Változásban

Lassan véget ér a nyár Salvadorban. Hamarosan érkezik az esős évszak, órákig, napokig tartó zuhékkal, a levegőt vadul felkavaró szélviharokkal. Az asztfalt kevésbé lesz majd olvadós,  és nekem sem kell kislábujjtól a homlokom tetejéig megfürdenem a naptejben. Elmúlik ez az intenzív, mindent körbeölelő lüktetés. Remélem, hogy bennem is hasonlóképpen múlik el a mindig égni, elégni akarás, ez a sokszor csillapíthatatlannak tűnő vágy, szinte kényszeresség, hogy a legapróbb történésektől elkezdve egészen a jelentős pillanatokig mindent erősen, nagyon erősen éljek meg drámai amplitúdokkal, kilengésekkel. Vannak olyanok, akik ezért a tulajdonságomért távol tartják magukat tőlem, sokan pont emiatt szeretik a közelségem. Nem volt könnyű a nyár Salvadorban. Talán az ünnepek miatt, a sok, önmagam gyöngeségeivel való találkozás miatt, hogy még mindig hányszor követem a régi mintáimat,hogy még mindig hányszor érzem magam igazán kényelmetlenül az újakban, és pörgetem villámgyorsasággal a régi lemezeim, a régi módokon, égek száz fokon , pompázom a drámakirálynő fényében, aztán meg nagy erőfeszítések árán igyekszem visszafordulni az újonnan megtanult már – már , de még mindig nem elég stabil berögződésekre. Sokat gondolkoztam ezekben  a hónapokban affelől, hogy miért van ez így, megannyiszor feltettem magamnak a kérdést, hogy míg mindenki másnak olyan könnyen megy a középmezőnyben maradás, én miért küzdök ennyire szakadatlanul valamiféle egyensúly, vagy nyugalmi állapot eléréséért. Hibáztattam is magam, hiszen itt van a csodálatos trópusi otthonom, kényelmes lakással az óceánparton, a boldogságtól erős, friss házasságom, a munkám, a  barátaim támogatása, és én mégis megmagyarázhatatlan módon egyre nyugtalanabb vagyok ebben a nagy és szép állandóságban. Aztán hátra néztem. Megnéztem ezredszerre is, hogy honnan jövök, hogy mit kaptam, hogyan neveltek, milyen körülmények közé születtem-  sokszor igazán unalmas, elcsépeltnek tetsző téma- , milyen ingerek éltek életem első három, öt vagy tizenöt évében. Láttam, ezredszerre is láttam a bántalmazásokat, a rendszertelen életet, a kiszámíthatatlan italozások kezdetét, a veszekedéseket, veréseket, és még hosszan sorolhatnám tovább. Lassan, ahogy a rutintól szenvtelenül  ismét végigpörgettem gyerekkorom emlékeit- most más perspektívából szemlélve- megértettem magamat, hogy miért nem komfortos számomra a nyugalom, a balansz. Az idegrendszerem, a lelkem, testem minden egyes porcikája karonülő koromtól fogva a drámára, a kiszámíthatatlanságra, veszélyre és a bizonytalanságra volt kondícionálva. Olyan ez, mintha beleégették volna az elmémbe, hogy így kell, így lehet csak reagálni minden egyes ingerre. Most értettem meg igazán, hogy a valódi minta nem a cselekedet, hanem az érzelmi reakció, amit elsajátítunk, a hogyanok, amiket aztán magunkkal viszünk egész életünk során. Sokáig hittem azt, hogy igazi érdem és a mutatója annak, hogy én más vagyok mint az apám vagy az anyám , az, ha másképp élek, mint ahogyan ők éltek. A mintákból való igazi kiszállás azonban, most már biztosan tudom, hogy akkor kezdődik el majd, mikor megtanulok másképp reagálni, megtanulom szeretni a nyugalmat, a békességet, amikor nem kell már kishalálokat generálnom ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben.  Mind hozunk magunkkal valamilyen elemi mintát, mindenki megtanulta miként kell válaszolni különböző élethelyzetekre, érzelmekre, és a legapróbb pillanatainkban is ezt a tudást hasznosítjuk újra és újra. Én tanulni akarok valami mást, valami szebbet, egészségesebbet. Mi tagadás, nehéz vállalás. Néha még egészen úgy tűnik, mintha a saját bőrömből igyekeznék kibújni.  Salvadorban közeledik az esős évszak. Alig várom. Alig várom a változást. 12746356_10155514071833644_1125279547_n

Advertisements