Mama 8.

A vérgőzös nyolc hónapnak meglehetősen furcsa módon lett vége. Nyár volt már, kisgatyában meg hasig érő pólóban róttam az éjszakai szeszbeszerző köreimet, és akkorra már elviselhetetlenné vált a mama folyamatos, beteges korlátozása, az alkohol szagú délutáni szieszták, a verések. Egy ízben, hogy elengedjen az iskola nyári táborába sört kellett innom, egy egész üveggel, és elszívnom egy egész szál cigarettát. Azt mondta, ez az ára annak az egy hétnek, amit nélküle akarok eltölteni az osztálytársaimmal.  Gondolkodás nélkül igent mondtam,  kiválaszottam a sör márkáját, levettem a konyhapulton sorakozó üvegek közül az egyiket, becsuktam a szemem  és elkezdtem nyelni a habos, buborékos sárga lét, gyűlöltem a bűzét, aztán később a sajátomat is, arra gondoltam, hogy most olyanná váltam mint ő, a mama, és , hogy nem akarom, nem akarom, nem akarom. Az egy szál cigarettát nem kellett végig pöfékelnem,  a mama megkegyelmezett nekem, talán látta, érezte  a kimerültséget, talán egy pillanatra meg is sajnált engem.   A legtöbbször azonban a  mama  nem eresztett sehová sem, ráült a mellkasomra, sokszor úgy tartott fogva, közben szavaiból áradt a sör meg a bor egyvelegének többnapos bűze. Egy ilyen fogvatartás alkalmával a  sokadik napon  már nem küzdöttem, nem kapartam és karmoltam szabadulásom érdekében, csak hüppögve zihálva feküdtem a szürke kanapén és vártam, hogy véget érjen. Megadtam magam.. Meg akartam halni, megszűnni belepárologni a lakás fülledt levegőjébe, hogy az egy kis tisztaságot hozzon a pusztulás legközepébe. Aztán mégiscsak erősebb volt az élni és szabadulni akarás vágya bennem, úgy láttam magam, úgy képzeltem el, hogy én győzelemre születettem, szabadságra, mama-nélküliségre. Legnehezebb óráimban magamba forduló öngyilkos jelölt voltam, de valamiféle olyan elemi belső erő munkált bennem, ami nem hagyott sokáig a létezés legalacsonyabb szintjein, és hihetetlen gyorsasággal  voltam képes újra és újra küzdeni, nekiindulni. Így hát nyolc évesen tervet eszeltem ki. Míg a mama azt hitte, hogy már egészen bekebelezett és megsemmisített, én addig csöndben vártam és tervezetem akkor is, mikor éppen a mellkasom nyomta ötven kiló,vagy mikor bambán néztem a tévé zizegő képernyőjét. Napokba telt, míg bátorságot gyűjtve kicseleztem az alvó vadállatot. Jó előre összepakoltam kis utazótáskámat, amit a nappali ajtaja mögé rejtettem. A ruhakupac tetején pihent szépen összehajtva  az összeállítás, amiben utazni készültem -kékes lila kordbársony csíkos pólócska, meg egy piros kisnadrág, egy pár félig szakadt bézs színű szandál-. Aznap felajánlottam, hogy megmasszírozom a mama fejét, így úsztam meg a szoros ölelés rabságát, és addig- addig nyomkodtam, dörgöltem , míg mély álomba nem zuhant. S akkor a pillanat tört része alatt váltam meg otthoni rongyaimtól, magamra kapva az újat. És rohantam.  A kínai szandál műanyag talpa ritmikusan klafogott a tűzforró asztfalton. Csitt csatt csett csitt csatt csett. Mama ha megfog, elnyúlóan üt majd, táák tok bram reccs rokk ták tok ták tok.  Meg nem állás, megfogadtam, megfogadtam magamnak, hogy semmi esetre sem állok meg, ha meg kell halnom, hát  inkább futtomban érjem anyám eszelős haragja. A. jó Isten segített végig az úton. Messzire mentem pénz,  ennivaló és hideg víz nélkül a harminc fokos nyári hőségben. Társam a szerencse volt, a meleg nap égette szeplős, fehér bőrom, ájulásig fájt a mámorító szabadság. Messzire mentem, száz kilométer múlva megérkeztem Kőszegre, csak ingyenes belföldi utazást igazoló jogosítványom volt nálam, meg a kis bőröndnyi ruhácska.  A Vőlegényes utcát kerestem, számomra ott lakozott a biztonság, mama fiútestvérének képében. Nagybácsi, így hívtam csak őt. Szigorú, pocakos nagydarab ember volt.  Szerette a parancsokat osztogatni családjának, szerette, ha minden és mindenki tőle függ és végképp szerette hatalmát gyakorolni és megfürdeni önnön dicsőségében. Mindazonáltal gondoskodó, és felelősségteljes,  szerető családapa volt. Tudta, hogyan kell védelmet nyújtani az övéi számára. Felnéztem erre az emberre, megmentőmként tekintettem rá , és ezért  katonás rendjét és parancsoló természetét is elnéztem neki, mert  ott volt az a másik arc, az a másik én, amely életben tartott, szeretett  és etetett, táplált egy feleséget meg két szép gyereket, amely nevelt és óvón felelt három másik ember sorsáért minden egyes napon. Csudaszép nyár következett. Kölyökcsínek, napvégi közös énistenemjóistenem, fagylaltevés, bolondozás a parkban, ültetés, öntözés, zöldmunka a család szőlőskertjében és végtelen mindent elárasztó nyugalom. Elfelejtettem mindent ezekben a hónapokban. Nem létezett a mama,  a papa sem létezett többé már. Lassan begyógyult az összes seb is, a lilás kékes foltok felszívódtak testemben, helyükbe újak keletkeztek  a megannyi mókázástól meg fára mászástól  az unokatestvéreimmel. Mindig volt bőségesen étel az asztalon és lefekvés előtt nekem is járt pótszüleim ölelő szeretése. Végre nem voltam senki sem, nem volt megmentő vagy áldozat, nem voltam egyéb, mint gyermek, emlékek nélküli, szemtelen cserfes kőszegi kisleányka.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s