Mama 11.

Első szerelem

Ében fekete bőr, csodálatos férfiillat. Ő volt az exotikum, a rejtelmesség , ő volt az ígéret. Új élet reményével kecsegtette Lénát minden egyes együtt töltött napon. Léna látta magát fiatal feleségként valahol Afrika délkeleti csücskében, szép színes hagyományos népviseltben, látta magát a tűzhely mögött tüsténtkedni ,ilyenkor orrában  érezte a csípős paradicsomos afrikai hús gőzének illatát, hallotta Bob Marley szerelmes dallamait és érezte maga mögött őt, a férfit, az elsőt, aki védelmező szeretettel körülöleli és homlokon csókolja. A mama irigyen és tehetetlenül figyelte kapcsolatuk alakulását.  Önmagának akarta a szerlemet, önmagának követelte őt is, az ébenfeketbőrűt. Gyűlölte, kimondhatatlan, elemi erővel gyűlölte lányát és míg ők egyre erősebben szerették egymást fittyet hányva a társadalom megítélésére vagy a mama hervadó szomorúságára, ő addig lassan készült elhalni, elpusztulni a kudarcba, Léna sikerébe. Hiszen testet öltött élete legnagyobb félelme, legyőzte őt a lánya, ellene fordult és felemészteni készült őt leghűségesebb katonája Lénácska, az ő  előre megálmodott, megfestett, angyal arcú igaz gyöngyszem kislánya.

Eredetileg a mama talált rá az ébenfeketebőrűre, eredetileg köztük alakult szenvedélyes viszony, ők terveztek közös életet, meg vadregényes kenyai utazásokat. Emlékszem, az ébenfeketebőrű megtanította őt otthonából hozott ősi wodoo-gazságokra, ő pedig mindinkább csavarodott belefelé az álmok meg képtelen hazugságok szavannás világába, ahol az Isten titokzatos erejű szerecsen, az ördög meg ősi maszkos halálhírnök, ahol bárki könnyen a befolyása alá vonható egy -egy éjszakai tyúkvér áldozat és néhány elmormolt idegen nyelvű fohász után. Része voltam ennek a révületnek én is. Együtt éltük meg a mamával, a szegény bolond szerelmes szívű asszonnyal. Tizenhárom éves voltam, igen tizenhárom évesen elszerettem a mama életének egyik legfontosabb férfiját, az ébenfeketebőrűt, aki nálam akkor már negyven évvel is idősebb volt. Nem tudom miként történt, de tisztán emlékszem a pillanatra, amikor ő úgy, olyan kiszolgáltatott, remegő vággyal rámpillantott és szájon csókolt. Pedig nem voltam érett kistinédzser, lapos mellkasom, meg a fiúsra vágott frizurám , vézna, harmincnyolc kilós testem volt, gyerek voltam csupán. Rajongtam érte, állandó jelenlétével megmentett a mama szigorától, elrabolta a verésre és különböző büntetésekre szánt idejét én pedig biztonságban voltam, az sem zavart, hogy szivar szagú a ruhám, vagy, hogy ezért a boldogságért cserébe hazudnom kell az iskolában is.

Advertisements

Mama 10.

A mama látszólag meggyógyult akkor. Főzött, mosott, lefekvés előtt gondosan betakargatott és becsülettel felkészített az iskolakezdésre. Nem tudom mikor vettem észre először a változást. Még mindig minden álomszerűnek hat, néha azt gondolom, talán meg sem történt mindez, talán csak a képzeletem szüleménye, ahogy a mamám is, szegény   kis asszony. Sokat vert, ismét kék-zöld-lila-sárga-barna foltokkal festette tele a testem, ismét kurva voltam és anyaszomorító gonosz lélek, önző  zsiványvérű cigánylány. Szegény mama akkortól már alkohol nélkül is érezte azt az erős szorongást, amely  pillanatról pillanatra egyre közelebb húzta magához, egyre hangosabb lett a pusztításra való  belső hívás , az élet megsemmisítésére való késztetés. Én jelentettem az újat, a tisztát, én voltam az erő, amit szeme sarkából irigyen figyelt,  én voltam a méltóságteljes tartás, amely belőle mindég hiányzott és amely után annyit áhítozott. Ellenségének érzett, veszélyt jelentettem számára, és emlékeztettem őt minden egyes napon, akaratomon kívül emlékeztettem összes hiányára, be nem teljesült vágyaira, gyöngeségére, így hát nem tehetett mást, mint hogy saját képére formáljon, eltorzítsa személyiségem, jó alaposan megrágjon aztán kiköpjön a világ számára, megviselten, hamisan és elhasználtan.

Mama 9.

Emlékszem arra a késő nyári napra, mikor a mama eljött értem. Tudtam már,  hogy érkezni fog, de nem vártam őt. Én akkor, menekülésem apropóján, megfogadtam, hogy soha többé nem térek vissza.  Nem volt bennem egy csöppnyi szeretet sem többé iránta. A fekete, méregdrága kosztümében új kleopátrára nyírt frizurával szolídan tipegett át a szemközti parkon keresztül,  a papa támogatóan és büszkén sétált mellette. Egészen olyannak hatott kívülről kettejük látványa, mintha minden a legnagyobb rendben menne,  mintha csak egy sármos, elegánsan idősödő férfi meg a fiatal csinos felesége egy jelentéktelen hétvégi sétára indultak volna.  A valóság viszont az volt, hogy jött értem a mamám, hogy újra kezdhesse, hogy megint megpróbáljon szépen és jól élni, elfeledve és elnyomva belső nyugtalanságának minden forrását.  Szép volt, olyan szép volt, amikor megérkezett. Féltem tőle. Ketrecbe zárt megfélemlített vadállatként csücsültem a bácsikámék hálószobájában a hitvesi ágy szélén, ismét egyedül és végtelenül magányosan. Nem akartam, hogy közelítsen felém, hogy megérintsen, de nem volt mit tenni. A mama meg én mégis csak olyan mély kötődéssel szerettük egymást, hogy a pillanat tört része alatt ismét éreztem szorítását, Chanel parfümjének meg sminkjének reményt adó kipárolgását, azt a mámorító mama-illatot, a megmásíthatatlan bizonyítékát létezésének és jóságának, annak, hogy visszatért és ismét gyönyörű, ragyogó és szelíd, az én puhabőrű mamácskám. Emlékszem ahogy letérdelt hozzám, átkarolta remegő térdeimet, mélyen a szemembe nézett és azt mondta, hogy sohatöbbé, hogy megígérem, hogy szeretlek, hogy sohatöbbé, hogy ígérem, ígérem ígérem.

 

Mama 8.

A vérgőzös nyolc hónapnak meglehetősen furcsa módon lett vége. Nyár volt már, kisgatyában meg hasig érő pólóban róttam az éjszakai szeszbeszerző köreimet, és akkorra már elviselhetetlenné vált a mama folyamatos, beteges korlátozása, az alkohol szagú délutáni szieszták, a verések. Egy ízben, hogy elengedjen az iskola nyári táborába sört kellett innom, egy egész üveggel, és elszívnom egy egész szál cigarettát. Azt mondta, ez az ára annak az egy hétnek, amit nélküle akarok eltölteni az osztálytársaimmal.  Gondolkodás nélkül igent mondtam,  kiválaszottam a sör márkáját, levettem a konyhapulton sorakozó üvegek közül az egyiket, becsuktam a szemem  és elkezdtem nyelni a habos, buborékos sárga lét, gyűlöltem a bűzét, aztán később a sajátomat is, arra gondoltam, hogy most olyanná váltam mint ő, a mama, és , hogy nem akarom, nem akarom, nem akarom. Az egy szál cigarettát nem kellett végig pöfékelnem,  a mama megkegyelmezett nekem, talán látta, érezte  a kimerültséget, talán egy pillanatra meg is sajnált engem.   A legtöbbször azonban a  mama  nem eresztett sehová sem, ráült a mellkasomra, sokszor úgy tartott fogva, közben szavaiból áradt a sör meg a bor egyvelegének többnapos bűze. Egy ilyen fogvatartás alkalmával a  sokadik napon  már nem küzdöttem, nem kapartam és karmoltam szabadulásom érdekében, csak hüppögve zihálva feküdtem a szürke kanapén és vártam, hogy véget érjen. Megadtam magam.. Meg akartam halni, megszűnni belepárologni a lakás fülledt levegőjébe, hogy az egy kis tisztaságot hozzon a pusztulás legközepébe. Aztán mégiscsak erősebb volt az élni és szabadulni akarás vágya bennem, úgy láttam magam, úgy képzeltem el, hogy én győzelemre születettem, szabadságra, mama-nélküliségre. Legnehezebb óráimban magamba forduló öngyilkos jelölt voltam, de valamiféle olyan elemi belső erő munkált bennem, ami nem hagyott sokáig a létezés legalacsonyabb szintjein, és hihetetlen gyorsasággal  voltam képes újra és újra küzdeni, nekiindulni. Így hát nyolc évesen tervet eszeltem ki. Míg a mama azt hitte, hogy már egészen bekebelezett és megsemmisített, én addig csöndben vártam és tervezetem akkor is, mikor éppen a mellkasom nyomta ötven kiló,vagy mikor bambán néztem a tévé zizegő képernyőjét. Napokba telt, míg bátorságot gyűjtve kicseleztem az alvó vadállatot. Jó előre összepakoltam kis utazótáskámat, amit a nappali ajtaja mögé rejtettem. A ruhakupac tetején pihent szépen összehajtva  az összeállítás, amiben utazni készültem -kékes lila kordbársony csíkos pólócska, meg egy piros kisnadrág, egy pár félig szakadt bézs színű szandál-. Aznap felajánlottam, hogy megmasszírozom a mama fejét, így úsztam meg a szoros ölelés rabságát, és addig- addig nyomkodtam, dörgöltem , míg mély álomba nem zuhant. S akkor a pillanat tört része alatt váltam meg otthoni rongyaimtól, magamra kapva az újat. És rohantam.  A kínai szandál műanyag talpa ritmikusan klafogott a tűzforró asztfalton. Csitt csatt csett csitt csatt csett. Mama ha megfog, elnyúlóan üt majd, táák tok bram reccs rokk ták tok ták tok.  Meg nem állás, megfogadtam, megfogadtam magamnak, hogy semmi esetre sem állok meg, ha meg kell halnom, hát  inkább futtomban érjem anyám eszelős haragja. A. jó Isten segített végig az úton. Messzire mentem pénz,  ennivaló és hideg víz nélkül a harminc fokos nyári hőségben. Társam a szerencse volt, a meleg nap égette szeplős, fehér bőrom, ájulásig fájt a mámorító szabadság. Messzire mentem, száz kilométer múlva megérkeztem Kőszegre, csak ingyenes belföldi utazást igazoló jogosítványom volt nálam, meg a kis bőröndnyi ruhácska.  A Vőlegényes utcát kerestem, számomra ott lakozott a biztonság, mama fiútestvérének képében. Nagybácsi, így hívtam csak őt. Szigorú, pocakos nagydarab ember volt.  Szerette a parancsokat osztogatni családjának, szerette, ha minden és mindenki tőle függ és végképp szerette hatalmát gyakorolni és megfürdeni önnön dicsőségében. Mindazonáltal gondoskodó, és felelősségteljes,  szerető családapa volt. Tudta, hogyan kell védelmet nyújtani az övéi számára. Felnéztem erre az emberre, megmentőmként tekintettem rá , és ezért  katonás rendjét és parancsoló természetét is elnéztem neki, mert  ott volt az a másik arc, az a másik én, amely életben tartott, szeretett  és etetett, táplált egy feleséget meg két szép gyereket, amely nevelt és óvón felelt három másik ember sorsáért minden egyes napon. Csudaszép nyár következett. Kölyökcsínek, napvégi közös énistenemjóistenem, fagylaltevés, bolondozás a parkban, ültetés, öntözés, zöldmunka a család szőlőskertjében és végtelen mindent elárasztó nyugalom. Elfelejtettem mindent ezekben a hónapokban. Nem létezett a mama,  a papa sem létezett többé már. Lassan begyógyult az összes seb is, a lilás kékes foltok felszívódtak testemben, helyükbe újak keletkeztek  a megannyi mókázástól meg fára mászástól  az unokatestvéreimmel. Mindig volt bőségesen étel az asztalon és lefekvés előtt nekem is járt pótszüleim ölelő szeretése. Végre nem voltam senki sem, nem volt megmentő vagy áldozat, nem voltam egyéb, mint gyermek, emlékek nélküli, szemtelen cserfes kőszegi kisleányka.

Mama 7.

A papa késő délután ért az iskola elé értem. Már sötétedett, s ez is  csak ugyanolyan napnak tűnt mint az azt megelőzők. A kis fehér Fiat meg apám erős, tiszta keze a kormányon- tökéletes biztonságot jelentettek. Azóta is, keresem a másik nemben ezt a magabiztosságot, a volán mögött ülő férfiembert, aki tévedhetetlen és végtelenül kiegyensúlyozott,  s aki mellett lehetek ismét kisleány, vagy rá felnéző  és őérte rajongó szerelmes nőszemély. Haza értünk. Már a liftet vártuk a fölszinten, mikor érezni kezdtem valami fémes bűzt, gyomrom lassan összeszorult, s belekapaszkodtam a papa lapát tenyerébe. A lift megérkezett, és ahogy kinyitotta az ajtaját, csöppnyi vérfoltokat láttunk meg a koszsárga falak oldalán, belépve az aknába a gombok környékén is elmaszatolt mélyvörös nyomok árulkodtak a ránk váró meglepetésről. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Én minden erőmmel kapaszkodtam a papa kezébe, karjába, ő pedig méltóságteljesen, emelt fővel hallgatott, magához húzott és gondosan, lassú megfontolt mozdulatokkal megsimogatta a fejemet. Ott azon a harminc másodperces liftút alatt mi eggyé váltunk az én drága jó édesapámmal, szavak nélkül tisztán értettük és éreztük a másik félelmeit és hallottuk egymás gondolatait, de nem szóltunk, csak csöndben vártuk az elkerülhetetlent. Hiszen ez a mama vére volt. Hiszen ez az ő vére. Kilépve a liftből, a nyolcadik emeleten ismét pirosló, egyre nagyobb tócsákba botlottunk. Az idő, mintha lelassult volna, mozdulataink, mimikánk mind végtelenül vontatottnak tűntek, mint egy soha el nem múló pillanat. Én léptem be először a lakásba. Szemben azonnal a fürdőszoba, amelynek ajtaja résnyire nyitva állt, a villany mindenütt úgy hagyva, de a mama hangját nem hallottam, jelenlétét nem éreztem. Most már igazán erősen és megmásíthatatlanul éreztem azt a fémes, hideg bűzt. Beterítette az egész lakást, vészjóslóan terjengett köröttünk és bennünk egyaránt. Félelemmel telve nyitottam tovább a fürdőszoba ajtaját. Beléptem. Először a kőre néztem, az a kosztól felismerhetetlen színűvé változott, majd belepillantottam a kádba. Hosszú percekig ott ragadt a tekintetem. Nem sírtam fel, nem is sikítottam.  Megrendült némaságban álltam a félig megtelt kád bíborszínben úszó vize felett.  Felszínén a mama egyik kedvenc, fehér inge lebegett könnyedén, már már légiesen. Később aztán ő is előkerült. Arra már nem emlékszem, hogy honnan fojt a vére, de arra igen, hogy nem csak lifttel tette meg az utat a lakásig, hanem gyalogosan is, így a földszinttől egészen az ajtónkig minden egyes lépcsőfok az ő sérüléséről, fájdalmairól és szégyentelenségéről mesélt.  Így hát fogtam a mi kis barna vödrünket meg egy sárga konyhai szivacsot, s vödörben lötykölődő  pár deciliter hideg vízzel gépiesen és kötelességtudóan nekiindultam a mama helyett egy hosszú és végtelenül megalázó canossa járásnak. Mindent amit tettem, automatikusan és teljes belső gyermeki meggyőződésből tettem,  nem merült fel bennem, hogy ez nem, ez igazán nem az én feladatom. A mama nem tudott vigyázni magára. Nekem kellett megvédeni őt és a becsületét, sőt a mi szomorú hármasunkét is, így hát útnak eredtem. Nyolcadik emelet. Első lépcsőfok, majd az ötödik. Hetedik emelet. Első, hatodik, második. És még a lépcsőforduló is. Így ment ez egészen addig, amíg meg nem érkeztem a földszintig, aznapi rettegésem első momentumáig. Megtisztítottam a házat a mama vérétől, emelt fővel, végtelenül büszkén súroltam a hideg követ, míg a ház lakói kivétel nélkül minden szinten ki- kibújtak odúikból és pöffeszkedve, sajnálkozóan hol meg jajongva nézték, ahogy  a szegény kisleány  tisztára mossa az anyja nevét, s bűneit.

Mama 6.

Hogy mikor váltam a mama belső haragjának célpontjává, nem tudom. Sokat vert abban a 8 hónapban. Ütött, rúgott és szavaival újra és újra készült elpusztítani engem. Kurva. Senkiházi. Anyaszomorító.Riherongy. Gyűlöllek. A lakás ilyenkor kuplerájjá vált, felismerhetetlenné torzult a szép takaros kis otthonunk. Úgy éltünk mint az állatok.  A papa huszonnégy órában portásként kereste meg a betevőt, én addig otthon maradtam, elveszítettem minden biztonságom, sokszor minden reményem is, és naphosszat a sötét nappaliba zárva hallgattam a mama alkoholbűzös szuszogását. Ilyenkor aludt, ilyenkor legalább nem vert, de mindig szorosan maga mellé húzott, érezni akarta a lányának erejét, tisztaságát, tudni akarta, hogy mindig mellette marad az ő Lénája. Nem menekülsz. Az enyém vagy. A húsom, a vérem. Belőlem egy darab. Rettegtem tőle. Akkor nem is tudtam, hogy valójában mennyire szeretem őt, mennyire mélyen ragaszkodom hozzá. Akkor nem értettem még semmit sem. Akkor azt hittem, hogy gyűlölöm, és véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Mivel szinte minden éber pillanatában figyelt a szeme sarkából, nehezen tudtam elérni, hogy hozzájussak egy marék gyógyszerhez. Egy ízben darabjával kezdtem nyelni őket, de a harmadik pirula bevétele előtt lecsapott rám, és irdatlanul elvert. Még meghalni sem volt jogom, mindenem az övé volt, teljesen és egészen.

Aztán ott van az az eset, mikor minden előzmény és ok nélkül szájon vágott engem. A konyhában álltunk egymással szemben, minden olyan megfoghatatlanul aprónak tűnt és a neoncső  kihunyás előtti villódzó fénye szinte égette a retinámat. Egy darab, az asztalon heverő papírzsebkendőért nyúltam, de már nem értem el apró, vézna kis kezeimmel. Az ütés pillanatát nem tudtam megélni. Úgy történt, olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul, hogy nem ért el tudatomig, csak akkor ocsúdtam fel, mikor alsó ajkamból hirtelen ömleni kezdett a vér. Szétrepedt a nyolc éves Lénácska pici szája. Időm sem volt zokogni, mert a következő pillanatban már a mama orrából dőlt a sűrű vörös folyadék, olyan megállíthatatlanul és olyan hevesen, én pedig sietősen egy konyhai szivaccsal próbáltam felitatni, úgy sajnáltam és szerettem őt, úgy haragudtam a papára, háteztmostminekkellett minekkellett…

Hogy a mama bűneit halála után is sokáig tisztára akartam mosni, nem csoda. Más dolgom sem volt, csak megmenteni őt, fedezni, alibit szolgáltatni számára ha elcsatangolt idegen férfiakkal szórakozni, és egyáltalán szolgálni mindenben, hű csatlósaként. Egyszer hogy, hogy nem, teherbe esett.  Hogy ki lehetett a nemző apa, az sosem derült ki senki számára. Mama, vajon te tudtad?   És a mama pocakja csak nőtt, nődögélt. Hamarosan kívánós lett, és mivel a napi sör és bor adagra továbbra is igényt tartott, nem volt mit tenni, minden nap nekiindultam a sötét lakótelepi éjszakának, hogy a papa meg ne tudja,  műanyag, rajzfilmhősökkel telifestett iskolatáskám  akkor még üresen lifegett gyönge kis vállaimon. Nem féltem. Nem ismertem más félelmet, mint a mamától való ösztönös rettegést. Semmi más nem tudott megriasztani, sem az üres utcák csöndje, sem az egy ízben mellettem lelassító autóból hívogató férfi hangja. Utaim során minduntalan a Holdat kerestem, ilyenkor  végtelenül szabad voltam, terhektől mentesen friss levegőt belélegezve éreztem az életet az ereimben, és álmodoztam a jövőmről, az életemről, szabadulásomról.  Mivel a mama megtanított tökéletes hitelességgel hazudni, így nem okozott nehézséget az újabb és újabb éjjelnappali diszkontok buta eladónőinek meggyőzően elmesélni, hogy hirtelen rég nem látott, távoli rokonok toppantak be hozzánk, és sürgősen szükség van egy kis vendégváróra.  Hazafelé tizenkétüveg sör súlya húzta vállaim. Az üvegek fékezhetetlen összekoccanása még mindig kristálytisztán itt csöng a fülemben. A mama fizetségül mindig hagyott pénzt jégkrémre, vagy téli fagyira, és persze neki is vittem, neki meg a hasában növekvő kistestvéremnek, akinek már nevet is adtunk, becézgettük és szerettük, őt, az én kisöcsémet, aki  azonban olyan aprón az anyaméhben nem volt elég erős a túléléshez, így a várandósság hetedik hónapjában tragikus hirtelenséggel elveszítettük. Emlékszem mikor a mama hazajött a kórházból, az elvonási tünetektől még remegett a keze, pufók arcán semmitmondó kifejezés ült, és gépiesen pakolt, rendezkedett. Együtt tüntettük el, tettük semmissé az előző hónapok borzalmait.

Mama 5.

Van az életemnek egy szürke foltja, olyan időszak, amelyben nem tudom felidézni, hogy akkor hány éves voltam, pontosan meddig tartott a pokolszagú őrülete mamának, s a sorrendiséget sem. Néha vágyom rá, hogy ránézhessek erre az eseménysorozatra kívülről, mintha csak egy elfeledett filmet pörgetnék vissza, hogy tisztán emlékezhessek minden apró részletére.  Végtére is aztán arra kell rájönnöm, hogy teljesen mindegy hogyan is emlékezem, mert szörnyű tettek egymásutánija söpört végig az életemen. Talán nyolc hónap volt, amíg tartott én meg talán nyolc éves lehettem. Emlékszem, akkor tanultuk írásórán a szótagolást, arra is, hogy zimankó volt nekem meg egy vastag termosz pulóverem meg egy tavaszi kabátom. Szinte mindig fáztam. Mégis, valahogy jól esett ez a vacogás, talán mert a mély fájdalmon és kétségbeesésen kívül érezhettem valami mást is ebben a didergésben. Akkora a mama már velem is nagyon agresszívan bánt, szinte élő pajzsként használt fel az ellene forduló világgal szemben. Cinkosává tett. Az évek során mély, őszinte, meg nem szűnő ragaszkodást  teremtett kettőnk közé, egy olyan közös világot álmodott s valósított meg, amelyben sem a papának sem senki másnak helye nem lehetett. Alattomos lassúsággal ölte ki belőlem az apai szeretet iránti igényt, megtanított gyűlölni, gyűlölni  az enyéimet- a cigányokat- ezzel pedig önmagam ellen fordulni. Megmutatta milyen a szánalom érzése a saját családom iránt,  vagy hogy milyen a lenézést és megvetést minden nap gyakorolni.  Finoman fürdetett meg a bosszúállás és haragoskodás sötét vizében.  Ivott, s ha ivott, akkor a papa a mosdóba borította a létező összes szeszt, kétségbeesetten próbálkozott megállítani őt, a bűnében fékezhetetlen  asszonyt. Sokszor verte a mamát, végső elkeseredésében pedig arra kényszerítette, hogy addig igyon megállás, lélegzetvétel nélkül míg csak bírja, s még azután is. Ők a toalett ajtajában álltak, én kicsit távolabb a panellakás világoskék, márványköves folyosóján meredten néztem őket, a mama kétségbeesett fuldoklását meg a papa könyörtelen ítéletét fölötte, hogy most mindent meg kell innia, hogy nem hagyhatja abba.  Igyál, igyad, abba ne merd hagyni. Nem volt hová menekülni.  

Mama 4.

Az én első éles emlékem mama ámokfutásáról három éves koromra nyúlik vissza, pedig a nővérem mindig mondta, hogy már karonülő koromban is sokszor a cigánytelepről hozott el, mikor hosszú napokra nyomom veszett, nekem meg neki, az én kis mamácskámnak, és ő,- a papa legidősebb lánya- a keresésünkre indult , és kivétel nélkül mindig a Kossuth utcán érte nyomunkat, ahol egy piszkos, omladozó körfolyosós ház földszinti lakásainak egyikében nyolc- tíz idegen ember élt és aludt közösen, a mama magán kívül az egyik ágyban szuszogott, én pedig ott csücsültem a mocskos szőnyeg közepén, mosdatlanul  és éhesen.

Az én három éves kori emlékem azoban nem a cigánytelepről való, hanem otthonról, a mi lakótelepi életünk fő színteréről. Akkor már vállig érő hajam volt, és végtelenül nagynak és felnőttnek éreztem magam. Azt hittem pontosan tudok mindent, pontosan értem a köröttem történő események lényegét és miértjét, s én mint önálló lény vágyom  a teljes kiszakadásra ebből a valóságból. Látom magam, amint az ágyamon, fejemet  a párnámba fúrva sírok keservesen. Azt mondogatom az Istennek, hogy ébresszen már fel, kérlelem, könyörgök, de mindhiába. Ahogy telik az idő, és múlnak az órák mind egyre rá kell döbbennem, hogy a konyhában zajló események valódiak, és én része vagyok ennek a realitásnak, be vagyok zárva a bűnbe, hiába igyekszem szabadulni. Jézus is tehetetlen. Nem jön el értem, nem fogja meg a kezem és nem vezet ki a káoszból. A mama akkor már nem tudom hány napja csak ivott és a papa végső elkeseredésében ütötte-verte, néha a combjára sújtott le óriási tenyereivel, néha meg a falhoz vágta és addig püfölte, amíg ereje engedte. Hiába kérleltem, hiába mondogattam, hogy most már elég, hogy most már megtanulta, haragja újra és újra utolérte szegény mamácskát.

Ezek a hetekig elnyúló révületek mindig egyképpen érhettek csak véget. A mama már talán a nevét sem tudta megmondani, abba az apró testbe napi több liter olcsó bor meg sör csorgott bele, a szesz önálló életre kelt benne és könyörtelenül pusztított, ölt minket, ölte őt is és mikor már végleg kifárasztotta fizikai valóját,  mint egy zsák, úgy esett össze valahol az utcán, vagy otthon. Sosem lehetett tudni hol éri a végkimerülés. Akkor a papa finoman két karjába emelve bevitte a kórházba, ahol hosszú hetekig regenerálódott, és vég nélküli ígéreteket tett arról, hogy ez többé nem fordul elő. Istenbizony Dénes, istenbizony.

 

Mama 3.

Nevelkedtem.

A mama várandósan szépen élt és viselkedett. Megvált az alkoholtól, gyermekvállalással kapcsolatos könyveket bújt és napról napra figyelte, miként változik teste, miként növekszem benne én, a várva várt kislány, akit hosszú évekkel azelőtt már papírra festett. Néha elővette a festményt, és hosszan merengett fölötte. Copfba kötött hajú négyéves forma voltam álmaiban. Hullámos fürtű, villódzó tekintetű koravén gyermek. Ilyenné is alakított aztán, semmiben sem lettem  más ecsetvonásaitól. Eleven lenyomatává váltam a mama vágyainak- minden tekintetben. Egy panelrengeteg közepén nőttem fel, a nyolcadik emeletről rá lehetett látni a távoli apátság csúcsára, tőlünk jobbra  és balra is négy meg tízemeletes betonházak ágaskodtak az ég felé. Voltak azért nyírfák is az utcában, amiket én különösképpen szerettem és mikor a mama főzött én a konyhaablakhoz kuporodva hallgattam a levelek állhatatos susogását. Főtt a borsóleves, a mama gyúrta a tésztát a pörkölthöz . Az illat bejárta az egész lakást és melegséget, biztonságot adott nekem meg a papának is, aki a nappaliban nézte a vasárnapi déli híradót, vagy hallgatta a nótacsokrot az M1-en.  Mindig az én dolgom volt jelezni számára az ebéd idejét, a nyakán csimpaszkodva hősnőként térítettem el a televíziótól, ő pedig hagyta, bolondoztunk, nótáztunk kacarásztunk, mint a kisgyerekek. Így értünk a már türelmetlen mamához a konyhába. El fog hűlni.

Szép, idilli hónapok voltak ezek mindig.  Hétközben ebéd után a mama Andersen meséket olvasott, aztán a papa elé sétáltunk a munkába és közben önfeledten énekeltük a „sétálni sétálni egy kis dombra lecsücsülni”-it. Az emberek sokszor csodálattal bámultak minket az utcán, a sugárzóan szép fiatal anyukát meg copfba kötött hajú, kékmasnis cserfes kislányát. A mama persze azokban az időkben is szenvedett és küzdött, igyekezett az alkohol utáni csillapíthatatlan vágyát elfojtani. Minden erejével próbált kiteljesedni az anyaságban, megfürdeni a kislánya tisztaságában és abból erőt meríteni, nem emlékezni apja felakasztott testére, anyja fejhasogató visítására, és önnön bűneire, melyeket saját maga számára is megmagyarázhatatlan okokból követett el újra és újra. Hazudott, lopott és manipulált egészen fiatal kora óta. Pedig jómódú, úri családból való volt, külön nevelőnővel és zongoratanárral, ezernyi lehetőséggel  s jókora, szüleitől örökölt summával a takarékban. Nem volt elég. Semmi sem volt elég az öröm megéléséhez. Az ital jelentette az egyetlen kiutat, eltorzította és tompán uralta az életét, megmondta neki mit tegyen. Nem számított az sem, hogy helytelen dolgokra utasította, végre valami hatalmába kerítette, és el nem eresztette, ő pedig boldogan engedelmeskedett ennek a hívásnak.

Mama fejezet 2.

Megfogantam.  Mama számára a papa jelentette a biztonságot, az atyai törődést, ölelésének ereje egy új, jobb élet reményével kecsegtette. Ezzel ellenben a papa fia a lángoló vággyal és szerelemmel szolgált. Kettejük sorsának meg nem értettsége, a kitaszítottság és fájdalom  megannyiszor eggyé forrasztotta őket a szexualitásban. Ittak – ahogy a papa mindig mondta-   ittak mint a gödény-  és  csak tompán érzékeltek, a valóság egy – egy szeretkezéssé szűkült, a testek játékává, moralitás nélküli légüres térré. S igazán nem tehettek róla. A mama hivatalosan a papához tartozott , és mégis maradt mindenkié, a testvéremé, a másiké is, idegen ágyakban keresve a békét, megfeledkezve a terheiről.  Életének nagy részét önkívületi állapotban töltötte, szinte sosem volt jelen saját létezésében, csupa fájdalom és konstans rémület volt, csupa szeretet utáni vágy és csupa félelem.