Mama 7.

A papa késő délután ért az iskola elé értem. Már sötétedett, s ez is  csak ugyanolyan napnak tűnt mint az azt megelőzők. A kis fehér Fiat meg apám erős, tiszta keze a kormányon- tökéletes biztonságot jelentettek. Azóta is, keresem a másik nemben ezt a magabiztosságot, a volán mögött ülő férfiembert, aki tévedhetetlen és végtelenül kiegyensúlyozott,  s aki mellett lehetek ismét kisleány, vagy rá felnéző  és őérte rajongó szerelmes nőszemély. Haza értünk. Már a liftet vártuk a fölszinten, mikor érezni kezdtem valami fémes bűzt, gyomrom lassan összeszorult, s belekapaszkodtam a papa lapát tenyerébe. A lift megérkezett, és ahogy kinyitotta az ajtaját, csöppnyi vérfoltokat láttunk meg a koszsárga falak oldalán, belépve az aknába a gombok környékén is elmaszatolt mélyvörös nyomok árulkodtak a ránk váró meglepetésről. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Én minden erőmmel kapaszkodtam a papa kezébe, karjába, ő pedig méltóságteljesen, emelt fővel hallgatott, magához húzott és gondosan, lassú megfontolt mozdulatokkal megsimogatta a fejemet. Ott azon a harminc másodperces liftút alatt mi eggyé váltunk az én drága jó édesapámmal, szavak nélkül tisztán értettük és éreztük a másik félelmeit és hallottuk egymás gondolatait, de nem szóltunk, csak csöndben vártuk az elkerülhetetlent. Hiszen ez a mama vére volt. Hiszen ez az ő vére. Kilépve a liftből, a nyolcadik emeleten ismét pirosló, egyre nagyobb tócsákba botlottunk. Az idő, mintha lelassult volna, mozdulataink, mimikánk mind végtelenül vontatottnak tűntek, mint egy soha el nem múló pillanat. Én léptem be először a lakásba. Szemben azonnal a fürdőszoba, amelynek ajtaja résnyire nyitva állt, a villany mindenütt úgy hagyva, de a mama hangját nem hallottam, jelenlétét nem éreztem. Most már igazán erősen és megmásíthatatlanul éreztem azt a fémes, hideg bűzt. Beterítette az egész lakást, vészjóslóan terjengett köröttünk és bennünk egyaránt. Félelemmel telve nyitottam tovább a fürdőszoba ajtaját. Beléptem. Először a kőre néztem, az a kosztól felismerhetetlen színűvé változott, majd belepillantottam a kádba. Hosszú percekig ott ragadt a tekintetem. Nem sírtam fel, nem is sikítottam.  Megrendült némaságban álltam a félig megtelt kád bíborszínben úszó vize felett.  Felszínén a mama egyik kedvenc, fehér inge lebegett könnyedén, már már légiesen. Később aztán ő is előkerült. Arra már nem emlékszem, hogy honnan fojt a vére, de arra igen, hogy nem csak lifttel tette meg az utat a lakásig, hanem gyalogosan is, így a földszinttől egészen az ajtónkig minden egyes lépcsőfok az ő sérüléséről, fájdalmairól és szégyentelenségéről mesélt.  Így hát fogtam a mi kis barna vödrünket meg egy sárga konyhai szivacsot, s vödörben lötykölődő  pár deciliter hideg vízzel gépiesen és kötelességtudóan nekiindultam a mama helyett egy hosszú és végtelenül megalázó canossa járásnak. Mindent amit tettem, automatikusan és teljes belső gyermeki meggyőződésből tettem,  nem merült fel bennem, hogy ez nem, ez igazán nem az én feladatom. A mama nem tudott vigyázni magára. Nekem kellett megvédeni őt és a becsületét, sőt a mi szomorú hármasunkét is, így hát útnak eredtem. Nyolcadik emelet. Első lépcsőfok, majd az ötödik. Hetedik emelet. Első, hatodik, második. És még a lépcsőforduló is. Így ment ez egészen addig, amíg meg nem érkeztem a földszintig, aznapi rettegésem első momentumáig. Megtisztítottam a házat a mama vérétől, emelt fővel, végtelenül büszkén súroltam a hideg követ, míg a ház lakói kivétel nélkül minden szinten ki- kibújtak odúikból és pöffeszkedve, sajnálkozóan hol meg jajongva nézték, ahogy  a szegény kisleány  tisztára mossa az anyja nevét, s bűneit.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s