta zokogva , hogy siess, és együtt várták a nagy család többi tagját, együtt búcsúztatták, az ágya mellett őrizték a nyugalmát, fogták a papa kezét, bíztatták, hogy hamarosan átér a túlvilágra, hogy itt vannak a gyerekek, az unokák, itt vannak ők is, ígéreteket tettek neki, esküt, hogy összetartanak ők ketten, hogy a báttyaként védelmezi majd ezután és szereti szereti szereti... Léna ült a vonaton, száraz könnyek karcolták arcát, és halkan énekelni kezdett, pont úgy, ahogy a papa ágyánál, az öreg Macska nótáját …

Az, akinek bánata van, minden reggel könnyes szemmel ébred…
Én is azért sírok folyton, mert feledni sose tudlak téged.
Felcsendül a hangod bennem, úgy érzem, hogy itt vagy velem hosszú éjszakákon.
Pedig csak a képzeletem száll te hozzád színes lepkeszárnyon.

Hulldogálnak a hópelyhek, körülöttem megdermed az élet…
S én még mindig arra várok hogy a tavasz visszahoz majd téged.
De te nem jössz vissza többé, virágok sem nyílnak nekem odakünn a réten.
Boldogságra vágytam egyszer, mégis csak a bánat maradt nékem.

 

Mama 17.

Tízéves voltam. A nagybácsiék ideiglenes gondozása alatt egy napon az ismeretlen, messzinek tűnő Szegedre utaztunk. A szürke Lancia széles hátsó ülésén unokatestvéreim társaságában néztem a rohanó város cikkcakkjait, néha-néha nyelvet öltve unokahúgommal a mellettünk elsuhanó kocsik utasainak, s vigyorogva integettünk, heves mozdulatokkal mutogattunk, bolondoztunk, kacagtunk, sebesen robogva a család szegedi barátai felé.
Csodálatos két szintes tetőtéri lakás volt, nem hivalkodó, sokkal inkább olyan, ami biztonságot és örömöt ígér. A kapuban Zsolti bácsiék már vártak minket. Mindenükből sugárzott a jómód, a szelíd intelligenciával megélt bőség, érezhető volt a boldogságuk, az elégedettségük, és én sóvárgó szomorúsággal kémleltem az életüket, és titkon nagyon vágytam rá, hogy része legyek én is, hogy nekem is járjon a biztonság, csak úgy mint Zsolti bácsiék hat szép, egészséges gyermekének. Öt lányka és egy nagyobbacska fiúgyerek. Ő volt Pepi, aki a második évét járta a középiskolának.
Egész nap együtt játszottunk, a két család kilenc csodaszép gyermeke. Nevettünk, pörögtünk, forogtunk, és ahogy esteledett rendőrt-gyilkost és mindenféle sötétben könnyen játszható játékot eszeltünk ki. Mindvégig éreztem, hogy én vagyok az utolsó, az egyik családhoz sem teljesen tartozás jogán – mindegyikők pontosan tudta, hogy ki vagyok valójában, már hallottak az alkoholos mamám esetéről, de mégis gyermeki tisztasággal fogadtak maguk közé.
Az esti játékokat a rangidős Pepi vezényelte végig, a tejszőke kamasz gyerek. Vakítóan fehér bőrű, izgága siheder volt, madulavágású, borsózöld szemei zsiványul figyeltek egész nap. A koromsötét szobában mindenki izgatottan és kooridnálatlanul kereste a gyilkost, de ő, Pepi, kamaszos lázadásában, a feltörő fűtött szexualitást vissza nem tartva ragadott magához, hogy mohón megtapogasson, aztán villanykapcsolás előtt pár pillanattal hanyagul eltolt magától, s mint ha mi sem történt volna játszotta a hoppmester szerepét a következő villanyojtásig. Ravasz kő szemei sarkából, azonban nézett, figyelt, én pedig halálra rémülten álldogáltam az ágy szélén, s az órára pillantva konstatáltam, hogy most már indulni kéne-haza.
A lenti étkezőből hangos nevetés hallatszott fel, a szülők is jól érezték magukat s később a nagybácsiék engedve a vendéglátók unszolásának, úgy döntöttek, hogy azon az éjszakán már nem ülünk autóba, hanem reggelig inkább a szegedi lakás biztonságot és örömet adó melegében pihenünk meg. Hogy hogy nem, mikor a gyermekek elosztására került a sor úgy alakult, hogy a mindig mélyen alvó unokabátyámmal, a három éves ikerlányokkal és Pepivel kerültem egy szobába. A földön, egy kényelmes matracon feküdtem hassal, hallgattam unokatestvérem és a kislányok egyenletes szuszogását, ő pedig tűzforró testtel, lüktető halántékkal várt némán.
Koromsötét volt, még hallottam a bortól egyre oldottabb hangulatú beszélgetések egy-egy szófoszlányát az étkezőből, aztán éreztem a hosszú remegő ujjak bizonytalan játékát a combjaimon. Pepi közben kérdezett, én elcsukló hangon válaszoltam, egyre bizonytalanabbul. Az a fehér kisalsó volt rajtam, amit a mama varratott, mert nekem külön varrónőm is volt, holmiféle gyerekbugyikat nem aggathattam magamra, mind kézzel készített, hófehér, csipkés költemény, most közülük egy védte ártatlanságom. Tudtam, hogy nincsen menekvés, és tudta ezt az elkényeztetett Pepi is. Egy fattyú voltam, és erre minden pillanatban emlékeztetett, szavak nélkül de emlékeztetett rá, hogy nem vagyok teljes jogú tagja a szép tiszta, nagy lakásban lévő egyetlen családnak sem. Alkoholos mamával meg rendezetlen mindennapokkal, otthontalanul ki hinné el nekem, hogy az iskolában és a szakkörökön is mindig példás Pepi, Zsolti bácsiék büszkesége ilyet tenne. Ki ne hinné, hogy én, a darabokra tört szívű cigány kislányka csak így kívánom magamra felhívni a figyelmet. Ki ne hinné el. Nagyon fájt. Fattyúnak éreztem magam, akivel végtére is bármi megeshetett. Fájt. Nagyon fájt.

Egy-két évvel ezelőtt a hetes buszon üldögéltem, fülemben valami mai zene szólt amikor felszállt, és pontosan velem szembe leült egy hirtelenszőke, húszas évei végén járó, jóképű férfi. Magas, szikár gyerek volt, így emlékszem rá. Tetőtől talpig végig mértem, volt valami ismerős a mozdulataiban, hangjának tónusában, ahogy gyengéden a szép, barna barátnője felé fordult és nevén szólította.
Ő volt az, megismertem arról az éles, zsivány tekintetről. Ahogy egymásra néztünk, szemeink világa találkozott, két külön és idegen világ, keresztezve egymást egy rég múlt gyermekkori közösen eltöltött szegedi napban, egy sötét éjszakában, amiről soha semmilyen körülmények között nem esett aztán szó, meg nem történtté nyilvánította különböző társadalmi státuszunk.
Ott ült velem szemben, szeretettel átkarolta azt a szép idegen lányt, egy pillanatra zavartan rám nézett, aztán gyorsan meggyőzte magát arról, hogy sosem látott előtte, hogy nem vagyok ismerős számára.
Pedig ha tudná, hogy minden egyes, férfiakkal eltöltött meghitt pillanatban ott volt az ágyam szélén, fogta a kezemet szorosan, izgágán simogatta combjaimat, szinte alig hallhatóan suttogta a fülembe, hogy jó lesz, vagy kérdezte meg, hogy miért nem akarom. Ott volt az első szerelemnél, ott volt futó kalandok fülledt éjszakáiban, de még a hitvesi ágynál is, ő, aki most idegenül nézett rám egy budapestiként a milliónyi közül.

 

Mama 16.

A mama hamarosan kurva lett. Prostituált.  Jánosról hamar kiderült, hogy  egy egyszerű strici, ütötte-verte , újra és újra földre kényszerítette őt, azt a pici törékeny szép asszonyt. Akkor már hónapok óta csak telefonon hallottam időnként síró, segítségért könyörgő hangját. Néha csak azért hívott, hogy rákényszerítsen arra, hogy közösséget vállaljak vele a szenvedéseiben, hogy ne teljesen egyedül kelljen megbírkóznia a magánnyal, saját életével ,hogy érezze a támogatásomat. Ezekben a rövid hívásokban,amikor a kagylót a részegségtől mélyen alvó János arcához tette, hogy jól halljam lélegzését, szuszogását nem volt más, mint az őrület korai, eltagadhatatlan jelei. Minden egyes hívás után láttam magam előtt, ahogy a mamám kinyújta felém a kezét és kérlel, hogy mentsem meg, segítsek, hogy ne hagyjam őt magára a fojtó magányban, a kilátástalan sötét szoba négy fala között, ahol az ajtó kulcsra van zárva. Úgy volt azokban az időkben, mint ahogyan előtte én ővele, becsukva, bántva, kiszolgáltatva egy az állati ösztön szintjén létező embertársának.  Egy napon a börtönviselt, sokat látott, minden hájjal megkent bátyáim hazahozták őt. Nem tudom, hogyan, nem tudom a mikéntjét sem már.  A csodaszép kedvenc fekete kosztüme volt rajta,  pont az, amelyben  két évvel azelőtt értem jött Kőszegre, és fogadalmat tett, hogy sohatöbbé sohatöbbé, hogy ígérem ígérem. Szép szőke haja össze-vissza nyiszálva, az egyik oldalt aránytalanul és csúful vágták le, mindössze pár centiméter maradt a vállig omló gyönyörű hullámos fürtökből. Láttam, ahogy a válltömés környékén egy -egy hajszál megpihen, éreztem, a frissen megszégyenített mamám fürtjeinek illatát, beleszagoltam a levegőbe és néztem őt meredten. A nagyszoba kanapéján ült dacosan és magán kívül, lábai nem egészen érték el a talapzatot, az orra akkorra már felismerhetetlenre zúzta megannyi nyers férfiököl és ő üres, büszke tekintettel hallgatta apám felette elszónokolt végleges ítéletét. Amikor szóra nyílt a szája vettem csak észre, hogy felső gyöngyfehér fogsora hiányzik, eltűnt, nyoma veszett annak is.  Akkor elfordítottam a fejem, gyomrom kifordult, és hányni kényszerültem. Kihányni az életet, megszabadulni tőle, hogy aztán kongó semmisséggel csücsülhessek tovább a kanapéval szembeni nagy szürke kopott fotelben és elfelejtsem őt, a mamát, aki többé már nem létezett. Egy vadidegen szörnyeteget hoztak  elém a helyébe,akinek  sem neve, sem származása sem méltó joga az életre nem volt már.

Cigánynak lenni

Cigány vagyok. Magyar vagyok. A papám muzsikus ember volt, olyan úri, fonnyadt kezű romungró, aki a kakaós meg lekváros palacsintát is késsel-villával ette. A mamám magyar asszony volt, aki eltanulta a papától, hogyan kell jó romásan készíteni a túrós tésztát pörkölttel, teli ízekkel, fűszeres szenvedéllyel. A papám fiatal gyerek volt a második világháború kitörése idején, és csak néha, egy-egy  elejtett fél szóból értettem meg, hogy bújkálni kényszerült az édesanyjával meg a testvérével a pincébe, nehogy elvigyék őket is a származásuk miatt. Én nem nevelkedtem úgy, a legtöbb elképzelésnek megfelelően , olyan cigányosan. A saját családomból is kivülállónak éreztem magam, mert jól nevelt, színtelen, élettelen kislány voltam, a hófehér bőrömmel igazán mindennek gondoltak, csak nem roma gyereknek. Nem voltam beazonosítható, a saját fajtám számára sem, ahogy a papa mindig mondta, így én magamat sem tudtam beazonosítani hosszú évekig, és hevesen tagadtam a származásomat. Hogyan is lehetne valaki cigány, ha nem sötét a bőre, ha nincsenek mélybarna szemei, milyen cigány vagyok én ezek nélkül a stigmák nélkül, kérdeztem magamtól megannyiszor , milyen cigány vagyok, ha a sajátjaim sem ismernek fel? A papa büszke ember volt, úgy emlékszem rá, hogy mindennél fontosabb volt neki a tartás, a méltóság,  és mindennél fontosabb az ő legkisebb leánya, az ő szeme-fénye jövője, taníttatása, hogy más legyen mint a fiai, meg a fiainak a fiai, hogy kitűnjön a roma családból, és ne is emlékezzen arra, hogy honan jött,  véletlenül se mondja azt, hogy cigánylány. Ahogy mondani szokta, tulajdonképpen ő sem cigány, csak az anyja meg az apja volt cigány,  de ő bizony már nem az, hát ilyen öntagadásban élt az én papám.  Megértem én, kisgyermekként a dohos pincékben bújkálva jól megtanulta, hogy önmagának lenni hiba, bűn, hogy nem jó ő úgy, ahogy van. Ezt a sok évig érlelt tapasztalást adta át nekem tudattalanul, amit a mamám még kellőképpen megerősített a saját maga elképzeléseivel arról, hogy én ki is vagyok valójában, milyennek is kéne lennem. Tulajdonképpen mostanában jövök csak rá, hogy úgy nőttem fel, hogy nem szerettem magamat. Nem volt jó cigánynak lenni, nem is éreztem létjogosultságát annak, hogy akként azonsítsam magam, mert fehér vagyok, mert még táncolni sem tudok,  mert nincs meg bennem az a virtus, az a tűz. Már tizennyolc éves is régen elmúltam, amikor elkezdtem merni közeledni a sajátjaim felé, alázattal, félve, heves izgatottsággal, hogy milyen is lehet az a kultúra , aminek a közelébe sem mehettem hosszú évekig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel csodálkoztam rá, és kezdtem ráérezni, milyen jó is tulajdonképpen romának lenni, csak úgy habzsoltam a megtapasztalásokat.   Sokáig úgy  éreztem, az én stigmám a fehér bőr , hogy bármennyire is szeretnék , nem tudok elég közel kerülni, mert  minden közösségben magyar lánynak néznek. Nem vettem észre, hogy amint tiszta szívvel be merem azonosítani önmagam, mások számára is beazonosíthatóvá válok. A harc bennem dúlt, a papának meg a mamának való megfelelési kényszer, és az ebből való kitörési vágy hevesen összecsapott,  így maradtam felismerhetetlen mindenki számára. Mára már csillapodni látszanak a harcok. Magyar vagyok. Cigány vagyok. Büszke a papa-féle vérre,  büszke a roma származásomból hozott értékeimre, azokra, amelyek átvilágítanak a fehér meg barna meg mégbarnább bőrszíneken, a sztereotípiákon,

11793358_10154588404378644_1585970991_nmert a zsigereinkben van, a génjeinkben tároljuk az örökségünket.

Mama 15.

Bűnössé kiáltottak ki, és elkoboztak mindenem, a szerelmes vággyal megírt levélkéim, feltörték a szobám minden fiókját és a hét lakattal őrzött naplómat is. Nem értettem semmit sem igazán. Hiszen én csak szerettem, hiszen hagytam, hogy őszintén és tisztán viszont szeressen engem ő, az egyetlen ember , akinek számítottam, az egyetlen ember aki képes volt megmenteni a mama fojtogató piciny kezeitől vagy nyelvének gyűlölködő pergésétől. Ő valóban tett akkor abban az időben értem amikor ők lesütött szemmel, félig a Nap felé fordulva tudomást sem vettek a szenvedéseimről. Nem az ő dolguk volt, én nem voltam egyikőké sem, egy testvéremé sem a hat közül, és a bácsikámé sem voltam egészen, kizárólag a mamáé voltam, most pedig mégis mindenki engem akart és engem vádolt és kínzott, az igazság szagától megrészegülve darabokra tépték az életem milliónyi kérdéssel oknyomozással és vádaskodással éjt nappallá téve. A mama akkora már régen másutt járt, Óvárra költözött egy májusi korareggelen, János mocskos kezében egy szál sárga krizantémmal várta a buszvégállomáson és a hajnali ködben reményekkel meg vágyakkal telve belesétáltak az ottani lakótelep fojtogató csöndjébe. A feketebőrű már csak telefonon beszélt hozzám, akkortól csak eképp szerethetett, de még mindig nagyon és úgy igazán,  azt mondta, hogy ő küzd, igazi férfi módjára és ha kell még a börtön kapuján is átlép ezért a tisztaszép szerelemért. Oh jaj, hogyan felnéztem rá, hogyan hallgattam őérte, és hogyan gyűlöltem a mamámat, amiért cserben hagyott bennünket, a feketebőrű mama Léna triumvirátust, annyi titokkal magam maradtam és harcolni kényszerültem addig engem tőle meg nem óvó testvérekkel sógorokkal sógornőkkel, bácsikával, de legfőképp önmagammal, igen, döntést hozni és ítéletet mondani magam fölött, nem és nem, nem vagyok bűnös, én csak szerettem én végre szeretve voltam én így kaptam esélyt az élettől a menekülésre. Most ők mind ott körülöttem keselyűként csaptak le a szenzációra, Léna egy fiatal kis kurva, az anyja a mádám , de lám magára hagyta mert bűnös mert bűnös mert bűnös még számára is végtelenül mocskos ez a lány.

Mama 14.

Ezúttal azonban minden másképpen alakult a várt és előre jól ismert forgatókönyvnél. Mamácska úgy beletört az én afrikai románcomba, hogy hirtelen bosszúságában még a győri pszichiátria fekvőbeteg osztályán mély szerelemre gyújtotta az ott fekvő, nála tizenkét évvel fiatalabb Jánost, aki minden xanaxos bódultsága ellenére is érezte az őrült lángot, amely felemésztette ott, a mindenféle jöttment szerencsétlen skizofrén, alkoholista meg még ki tudja hogy mik között. Mamácska hazatért, de már nem ígért új életet, vagy boldogságot.Csak cigarettázott a nappaliban, és éjszakánként titkon órákig telefonált az ő Jánosával. Éreztem,hogy valami más,  hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott, de a mama számomra szent volt, minden vétke ellenére is, semmi más nem volt csak anya, aki így vagy úgy, de  mindig visszatalál ,aki a cinkosom, akinek én magam is a cinkosa vagyok, halhatatlan nagy hatalmú asszony, s születésemtől való jogomnál fogva hozzám tartozik én pedig őhozzá az idők végezetéig. Lassan azonban mindenre fény derült. A papa már nem volt gyönge vénember, visszanyerte az erejét, és a több hónapos kómából felocsúdva próbálta menteni  férfibecsületét. Felszarvazott űzött vadként fújtatott , a mamát leköpte és többé nem tekintette magáénak. Szép lassan számára meg a népes nagy családunk minden  tagja számára világossá vált, hogy a pici Léna a mamája óramű pontossággal hasonlóvá hangolt utánpótlása, hogy Lénácska az eddigi megmaradt kevéske tisztaságát is elveszítette .Egy ébenfeketebőrű férfi karjaiban hagyta, beleengedte az utolsó csöppnyi ártatlanság utáni reményüket is.

 

Mama 13.

December közepére a mama számára elviselhetetlenné vált a szorítás, napról napra egyre kétségbesettebben kapkodott levegő után, a papa egyre több gyógyszert kapott a reggelinél, ő pedig egy nap a boltba menet vásárolt egy doboz cigarettát, aztán még egyet és napok múlva éjt nappallá téve pöfékelte idegesen a vékony, dohánnyal töltött papír gurigákat.  Azelőtt sosem láttam őt úgy, cigivel a kezében. Emlékszem, mikor először megmutatkozott dohányzás közben, olyan álomszerűnek tűnt, egy kisgyermekkori lázas éjszaka izzadtságban úszó víziónak, ahogy a mama, az a számomra minden gyöngesége ellenére is szent asszony így bepiszkolja magát.

Még volt egy szép, ámde hazugságokkal és vészjósló jelekkel teli karácsonyunk, még szólt szenteste a Csendeséj a régi kazettáról, a mama még elárasztott drágábbnál drágább ajándékokkal, aztán elbúcsúzott tőlem.

A konyhában ült, királykék kasmírpulóvere ontotta a cigaretta jellegzetes fojtó szagát, lefelé bittyesztett szájából akkor is éppen egy szál lógott ki , és ő minden elegancia és tartás nélkül igazgatta szőke kontyát. Azt mondta nekem, hogy tud rólam meg az ébenfeketebőrűről. Végig komoly, rezzenéstelen arccal nézett engem. Tekintetében ott égett a számomra addig még ismeretlen szomorúság és a kárörvendés változó színű egyvelege. Az asztal másik végében dermedten csücsültem a bőr borítású   sötétkék fastokedlin. Nőnek éreztem magam, mert a mama egészen úgy beszélt hozzám, mint a riválisához, akit legyőzni és elpusztítani nem tudott, és aki előtt végérvényesen megszégyenült. Nem maradt más számára, mint a dacos remény, hogy majd én is úgy járok, hogy ez a románc majd ellenem fordul, és móresre tanít engem,  az életről meg férfiakról  még mit sem tudó,  gonosz csábító tizenháromévest. Nem voltam többé a lánya. Halálos ellenségekké váltunk azokban a hónapokban és ott a konyha asztal egyik végén előre megjósolta bukásom, majd sok szerencsét kívánt, mintha csak egy távoli idegen volnék, semmi több. Elengedte a kezem.

Január első napján kibontott egy üveg édes Törleyt. Hallottam a finom kristálypoharak csörgését, ahogy kiemelte őket a nagy barna vitrines szekrényből, hallottam, ahogy megtelnek a fehéren habzó nedüvel, hallottam a kortyolását, ahogy lassan kezdi, aztán egyre mohóbban folytatva felhajtja mind egy cseppig. Hallottam a konyhai radiátorhoz kuporodva, hogy sohatöbbé, hogy megígérem, hogy szeretlek, hogy sohatöbbé, hogy ígérem, ígérem ígérem.

Mama 12.

Arra a lányok közül már mindanyiónknak volt szerelme, és lángoló szemű kiscsitrik módjára susogtuk titkainkat egymás fülébe az órák közötti szünetekben. Az én titkom ő volt. Meséltem így egy másikról, egy tizennyolcéves forma Péter nevű nagyfiúról, aki vadul csókol és aki ígéretekkel halmoz el, aki magas, gesztenyebarna szemű úrifiú. Az én titkom ő volt. Az iskolából hazaérve alig vártam, hogy lássam az elsőt, az igazit, hogy míg a mama a konyhában kávét főz, lopva közel tudjam magamhoz és megfürödjek a biztonságban. A papa mindeközben mély, végeláthatatlan kómában aludta az igazak álmát a másik szobában. Mamácska minden nap finom, ízes teába keverte számára a napi gyógyszeradagot, és még egy kicsivel többet és mást is az előírtnál. Hálni járt belé a lélek csak. Azokban a hónapokban a papa nem mozgott, nem gondolkozott és nem is érzett semmit sem.  Abból a mindig erős, szikár muzsikus emberből hirtelen összetört ráncos kisnyugdíjas vált, akaratán és tudtán kívül, mi pedig a mamával szerettünk kiszolgáltunk és éljeneztük egy távoli világból érkezett ötvenes évei közepén járó üzletembert, az ébenfeketebőrűt, aki lassacskán teljesen és végérvényesen feldúlta a papa mama Léna  hármasát, a Léna mama kettesét, a Földes Gábor utcai lakás rendjét és  megszokott rezgéseit.

Szerettem őt. Két kézzel kapaszkodtam üres, hazug ígéreteibe, élveztem és megfürödtem álnok érintésében, csókjaiban , és égtem elégtem a vágyakozásban, a jobb élet utáni görcsös akarásban. Elhittem, hogy végre nekem is jár, végre nekem is jut  szeretetet,  hogy talán mégis jó vagyok és elég, telis tele értékekkel, ahogy figyelmet és gondoskodást kaptam tőle, erőt, hogy merjem elhinni, véget érhetnek egyszer a mama által megteremtett kínzó mindennapok és lehetek szabad és álmodhatok valami újat magamnak. Ő ehhez adott erőt,  a szabadulás lehetőségével kecsegtetett. Életünk látszólag hétköznapian zajlott a csendes lakótelep közepén , egy voltunk a megannyi család közül, és senki nem tudta, senki nem akarta tudni, hogy a bejárati ajtó mögötti takaros kis lakás tele van tiltással, kék-zöldre vert Lénácskával, meg az elfojtott sírásával, hogy a papa meg ne hallja, és minden nap így voltunk így éltünk, nem volt kivétel, nem voltak jobb napok, hiába nem itta a mama az alkoholt, mintha megszállta volna annak emléke, és ugyanazzal a kegyelmet nem ismerő arckifejezéssel nézett rám mikor emlékeztetett arra, hogy senkise vagyok, hogy rossz vagyok, hogy isten büntetése vagyok, hogy rohadtkurva vagyok, hogy anyaszomorító vagyok.    Hány cigányos átkot szórtam titkon a mamára, hányszor vágytam az élet végét és hányszor okoltam és ítéltem halálra magamban az Istent, amiért megvert- megbüntetett engem a  cigány véremmel, a mamám soha meg nem szűnő folytásával a vézna, habfehér pettyes testemmel, és a rabsággal, a Földes Gábor utca paneljeinek szigorú és kilátástalan szürkeségével. Az első szerelem feloldozott bűneim alól, megmentett, kiemelt egy egy röpke pillanatra.  Mit sem számított, akkor, hogy még több megbocsáthatatlan és visszavonhatatlan következményekkel járó hibát követek el azzal, hogy engedem és megengedem az ébenfeketebőrű ölelését.