Mama 6.

Hogy mikor váltam a mama belső haragjának célpontjává, nem tudom. Sokat vert abban a 8 hónapban. Ütött, rúgott és szavaival újra és újra készült elpusztítani engem. Kurva. Senkiházi. Anyaszomorító.Riherongy. Gyűlöllek. A lakás ilyenkor kuplerájjá vált, felismerhetetlenné torzult a szép takaros kis otthonunk. Úgy éltünk mint az állatok.  A papa huszonnégy órában portásként kereste meg a betevőt, én addig otthon maradtam, elveszítettem minden biztonságom, sokszor minden reményem is, és naphosszat a sötét nappaliba zárva hallgattam a mama alkoholbűzös szuszogását. Ilyenkor aludt, ilyenkor legalább nem vert, de mindig szorosan maga mellé húzott, érezni akarta a lányának erejét, tisztaságát, tudni akarta, hogy mindig mellette marad az ő Lénája. Nem menekülsz. Az enyém vagy. A húsom, a vérem. Belőlem egy darab. Rettegtem tőle. Akkor nem is tudtam, hogy valójában mennyire szeretem őt, mennyire mélyen ragaszkodom hozzá. Akkor nem értettem még semmit sem. Akkor azt hittem, hogy gyűlölöm, és véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Mivel szinte minden éber pillanatában figyelt a szeme sarkából, nehezen tudtam elérni, hogy hozzájussak egy marék gyógyszerhez. Egy ízben darabjával kezdtem nyelni őket, de a harmadik pirula bevétele előtt lecsapott rám, és irdatlanul elvert. Még meghalni sem volt jogom, mindenem az övé volt, teljesen és egészen.

Aztán ott van az az eset, mikor minden előzmény és ok nélkül szájon vágott engem. A konyhában álltunk egymással szemben, minden olyan megfoghatatlanul aprónak tűnt és a neoncső  kihunyás előtti villódzó fénye szinte égette a retinámat. Egy darab, az asztalon heverő papírzsebkendőért nyúltam, de már nem értem el apró, vézna kis kezeimmel. Az ütés pillanatát nem tudtam megélni. Úgy történt, olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul, hogy nem ért el tudatomig, csak akkor ocsúdtam fel, mikor alsó ajkamból hirtelen ömleni kezdett a vér. Szétrepedt a nyolc éves Lénácska pici szája. Időm sem volt zokogni, mert a következő pillanatban már a mama orrából dőlt a sűrű vörös folyadék, olyan megállíthatatlanul és olyan hevesen, én pedig sietősen egy konyhai szivaccsal próbáltam felitatni, úgy sajnáltam és szerettem őt, úgy haragudtam a papára, háteztmostminekkellett minekkellett…

Hogy a mama bűneit halála után is sokáig tisztára akartam mosni, nem csoda. Más dolgom sem volt, csak megmenteni őt, fedezni, alibit szolgáltatni számára ha elcsatangolt idegen férfiakkal szórakozni, és egyáltalán szolgálni mindenben, hű csatlósaként. Egyszer hogy, hogy nem, teherbe esett.  Hogy ki lehetett a nemző apa, az sosem derült ki senki számára. Mama, vajon te tudtad?   És a mama pocakja csak nőtt, nődögélt. Hamarosan kívánós lett, és mivel a napi sör és bor adagra továbbra is igényt tartott, nem volt mit tenni, minden nap nekiindultam a sötét lakótelepi éjszakának, hogy a papa meg ne tudja,  műanyag, rajzfilmhősökkel telifestett iskolatáskám  akkor még üresen lifegett gyönge kis vállaimon. Nem féltem. Nem ismertem más félelmet, mint a mamától való ösztönös rettegést. Semmi más nem tudott megriasztani, sem az üres utcák csöndje, sem az egy ízben mellettem lelassító autóból hívogató férfi hangja. Utaim során minduntalan a Holdat kerestem, ilyenkor  végtelenül szabad voltam, terhektől mentesen friss levegőt belélegezve éreztem az életet az ereimben, és álmodoztam a jövőmről, az életemről, szabadulásomról.  Mivel a mama megtanított tökéletes hitelességgel hazudni, így nem okozott nehézséget az újabb és újabb éjjelnappali diszkontok buta eladónőinek meggyőzően elmesélni, hogy hirtelen rég nem látott, távoli rokonok toppantak be hozzánk, és sürgősen szükség van egy kis vendégváróra.  Hazafelé tizenkétüveg sör súlya húzta vállaim. Az üvegek fékezhetetlen összekoccanása még mindig kristálytisztán itt csöng a fülemben. A mama fizetségül mindig hagyott pénzt jégkrémre, vagy téli fagyira, és persze neki is vittem, neki meg a hasában növekvő kistestvéremnek, akinek már nevet is adtunk, becézgettük és szerettük, őt, az én kisöcsémet, aki  azonban olyan aprón az anyaméhben nem volt elég erős a túléléshez, így a várandósság hetedik hónapjában tragikus hirtelenséggel elveszítettük. Emlékszem mikor a mama hazajött a kórházból, az elvonási tünetektől még remegett a keze, pufók arcán semmitmondó kifejezés ült, és gépiesen pakolt, rendezkedett. Együtt tüntettük el, tettük semmissé az előző hónapok borzalmait.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s