Mama 4.

Az én első éles emlékem mama ámokfutásáról három éves koromra nyúlik vissza, pedig a nővérem mindig mondta, hogy már karonülő koromban is sokszor a cigánytelepről hozott el, mikor hosszú napokra nyomom veszett, nekem meg neki, az én kis mamácskámnak, és ő,- a papa legidősebb lánya- a keresésünkre indult , és kivétel nélkül mindig a Kossuth utcán érte nyomunkat, ahol egy piszkos, omladozó körfolyosós ház földszinti lakásainak egyikében nyolc- tíz idegen ember élt és aludt közösen, a mama magán kívül az egyik ágyban szuszogott, én pedig ott csücsültem a mocskos szőnyeg közepén, mosdatlanul  és éhesen.

Az én három éves kori emlékem azoban nem a cigánytelepről való, hanem otthonról, a mi lakótelepi életünk fő színteréről. Akkor már vállig érő hajam volt, és végtelenül nagynak és felnőttnek éreztem magam. Azt hittem pontosan tudok mindent, pontosan értem a köröttem történő események lényegét és miértjét, s én mint önálló lény vágyom  a teljes kiszakadásra ebből a valóságból. Látom magam, amint az ágyamon, fejemet  a párnámba fúrva sírok keservesen. Azt mondogatom az Istennek, hogy ébresszen már fel, kérlelem, könyörgök, de mindhiába. Ahogy telik az idő, és múlnak az órák mind egyre rá kell döbbennem, hogy a konyhában zajló események valódiak, és én része vagyok ennek a realitásnak, be vagyok zárva a bűnbe, hiába igyekszem szabadulni. Jézus is tehetetlen. Nem jön el értem, nem fogja meg a kezem és nem vezet ki a káoszból. A mama akkor már nem tudom hány napja csak ivott és a papa végső elkeseredésében ütötte-verte, néha a combjára sújtott le óriási tenyereivel, néha meg a falhoz vágta és addig püfölte, amíg ereje engedte. Hiába kérleltem, hiába mondogattam, hogy most már elég, hogy most már megtanulta, haragja újra és újra utolérte szegény mamácskát.

Ezek a hetekig elnyúló révületek mindig egyképpen érhettek csak véget. A mama már talán a nevét sem tudta megmondani, abba az apró testbe napi több liter olcsó bor meg sör csorgott bele, a szesz önálló életre kelt benne és könyörtelenül pusztított, ölt minket, ölte őt is és mikor már végleg kifárasztotta fizikai valóját,  mint egy zsák, úgy esett össze valahol az utcán, vagy otthon. Sosem lehetett tudni hol éri a végkimerülés. Akkor a papa finoman két karjába emelve bevitte a kórházba, ahol hosszú hetekig regenerálódott, és vég nélküli ígéreteket tett arról, hogy ez többé nem fordul elő. Istenbizony Dénes, istenbizony.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s